egy gyűjtemény legfontosabb darabja mindig az, ami hiányzik, legyen szó nőkről, kisautókról, vagy zenebuzik estében az év végi listákról. majd három napon keresztül hegesztettem a tavalyi év zenei leltárát, és mégis olyan alapvető dolgok hiányoznak belőle, például a mai vasárnapi ebédzene:
ráadásul nem csak az ideiről hiányzik ez a röyksopp bolondítás, mint az egyik legjobb remix tavaly, hanem az omniózus kétezer tízes éviről is az eredeti, pedig így utólag ott lenne a helye; ahogy a jamie mcdermott bánatos falzett hangját körberajongják a vonósok, az nagyjából olyan, mintha a cinematic orchestra randizna az anthony & the johnsonssal.
akinek mondanak valamit ezek a nevek, az tanúsíthatja, hogy ezek önmagukban is elég súlyos, markáns zenei létesítmények, mindkét zenekarnak bőven lenne mivel kikergetni a világból az átlag hétköznap délelőtti juventusz hallgatókat, namost akkor ezeket adjuk össze, szorozzuk meg, ha már ilyen jók vagyunk, puszta hobbiból integráljuk is, és máris kijön végeredményként kijön a the irrepressibles in this shirt című dala.
és akkor minderre rátesz még egy lapáttal a röyksopp is. mintha egy színes szőnyegekkel és csillogó filterekkel feldíszített cirkuszi elefánt taposna a szíveden. érdekes dolog ez, mostanában sokat mocorog bennem, hogy mitől sok a sok, és mitől kevés a kevés; és hogy kosztolányi is rágyújthasson, (áprilisig még itt is megteheti) néha mégis mitől kevés a sok, és máskor meg miért elég a kevés.
ez a cirkuszos barokk világ, vastagra meszelt arcokkal, sátorba zárt színekkel, rajzolt mosolyokkal, nekem általában sok, nem is tudok mit kezdeni vele egyébként. mint ahogy az úgynevezett 'barok pop'-pal se, kábé negyed óra után úgy érzem magam mintha valami modern operában lennék, és kiver a víz, meg melegem és elegem van, mintha öltönyben lennék; erre kivétel az i'm the bird now című lemez a már emlegetett anthonyéktól, az úgy gyönyörű, ahogy van.
mindenesetre a régi szentimentális énemet akkor azért utáltam, mert sebezhető, érzékeny kis pöcs volt, na nem mintha most nem lennék az, de ma már hiányzik, hogy csak pillanatokra, de legalább így lássam még a világot; ha már kosztolányi, akkor van még egy száll babitsnak is:
maar wandelend tussen schoonheid en lust, voelt ge steeds die lafhartige gedachte: waartoe al die schoonheid?
hogy ne legyen mindig ez a kurva kérdés, hogy ez a sok szépség mind mire való, ez a selymes víz, ez a tarka márvány, hát még az a szárnyas takaró, amiben nem tudok aludni, és csak forgok magam körül, míg ilyen zenéket hallgatok; hogy gyávaság e a szentimentalizmus, avagy tényleg maga a kérdés, hogy mindez minek, az a gyáva, a cinikus minimalista a gyáva, aki detroiti technoval szelídíti magára a várost, vagy vastag idm zajra kattog vele a hév a csepeli gyártelepek mellett;
vagy nem bátor, nem gyáva senki sem, az effajta szavak épp úgy szentimentálisak, és túlzóak, mint ez a zene, egyszerűen élünk, ki ahogy tud, én például így, hogy az istennek se értek a túlzások elkerüléséhez, végletekből végletekbe, mint a bohócok, most például nagyon jól esett, hogy ezek a hegedűk mennyire, és hogy ezek a gyönyörű giccses mondatok is ennyire, mint például hogy i am lost, in our rainbow, now our rainbow has gone, ó je, és hogy ezt az egészet a röyksopp még jobban megfejeli egy kis savas analóg szinti alappal, menetel az elefánt, nyakában egy tb 303-assal, nagy cirkusz ez az egész világ, de tíz percig hátha jólesik ilyen végletekben fetrengeni, én úgyis ezt csinálom a maradék 290412 percemben, erre meg rímel, hogy írt róla a recorder is szeptemberben, csak én kések le mindig mindenről, ráadásul volt ez már az egyzenén is, most tudom meg ezt is, alig egy éves késés, késtem már többet is. és itt a hivatalos röyksopp honlap is, ahol a szuper igényesek wavban is lekaszálhatják mindezt.
már akinek tetszik az ilyen. azt is tökéletesen megértem, aki úgy gondolja, mint az egyik ismerősöm, amikor mutattam neki mindezt, hogy miről vinnyog ez itt, mi fáj neki, a szíve?, az ilyeneket be kéne vágni a gyárba, kétkezi munkára, tizenkét órába, nem lenne bajuk egyből.
Utolsó kommentek