A fürdő ódon vaskapui nyikorogva magukba haraptak. A várva várt tivornya
véget ért. Az utolsó kósza ráncosra ázott emberfoszlány is megkönnyebbülve
úszott tova a flaszterben 105 éve gyökeret vert kandelábersorok nosztalgikus
fényárjában. A éjszakáról-éjszakára kipattintotta szociopata városa szemeit,
melynek mizantrópiájával minduntalan fajtalankodó koromfekete depressziója
szétrancsírozott volna minden élőt máskülönben.
A vaskapun belülről hirtelen valami emberi nesz szűrődött ki. A kandelábereknek
(méltóságteljes hosszuknak köszönhetően) csak át kellett hajolniuk a szépen
megmunkált kovácsoltvas kerítésen. Egyik-másik fel-felszisszent az izületi
problémák és idegbecsípődések miatt, de végül is sikerült bevilágítaniuk a
nyilvános fürdő egész területét.
Gerlib ott gubbasztott kedvenc medencéjének, szívének legkedvesebb
szegletében és éppen vérben úszó farkasszemet nézett pohara legaljával,
amiből az utolsó csepp konyakot pár minutummal a megvilágosodás előtt
csúzdáztatta le nyelőcsövén. Elvakították a fények. Kurva homályosan látta
csak az őt körülölelő világot, de a fényeket érzékelve leírhatatlan megnyugvást
érzett. Észrevették.Immáron biztonságban van.
Ahogy kikászálódott a vízből, fecskéjét sikerült hátsóján a helyes vágányra
terelnie. Végül férfiasságát megigazítván bandukolt előre az élete megmentésére
sietett reflektorfényben. Minden lámpa Gerlibet világította.
Szerették őt.
Egytől-egyig.
Mindenki a városban.
Csak a város nem szerette, mert benne élt.
Gerlib felcsimpaszkodott az egyikük póznanyakára, s az óvatosan átemelte őt
a kerítésen. A következő pillanatban már az utcán találta magát. Az utca, mely
emlékképek millióival van kikövezve. Visszaemlékezvén, eszébe jutott mikor pont
ezen a mára istenverte, de akkoriban oly' barátságos kis utcán még gyermekként
édesapja nyakában csimpaszkodott ugyanúgy mint pár perce és édesanyja éppen
vattacukrot nyújtott feléje...
Ekkor a fények pislákolni kezdtek...s a következő pillanatban kialudtak.
Minden elsötétült.
Utolsó kommentek