No, hát az én herémre az utóbbi nőtt rá. És abból is egy különleges. És egy hete csak nő, nő.

 

Ma szombat van, és múlt vasárnap, amikor kivételesen megfürödtem – vasárnaponként nem szoktam –, a farkam alapos, a fitymára és a makkra is kiterjedő megtisztogatása után néhány laza mozdulatot áldoztam az előbb megmosottak alatti bőrzacsira is. Ekkor fedeztem fel érdeklődésem későbbi középpontját, a még fiatal pattanást, s szememmel és ujjaimmal is megvizsgáltam. Kétség sem fért pattanás mivoltához, de hogy a kettes számú kategóriába tartozik, az csak másnap vált nyilvánvalóvá, amikor a reggeli kávé és cigaretta elfogyasztása közben – a kávéfőzés ideje alatt kéjesen várattam magam – végre megtapogathattam a pattanásomat. Nőtt. Megnőtt, és ezt örömmel konstatáltam. A legmélyebb zsebű nadrágomat vettem fel, és munka közben is sokat, sokat tapogattam, hogy megvan-e még.

 

Kedden és szerdán rettentően sok munkám volt, így csalódottan és lelkifurdalva telt ez a két nap, hiszen csak reggel és este találkoztunk, én és a személyes herepattanásom. Egy-egy szabad pillanatomban azért csak hálát adtam az Istennek, hogy megkaphattam Őt. Szerda délutánra már majd beleőrültem, hogy nem foglalkozhatom többet Vele, ezért kerek perec megmondtam a főnökömnek, hogy szabadságra kell mennem. Kitaláltam egy arcpirítóan átlátszó történetet apámról és egy váratlan betegségről, ami márcsak azért is nonszensz volt, mert épp a múlt héten beszélgettünk a fater haláláról. De tudtam, úgysem figyelt, ezért nem törtem magam különösebben. És a herémről - meg a ráképződött drága, drága pattanásomról - egy szót sem szóltam.

 

Csütörtökön korán keltem, hogy egy percet se vesztegessek el a drága időből. Így is eléggé paráztam, hogy közeleg az önműtét időpontja, amikor már nem várhatok tovább, s meg kell szabadulnom tőle, különben ránő a fejemre. De megnyugvásomra egyelőre nem nőtt tovább patti pajti, csak keményedett, egyre keményedett. A kis fehér gennygömb pedig csak nem jelent meg a tetején. 

 

Kelletlenül és tessék-lássék módon láttam el a ház körüli teendőimet, elmosogattam a felgyülemlett kávéscsészéket, tányérokat, kiporszíttam a lakás minden zegét-zugát, megetettem a megkötözött villanyóra-leolvasót, akit egy hete zártam a ház pincéjébe, hogy meghizlaljam, majd később levágjam, saját belébe töltsem a ledarált húsát, és eladjam disznóhurka-kolbászként a Hunyadi téri piacon. De aztán végre leülhettem a kanapéra, és a pattanásommal foglalkozhattam. Hosszasan simogattam, belerévedve még beszéltem is hozzá. Megdicsértem, hogy milyen szép, milyen nagy, és milyen kemény. Ő pedig érezhetően egyre büszkébben és feszesebben dudorodott a bal, az egyetlen golyóm alatt. És este is Őt melengettem, simiztem, cirógattam, úgy aludtam el, kezemben a herémmel. Egyetlen apró szomorúságom továbbra is az volt, hogy nem volt a tetején az a kis faggyúgöb. 

 

A péntek is hasonlóan telt el.

 

Szombatra viszont némi gond támadt. Hajnalban arra ébredtem, hogy valaki lökdösi a bal kezemet. Mikor magamhoz tértem, hát érzem, hogy a pattanás löködi. Felkapcsoltam az olvasólámpát az ágy mellett, és halálra dermedtem. Kétszer akkora volt a herezacskóm, mint amikor lefeküdtem aludni. Kivert a víz. Egy újabb herezacskónyira duzzadt a pattanás, és a genny kivezető nyílásának még mindig se híre, se hamva nem volt. Rémülten üvöltöttem fel, amikor elkezdett dobogni. Egyre erőteljesebben és nagyobb mozdulatokkal, s egyre kisebb időközökkel dobbant egyet-egyet, míg végül egy sötétvörös hasadás nyílt rajta, és ijesztő, nyikorgós, magas, herélt hangon megszólalt:

- Én vagyok az, a pattanásod. Mától én leszek társad a mindennapokban, velem kelsz, velem fekszel, velem hálsz. És én parancsolok neked, én mondom meg, hogy mit csinálj. Most menj, és moss meg engem, mert büdös vagyok.

