Már megint ezek a németek! Behajóznak a budai alsó rakpartra a biztos germán alapokon érlelt, álomszerű dallamossággal átitatott technoid ritmusképletükkel, hogy az ember fialánya érezze: erre még érdemes lesz elkülönítenie időt, energiát. Az emberfialánya ennek megfelelően már jó ideje hetet-havat összehord holmi Traumstrasséra hivatkozva, csak mert adja a muzsika, hogy a tudatalattijában őgyelegjen, álomvilágba révedezzen, közben pedig tiszteletteljesen megemlékezzen a népetimológia kellőképp szórakoztató jelenségéről.
Aztán élesben némiképp szomorkásan tapasztalja, hogy „hoppjajj, ez … valahogy mégsem az”. Az emberfialányát kisebb csalódottság tölti el, hogy a lübecki származású srácok (név szerint Nico Plagemann és Christian Hilscher) nem csak szülővárosuk messze földön híres édes mázát felejtették otthon, de a formációjuk felét is – igaz, neki azért az egész Egyzene csapata jobbulást kíván. Az ember fialánya szeretne hinni abban, hogy a csak fél gőzzel haladó A38-beli fellépés és a lágy dallamvezetés hiánya között akad némi okkult összefüggés, de mivel nincs összehasonlítási tapasztalatunk, egyelőre csak a kérdőjel és bizakodás marad. Mindenesetre nagyon house-ias fogadtatásban volt részünk elég jó, bár nem kiemelkedő vizuállal, sőt még az oly ritkán megnyitott orr-részbe is betekinthettünk, ennek ellenére jobban örültünk volna a formatervezett, ipari minimalizmusnak, és a házias ízeket meghagytuk volna a másnapi, kockás pléddel és mesés piknikszettel egybekötött, kacajáradatba panírozott parkbéli grillezéshez.
Utolsó kommentek