volt egy pillanat a reggeli kávé csiholásban, amit fölöttébb kedveltem: amikor már majdnem kész, arányban a tej, az aroma, a kávé, és beteszed a mikróba, rányomod hogy forogjon, és vizsla szemeiddel azt figyeled, mikor mozdul meg a tej. reflexjáték ez, szinte csocsó: amikor elindul fölfelé a tej, van féltized másodperced kikapcsolni a mikrót, hogy ne fusson ki. úgy jó a kávé, ha elment a kis pöttyös bögre szájáig, de kitörni már nem tudott; már ne haragudj az ízléstelen hasonlatért, de mint egy idejekorán elfojtott koffein orgazmus, ez olyan.
na, így láttam én is az életet akkoriban.
vizsla szemeim saját üvegajtómra tapadtak, hogy lássam, mikor megyek már túl messzire; de el akartam menni a végéig, a pohár széléig, naná, de tudtam hogy koszos ronggyal fognak feltörölni, ha túl futok rajta.
aztán csengettek, nem figyeltem, elélveztem, felforrtam, elengedtem, kifutottam. hideg tányér néhány emlék, rájuk égtem rendesen. és mocskos dolgokkal takarítottak el, igen. nem is emlékszem már az ízére, hogy milyen volt, amikor még pont jók voltak az arányok, a tej, a forróság, a kávé, a lendület; nem is tudom, tényleg volt-e olyan, amikor még nem mentem túl messzire.
és ma reggel, a kávét tejjel. igazából nem, úgy ébredtem már, fájó szívvel. a falak ilyenkor közelebb jönnek, és az ízét a semminek rágósnak érzem a számban. ilyenkor nincs erő a gondolatokra, amik frissek és erősek, és behajtják ami elmaradt; most nincs 'nem gondolunk rá', 'inkább hagyjuk'; a falak jönnek egyre közelebb, táncolnak rajta az elcseszett percek, szerelmek, és évenként kétszer, a kiskutyák, a döcögő, öregember arcú kiskutyák, amiket apám agyon üt, agyon ütött, és agyon fog ütni; szimbólumok persze. apám is az. az agy, az ütés, az igeidők. minden az. fáj a szívem, még jó hogy fizikailag is tud fájni; míg a gondolatoknál, odabent, ilyenkor bál van. most muszáj belegondolni a 'mi lett volna ha'-ba. és ugye, megint, rakovszky zsuzsa:
'nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.'
reggel, se kávé, nem tejel. ébrednek bennem a szavak. odakint, már ébren vannak a szimbólumok: a tévéből a somewhere over the rainbow foszlányai. kint az égen puha fehéren hullik a február. az idő megszűri az ember vágyait, mondja márai. ha várok még, talán nem marad semmi; nem gondolok rád, vissza, sőt, képzeld, előre se; ha kibírom még így, görnyedve a laptop előtt, meg lesznek ezek szűrve. ne fájjon ott, belül. a fizika. kávét. tejjel. végülis, ez is fizika. anyám osztálytalálkozón volt; egyetlen az a jó barna ruha, hogy áll, kérdezi, illegeti, mintha lenne más. jaj anya. semmit nem tudok az anyámról. és mégis, az osztály találkozón azt mondta: a fiam ír. a fiam áll, jár, beszél, ír. a fiam folyamatos ige meg jelen. a szívem fáj. szűrve lesz rendesen, mire ideérnek a falak; nem kell majd se ajtó, se ablak. azt hiszed, erről nem jut eszembe még valami hülye idézet? ryuichi tamura, ha erőm lenne rá, kiírnám a falra:
'there are rooms that have no windows
so in the world of the heart there are windows with no rooms'
belülről kifelé tágul, és szétszakít az, ami nincs. a kávé. tejjel. rágós mocsárízű a vasárnap reggel. írtam, megnyugodtam. most már illően foglalom el magam; mellé gondolással, felejtéssel.
a hideg kávé volt először, abból jött rá az igazságra a két jóképű kisiskolás:
Utolsó kommentek