Miközben a tó körül felhúzott támaszkodókorlát csillogóra fagyott pereméről próbálom lerángatni a minden tiltás és megfogadandó javallat ellenére odakíváncsiskodott nyelvemet, azon gondolkodom, tudok-e még valaha suksükölni vagy pedig tényleg bele kell nyugodnom a ténybe, hogy az s hang visszavonhatatlanul kiszökkent a szájüregemből. A tavat puhán betakaró pára nem vágyik másra, mint hogy a kelet felől kacsintgató ködfüggönnyel ölelkezve berendezze a tájat s a látási viszonyoknak nem megfelelő viselkedésformák elharapódzásítására sarkalljon minket. Hallom, ahogy a rezidens horgászok a tanyán egymás kezéből veszik ki a csütörtök délelőtt kivágott fa darabjait, hogy minél hamarabb a kályhába hajítsák őket, én viszont a kapásjelzőt meredten figyelve a gerincemen végigfutó csiklandós hideggel játszadozom, s eszem ágában sincs bemenni. Itt később sötétedik, mint otthon, van időm hát rájönni, hogy a horgászatban összesen egy jó rész van, mégpedig az, amíg a parton dideregve-összegömbölyödve magányban és csendben várja az ember a kapást. Addig és onnantól semmi, de az ott maga az utánozhatatlan gyönyörűség.
Tegnap a Bonyhád-Budapest közvetlen viszonylat leghátuljában nyomtam a zimankó és közém emelt üveglaphoz az orrom, s akkor ötlött eszembe a fent taglalt gyerekkori emlékkép, amikor is valószínűsíthetően végérvényesen eldöntetett a hideg által teremtett hangulattal való szerelmem.
Szerencsére jön a tél, de ez nem mindig van így. Azon ínséges időkben szoktam elővenni a DJ Spooky és Scanner kollaborációjából létrejött, tömör, rideg és úgy nagyjából hibátlan albumot. Fagyos, sötét, inkább emberi, mintsem természetközeli szépség, pirosan világító óriáskéményekből feltörő füst és gőz, messzi távolban pislákolás: a Channel Float csak visz, ameddig csak tud, eszébe sem jut megállni velünk.
(Sajnos otrombaság kiragadni egyet is a zenék közül, pláne, hogy egymásba tekerednek. Az egész albumot meghallgatni így hát praktikus.)
Utolsó kommentek