 

Nagyon megijedtem, és nyárfalevélként remegve, ügyelve arra, hogy ne sikítsak fel hangosan, engedelmeskedve másztam le a galériáról, és mentem be a fürdőbe. Első ötletem az volt, hogy talán nem túl intelligens, és átverhetem, de amikor észrevette, hogy az Old Spice tusfürdő helyett a flóraszeptes flakont fogtam kézbe, rámrivallt:

 

- Mi a jó büdös kurva anyádat csinálsz???

 

Megfeszültem az ijedségtől, és kínomban visszaüvöltöttem neki:

- Meg fogsz dögleni, te szemét!

 

És úgy ahogy voltam, vizesen kiszálltam a kádból. Akkor egy pillanat alatt megszállt a higgadtság, megnyugodtam, s végiggondoltam mindent. Tudtam, hogy csak a szája jár, azon és a gennyén kívül más nincs neki, tenni nem tud semmit. Csak egy gennygóc. A fürdőszobából két lépéssel a konyhafiókhoz léptem, és kivettem a legnagyobb konyhakést, amit otthon tartottam. Felkészültem a legrosszabbra is. De csak nekiszegeztem a hegyét.

 

- Mire készülsz? – kérdezte hirtelen megváltozott, remegő nyárfahangon.

 

- Mától én parancsolok neked, és én mondom meg, hogy mit csinálsz. Most fogd be a szád, és legközelebb akkor szólj, akkor moccanj, ha kérdezlek – rivalltam rá, magam is meglepődtem, milyen vad, milyen szenvedélyesen dörgő hangon.

 

Egy fél napig nyugi volt. Ha kellett, csöndben volt, ha azt parancsoltam, beszélt helyettem; megmondta például a telefonban anyámnak, hogy apám egy pedofil állat volt – pedig az én lelkemet nyomta már régóta. Aztán délután megint akcióba lépett, és beleharapott kettőt a combomba, egyet pedig a farkamba. Éles szája volt, mint egy teknősnek, nagy vágásokat, lövellő, majd csorgó vért fialt a rohadt gennygóc szilaj vadsága.

 

Nem volt mit tenni. Miután a farmerek zsebeiből előhalászott, használt zsepik és egy fél flakon IRIX segítségével tűrhetően csillapítottam a combsebeim vérzését (a kis pöcsömhöz inkább nem nyúltam ezekkel), ismét a konyhafiókhoz léptem. Bal kezemmel kihalásztam a fenyegetőkést, a jobbal pedig levettem a polcról a fél üveg Ballantines-t. Néhány kortynyival fertőtlenítettem a szúró-vágó eszközt, a maradékot pedig két húzással a torkomba ürítettem, hogy felkészüljek a műtétre.

 

Rettentő hideg volt a kés. De reméltem, hogy legalább elég éles lesz.

 

A pattanás pánikba esett, és vaktában csattogtatni kezdte száját, de már nem szartam be tőle: mindketten tudtuk, hogy itt a vége. A mutatóujjamba is beleharapott, de már nem érdekelt az újabb vértócsa sem. Vettem egy hatalmas levegőt, és először csiszatolni-nyuszatolni kezdtem. Az összeszorított bőr alatt a hámréteg elvágását még hősiesen tűrtem, de éles fájdalom hasított belém, amint a kés éle elérte a bőr alatti izomréteget. Minden egyes húzás vagy tolás a késsel újabb és újabb üvöltést váltott ki. Mert fájt. Nagyon fájt. De nem hagytam abba. 

 

És akkor rájöttem, hogy nincs más hátra. Be akartam hunyni a szemem, hogy ne kelljen még látni is a fröcskölő, gennyel s a fájdalomtól egyenként üvöltő izomcafatokkal teli vért, de nem kockáztattam: hátha egyszer még jó lesz valamire a farkam. A köldökömig megemeltem a kést, és egy határozott mozdulattal megszabadítottam magam a gonosz pattanástól. Félbevágtam a herezacskómat.

 

A levágott duzzanat tompa puffanással hullott bele az előzőleg odakészített fazékba. Azt hiszem, legalábbis, ezt a puffanást nyomta el a falon koppanó fejem. Lassan, nagyon lassan, ahogy az edényben terjengeni kezdett a csorgó sárgásfehér genny, ernyedni kezdett a húscafat. Ugyanilyen lassan, de én is magamhoz tértem.

 

Fél óra múlva éreztem magamban elég erőt, hogy felhívjam Kingát. Szóltam, hogy nemsokára indulhat, nekiállok főzni a vacsit.