minden napra egy zene

Van egy fajtája az "ennél jobb helyen nem is lehetnék" érzésnek, ami tipikusan a péntek/szombat esti bulik vége felé éri utol az embert. Persze valahol az egész hétvégi bulizás erről szól, főleg ha órákat utazol érte és az áll a lemezek mögött, akit évek óta próbálsz kipipálni a kívánságlistád éléről. De ez mégis más, ezt az érzést az a zene hozza magával, amiről rögtön tudod, hogy ha visszaemlékezel, elsősorban ez lesz a képek soundtrackje. Ez lehet a) az előadó himnusza (amit még az is felismer, aki vakon ment le az adott programra), b) valamilyen ominózus, nem várt track, amit hasonló ováció fogad, és c) valami, amit még sosem hallottál korábban, és nehezen hiszed el, hogy most tényleg hallod. Természetesen velem ez utóbbi fordult elő, amikor egy bécsi klubban Derrick May lépett fel, hiszen a másik két esetben ez a bejegyzés nem most és nem ilyen kontextusban született volna. Egyébként ahogy elindult és megbizonyosodtam, hogy nem valamilyen vadonatúj formája a Strings of Life-nak (vicces, hogy egy srác rögtön azzal fordult felém, hogy ismerem-e, mert olyan mint egy modern Strings of Life), tudtam, hogy lemondhatok az a) eset forgatókönyvéről (ami igen, a Strings of Life), de ugyanúgy nem érdekelt, mint egy b) verzió.