minden napra egy zene

Bár alapjában véve hajlamos vagyok osztani a Heller által életre keltett Yossarian nézeteit, miszerint "az olimpiai érmék és a tenisztrófeák, csupán azt jelképezték, hogy birtoklója mindenki másnál jobban csinált olyasmit, amiből senkinek sem származott semmi haszna", ezúttal mégis sikerült rendesen rákattanni az ötkarikás játékokra. Így végre szakérthetek egy csomó olyan sportról, melyeknek még a szabályait sem tudom; valamint minden magyar győzelemnél ordíthatom, hogy megcsináltuk. Persze az egészben a fő ludas az, hogy újra elkapott a kosárlabdaláz, mely kiskoromtól kezdve egészen az elmúlt évekig fertőzött, és amelynek a csúcspontja egyértelműen a középiskolás éveimre tehető. Így a kemény, négy éves pályafutásomnak köszönhetően pontosan tudom, hogy milyen jó érzés követ egy-egy szép megmozdulást; hogy milyen nagy kurva tud lenni az összes bíró anyja; és főleg azt, hogy milyen érzés nyolcvan pontokkal kikapni. A legpontosabban azonban azok a zenék maradtak meg, melyek rendszeresen elhitették velem a mérkőzések előtt, hogy aznap mi leszünk a Dream Team, én pedig a helyi Magic Johnsonként fogom a labdát pattogtatni. Aztán rendszerint elkezdődtek a meccsek. Mindenesetre az Ante Up hallatán a mai napig rám tör minden egyes alkalommal a kosarazhatnék, csak amíg régen minden egyes alkalommal labdát is ragadtam, most legfeljebb megnézek néhány videót a Dream Teamről.