„Let’s play identity!”
Napsütéses dög meleg nap a mai…is, ideális néhány fedőrétegtől való megszabaduláshoz. Hívjuk ezeket mondjuk ismeretlenségszínű pulóvernek és hosszúszárú lustaságnak! Nevezhetjük amúgy éppen akár valamiféle coming outolásnak is, csak hogy politikailag korrektek legyünk. Ha már utóbbi, akkor nem is akármilyen! Van neki kapásból egy, kettő, nem is: három iránya. Egyrészt friss, eddig nem hallott csemege itt a blogon, másrészt ezzel egy kis szelet magamból, harmadrészt pedig így utólag is boldog születésnapi kívánság a július első hetét szivárvány színekbe öltöztető, immár nagykorúvá lett Budapest Pride-nak.
Szóval remek móka lesz ez a vetkőzösdi valamiféle virtuális identitás megalkotására. Azokat a(z általam egoista mód) zseniálisnak bélyegzett zenéket fogom ide sormintázni, amelyek sokszor kontrollálhatatlanul kiabálkodják bennem: „Akkor most neki az Északi sarkividéknek! Gyalog. Hidegben. Szembeszélben. Mert ott csak az erős él túl." Az erő pedig innen jön, még ha csak egy romkocsmáig vagy a nappali szőnyegéig is jut elé egy mindent beterítő rózsaszín oxitocin-felhő formájában.
Na és ha már coming outolás, akkor legyen a bűvszó: Austra. Finom elektronika, pulzáló beatek, új hullámos szintipop, csilingelő gépcsavarok és persze mindezt pusztán a hanggal maga mögé utasító, melankóliájában is magasan szárnyaló énekesnő, Katie Stelmanis áriái.
Az alapvetően klasszikusokon és operák éneklésén edződött Katie hangjának éles tisztasága szinte kézzel fogható szobrokká formázza azokat a melódiákat, amik hol epikusabbnak, hol drámaibbnak hatnak, ugyanakkor az elektronika lüktetésével bármikor képesek felrázni a mindennapok lanyhaságából.
Noha már Stelmanis szólókarrierje felvázolta azt az ívet, ami iránymutató lesz az Austra zenei világában, félreérthetetlenül egyedivé formálásához szükség volt még néhány tagra. A Katie köré gyűlt, egy dobosból, egy billentyűsből, egy basszusgitárosból és egy csinos vokálos ikerpárból álló kanadai együttes unortodox módon elegyíti a nyolcvanas évek karakteresen dübörgő basszusait a korszak szintipopos dallamúsztatásaival és a kortárs mélyelektronika dramaturgiájával. Ha ez így önmagában nem lenne éppen eléggé meggyőző, érdemes meghallgatni tőlük néhány számot, kapásból kihallatszik, miért is sorolták mindkét albumukat (Feel it Break/2011, Olympia/2013) előkelő helyekre a hozzáértők.
Utolsó kommentek