minden napra egy zene

A kábítószer nem jó dolog (de). Éppen ezért senkit sem szeretnénk a kipróbálására sarkallani (tényleg nem), viszont a drogok és a zene (művészet) közötti kapcsolat oly tagadhatatlanul szoros, hogy egy zenei blogon vélhetőleg előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de előkerül a téma.
A fenti állítás kiválóan ékes bizonyítékául szolgálunk rögtön, első kézből, az előttünk álló egy héttel, merthogy májusi tematikus hetünk keretében pont ezt a tárgykört kívánjuk körüljárni.



Mivel az egyzenének nem csak szerkesztője, de egyben olvasója/hallgatója is vagyok (sőt... lévén, hogy a blogon található irományok csupán aprócska töredékét jegyzem, sokkal nagyobb százalékban vagyok ez utóbbi), ezért én is láttam a pár héttel ezelőtti Pink Floyd posztot itt minálunk, és hát tudom... az ismétlés elkerülése végett választhattam volna mást is. Ugyanakkor annyira szép, ahogy David Gilmoure azzal a sokat mondó vigyorral az arcán, nyilvánvalóan szarkészen belemondja a kamerába, hogy ugyan pár éve igen keményen tolták, de mára bizony ők már egyáltalán nem egy kábítószer orientált banda, hogy nem bírtam szebb kezdést találni a hétnek.
Pedig hát azért lehetett volna miből szemezgetni, merthogy hála istennek nem csak ők voltak börtönbe való kábítószeres mocskok, hanem velük egyetemben álszent világunk nagyrabecsült zsenijeinek számottevő hányada is.

Hála istennek, mert hát bármennyire is elítéljük ezeket a szereket, és bármennyire is észben tartjuk, hogy milyen káros "mellékhatásaik" lehetnek az emberre, és egyébként makulátlan környezetére, abban azért gondolom mindannyian egyetértünk, hogy szegényebb lenne az emberiség a politika, és az egyházak által tiltólistára tett tudat tágító szerek nélkül. Nem lenne például Ady Endrénk, vagy nem ismerné a történelem Nietzschét. De fű nélkül valószínűleg Tolkien sem írta volna meg Középfölde történetét, ahogyan LSD nélkül Salvador Dali sem festette volna meg Az emlékezet állandóságát, a Beatles sem adta volna ki a fehér albumot, és minden bizonnyal alkohol és némi ópium hiányában Beethoven szimfóniái is egészen más formában léteznének.
Az elmúlt évezredek zsenijeinek legkiválóbb alkotásai, legnagyszerűbb gondolatai valószínűleg azokból az időkből származnak, amikor a leginkább rajta voltak a szeren. Ezt persze így kijelenteni minden bizonnyal nagyobb butaság, mint bátorság, de tény, hogy több példát tudunk felsorolni, mint ellenpéldát. Ezzel korántsem azt akarom sugallni, hogy a művészet elengedhetetlen kelléke a kábítószer. Nyilvánvalóan sokaknak megy a nélkül is, de az biztos, hogy a tudattágító, tudatmódosító szerek használata erőteljes katalizátorként hat a művész egyébként is sajátos, a társadalom által "normálisként" megjelölttől eltérő látásmódjára, a világ iránti érzékenységére, képzelőerejére, kreativitására. Ezzel járulnak hozzá az úgynevezett "kábító"-szerek ahhoz, hogy a hozzánk hasonló unalmas átlagemberek is megízlelhessék a tudatállapotok szivárványának a "normálisnál" sokkal érdekesebb árnyalatait is. Ezzel járulnak hozzá rengeteg, nagyszerűbbnél nagyszerűbb dal megszületéséhez... olyanokéhoz, mint például a most következő. Mert hát nehéz elképzelni, hogy ez itt létrejöhetett volna, ha a srácok nem ütik magukat tisztességgel. (Pedig akkoriban már nem is... nyilván)