A '20-as évek elején járunk, amikor megjelenik néhány figura - mint mindig, ha valamiből már kezd sok lenni és alternatívának nincs nyoma -, akik kezdenek besokallni a történetelmesélő filmektől, s felvetik azt a - számomra roppant jogos - kérdést, miszerint ennek a művészetnek nem kellene-e elkülönülnie a többitől? Jönnek is a próbálkozások, de hamar láthatóvá válik a legfőbb hátránya ennek az iránynak: semmi esély rá, hogy millióknak el lehessen adni, márpedig a művészeti ágak közül talán itt beszélünk leginkább iparról is.
Amennyire egyelőre látom, akadnak azért bőven, akik semmi értelmet nem látnak ezeknek a műfajoknak a megszületésében, márpedig ha visszagondolunk az elmúlt közel 100 év azon műveire, melyek tulajdonképpen ebből a gondolatból születtek, lenne mit bánnunk (hirtelen két klasszikus klip a blogról is: 1, 2). Na persze én egyébként is könnyen vonzódom mindenfajta formabontáshoz, és nem szívesen élnék olyan világban, ahol nem létezik szürrealista festészet vagy épp kísérleti elektronikus zene, mármint nem a jól bevált tömegtermékek helyett, hanem alternatívaként.
Rákanyarodva a mai kép-, illetve hanganyagra, Viktor Eggeling egyszemélyes, egyedülálló (szó szerint, mivel se előtte, se utána nem készített semmit) munkája van fókuszban. Természetesen az 1924-ben készített műhöz még nem járt zene, de azt azért nem mondanám, hogy önmagában a térbeli alakzatokkal kialakított ritmus nem állja-e meg a helyét itt is, döntsétek el ti. Nekem sajnos már nem megy, mivel először a Sue Harshe által komponált filmzenével tekintettem meg, így utólag képtelen vagyok mást elképzelni hozzá. Még amikor az utcán sétálva vagy a padot koptatva indulnak el a képkockák a fejemben (ez az utóbbi két hétben igen gyakori jelenség), akaratlanul is úgy kúszik be mellé ez a minimalista csoda, mint ahogy azt mindjárt láthatjátok/hallhatjátok ti is a videóban.
Utolsó kommentek