amikor meghallgattam, tudtam hogy erről fogok írni, és amikor tudtam hogy erről fogok írni, azt is tudtam hogy barricco fog helyettem írni, mert ez a dal a tengerről szól, és nem tudom hogy írt e már valaki a tengerről tengeresebben valaha, mint barricco, de az biztos hogy a tengeróceán olyan, mint ez a dal, meg az a dal, meg az összes dal, amit a tengerről írtak; ilyen, olyan, mindenképpen dal. zene, hang, hullámzás, dal.

kerestem a szavakat, így ezzel kezdem:

– néhány nap múlva elutazom. és a tengerbe megyek. és meggyógyulok. élek. és majd olyan szép leszek, mint ön.
ann deverià megfordul. mosolyog. keresi a szavakat. rájuk talál.
– magaddal viszel?

keressük a szavakat, a zenéket, ha ránk találnak, mehetünk. egy perc híján tíz perc, elképesztő hogy mi minden fér bele a percekbe. ez a dal egyébként olyan, mint az a dal, mert mindig minden olyan mint valami, minden hasonlít mindenre, a minden meg leginkább olyan mint az ég, az meg talán mint a tenger; szóval olyan, mint az a dal, amit gyurmapok kolléga már megénekelt itt, ahogy az ő érdemeit dicséri az is, hogy barriccót is emlegette már ha jól tudom. visszatérve az olyanokra, inkább olyan mintha ez a dal annak a dalnak a folytatása lenne; ha a six feet underben lépésben tartott lovakkal ballagtunk a szakadék felé, hát itt meg elengedett gyeplővel rohanunk bele a tengerbe.

pedig az elején lágyan lépdelünk most is, gitárral a kezünkben megint, a háttérben ismét sűrű felhők, meg az olyan mondatok, hogy

- and all i ever do is i  / feel i’m letting go what i need -

egy békés, szomorú magyarázkodás a dal egyik fele, aztán megtanuljuk elengedni azt, amiből jöttünk, eldobni a gyeplőt és megkapaszkodni a gitárban, és onnantól kezdve hat és fél percen keresztül egyre gyorsabban vágtatva rohanunk a tenger fele.

vagy másfelé; az a jó az instrumentális dolgokban, hogy az ember maga írhatja rá a szöveget. nekem például van valami ezekben a húrokban, ami a vágyról, a vágyat, a vágyból, és akkor már megint egy barricco, amivel hol pontosan egyetértek, hol épp az ellenkezőjét gondolom:

ne gondold hogy az élet olyan amilyennek képzeled. a saját útján jár. te meg a magadén. és ezek nem azonosak. bizony… nem mintha boldog akartam volna lenni, nem. pusztán menekülni akartam…menekülni, igen: menekülni. csak később jöttem rá, minek kell a kiindulópontnak lennie: a vágyaknak. az ember azt hinné, más az, ami megmenti: a kötelesség, a tisztesség, az hogy jó legyen. nem. a vágyak mentik meg az embert. ez az egyetlen, ami valódi. velük megmenekülsz. csakhogy későn jöttem rá. ha időt adsz az életnek, könyörtelen, különös fordulatokat vesz: és egy szép napon azt látod, hogy már csak úgy lehetnek vágyaid, ha bajt okozol velük magadnak. ekkor minden felborul, nincs mód a menekülésre, minél jobban kapálózol, annál jobban belegabalyodsz a hálóba, minél inkább lázadsz, annál jobban sérülsz. és nincs menekvés. túl későn kezdtem el vágyakozni. minden erőmmel. annyi bajt hoztam magamra, hogy el se tudod képzelni.

mindenesetre ha időt adsz az életnek, az tényleg kanyarogni kezd, beindul, ismétlődik, átvált, lelassul, felgyorsul, dettó mint ez a zene, időt kell adni ennek is. majdnem tíz percet. és ezt sem elég egyszer meghallgatni; jópárszor tíz.

ha jól hallgatod, sokszor, és figyelmesen, akkor olyanná válik, mint egy folyó, ami arról mesél, amibe ha már csak bele gondolsz is, a gondolatban megérezheted a tenger szagát, mint gyerekkoromban a lakkozott kagylókból a tengerzúgást: hogy 

i don’t feel like i’m above you and i see / 'cause all the lines around us / say everything must go back to the sea

vagyis szebben mondva:
mert senki sem feledheti, milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó számunkra. és valaki - egy apa, egy szerető, valaki - képes kézen fogni és keresni egy folyót - elképzelni, kitalálni - és rá bízni a sodrásra, egyetlen könnyed szóval, isten veled. ez csakugyan csodálatos volna. gyönyörűség lenne az élet, minden élet. és a dolgok nem hoznának bajt, szép finoman közelednének a sodrással, előbb megérinthetnénk őket, aztán megfoghatnánk, és csak a végén engednénk, hogy ők fogjanak meg minket. sebezzenek is meg. hozzánk ránk a halált. nem számít. de minden emberi volna. elég lenne valakinek a képzelete - egy apáé, egy szerető, valakié. kitalálna valami utat, itt, e csönd közepén, ezen a földön, mely nem akar megszólalni. szelíd út, és szép. út a tengerhez.

dettó, mint ez a dal.