minden napra egy zene

a mai nap éppen megfelelő arra, hogy egész nap biszti bojzt hallgassunk, és szétrúgjuk a rossz dolgok seggét. például a halálét. tegnap szegényebbek lettünk egy beastie boys fő faszival: meghalt mca, azaz adam nathaniel yauch.

most jönne a néma csönd, vagy az a rész hogy sopánkodunk, hogy ez a kurva halál ezek szerint még hip-hopot is hallgat, vagy hogy megvizsgáljuk, mit is rakott le az úriember az asztalra;

(egyébként a hip-hopot, úgy konkrétan, nekem legalábbis, gyerekkorom nagy traumája volt, hogy összekevertem őket a backstreet boys-al, és amikor a nálam zeneileg jóval érettebb norbi mondta hogy beastie boyst hallgat, akkor fújjogtam, hogy soha, inkább a halál, aztán amikor először láttam az intergalactic klipjét, azt hittem hogy végre begombáztak nick carterék, és elkezdtek jó zenét csinálni, valamiért akkoriban még az se okozott problémát, hogy tök máshogy néznek ki - aztán évekkel később, amikor a balaton soundra, beastie boys koncertre stoppolva, két negyvenes csávó mellé beülve, egy rozzant fiat letekert ablakában végig üvöltöttük a III communicationt az m7-esen, és akkor éreztem kurvára azt, hogy mondhat bármit mindenféle költő, filozófus, és bölcselgő, de ezt akkor is évekig el tudnám viselni)

de ehelyett ne vegyünk komolyan semmit, ahogy ő se tette, mutassunk be az egész világnak, öltözzünk idióta ruhákba, csináljunk úgy mintha sose múlt volna el a hatvanas évek, és forgassuk újra a sabotage videóját a nagykörúton. én leszek az a ruhakupac, ami kirepül az autóból kétperc negyvenkettőnél.

részemről, ha visszamehetnék ahhoz az ijesztő nénihez a pályaválasztási tanácsadóban, a sok hülyeség helyett simán azt írnám a mi akarsz lenni rovatba hogy hát mca!, még ha tudnám előre hogy a rákkal még én is hiába viccelek; de élni valószínűleg így, ilyen faszán-lazán érdemes, arról nem is beszélve, hogy a médiasulikban beastie szövegelést kéne tanítani a hallgatóknak, aki ezt ilyen sebességgel lenyomja, az aztán beszélhetne máshol is, úgy még az se lenne baj, ha annyi hülyeséget mond, mint a többiek.

na majd legközelebb!
addig is:
 

a szomszéd is emlékezzen meg méltón, addig tekerd a hangerőt, míg át nem jön, :

és bónuszként egy, már csak a címe miatt is egészen más megközelítést kapó videó, arról, hogy milyen játékokat érdemes játszani (szegény mca-t, most nem mentette meg a jeti)

Idegösszeomlást kapott Hormon Iván bölömbika, miután az értelmetlen bár, de hosszú repülés utáni pihenésre kiszemelt faág egy szempillantásnyival előbb szakadt le a tölgyfáról, mint hogy ráhelyezte volna frissen tisztára nyalt kloákáját. Az agysejtjei döntő többsége az ágszakadás utáni pillanatban fellázadva kitörtek a sejthártyáikból, és a szélrózsa minden irányába távoztak. Az egyik célba vette a pöttöm madárszivet, a másikuk a bal láb egyik koszos karmát, a harmadik egyenesen belepöckölte magát a madár jobb szemgolyójába, a negyedik, fekalomán agysejt pedig cammogva megindult a tisztára nyalt kloáka irányába. Az ötödik, legkisebb, egyben legokosabb agysejt gondoskodni kívánt arról, hogy a negyedik agysejtet ne érje nem várt csalódás a célban. Négy társával ellentétben ő a helyén, a pöttöm agyban maradt, tapodtat sem moccant, s amikor észlelte, hogy a négyes számú agysejt céljához közel jár már, kiadta a parancsot Hormon Iván bölömbika záróizomzatának, hogy "easy!!!", azonnal lazuljon; s a madár, követve a sejtszintű parancsot, lefosta a bokáját. A fekalomán négyes számú agysejt így boldogan lehelte ki az eset következtében kissé kakaszagú lelkét. A hármas számú agysejt a jobb szemgolyóból HD felbontásban követte, amint a kettes számú agysejt a cingár lábon belefullad a fehér trutymóba, s látva mindezt menten szörnyethalt. Az egyes számú, szívben leledző agysejt sejtmagja, nem bírván a tömeges halált, azonnal követte társait az örök vadászmezőkre. Az ötödik, legkisebb, egyben legokosabb agysejt pedig rájött, hogy bár ő a legokosabb, mindez mennyire relatív, hisz a pokolba vezető utat ő kövezte ki jósággal. Így picture in picture sejtösszeomlást szenvedett el. A sejt- és idegösszeomlott Hormon Iván bölömbika pedig mindennek következtében élettelenül zuhant az őszi avarba, hogy az öt perc múlva éppen arra kóricáló skizofrén szarvasmarha fűköretéhez tökéletes feltétként szolgáljon.

Ennél jobb nem is lehetett volna hozzánk a természet, mint hogy a hosszú hétvégére ilyen jó időt hozott - pancsolás, kirándulás, jókedv mindenfelé. Így ez a dal tökéletesen illik ide, és visszahozza a hétvégét is, mert aki ezt hallja és dúdolgatja, ugye mindenki mosolyog:)?

(bocsánat, külön dicséretben részesítem magamat, amiért bár erős volt a kísértés, nem a híres Björk dalt biggyesztettem ide - aki ismer, tudja, hogy fanatizmusomat figyelembe véve, ez tényleg hatalmas csoda)

Fogalmam sincs miért csak most firkantok erről ide. Nade! negatív visszhangok/kritikák ide vagy oda, ez a korong nekem ebben a műfajban jelenleg a leges-legjobban megkreált alkotás és megjelenése óta szinte alig telt el úgy nap, hogy ne szántattam volna vele végig hallójárataimat. Riff-fetisisztáknak garantált a kielégülés, és a hanganyagot bebábozó grafikák látványától is bokáig tocsoghatunk saját nyálunkban, csakúgy mint a lenti videóban "megelevenedő" csodálatosra megálmodott teremtmény látványától.  

VIGYÁZAT, A LEMEZ BEKEBELEZ!

Mindig marad bennem némi rossz érzés, amikor mindenféle jeles napon még hosszú gondolkodás után sem tudok semmi eredetivel, legalább a témához illővel előrukkolni. De hát ez a ziccer most kimarad. (Bezzeg tegnap még jöhettem volna itt a jazz első nemzetközi napjával!)
Így marad a szabad asszociáció (szerencsére a hölgy nem először lett egyzene, így a formaiságoktól is eltekinthetünk), nyilván olyan, ami tökéletes a szabadnaphoz, reggelihez, tánchoz, na meg a várva várt majálishoz is. 

A majonéz történelme néma sötétségbe burkolózik.

Noha valószínűleg soha nem fog kiderülni az igazság, de az érdeklődő közönség több járható alternatívát épített, hogy fölfedje a szó lehetséges gyökereit.

Egyesek szerint Richelieu herceg szakácsa találta fel 1757-ben, miután a herceg hadserege győzött Mahon városánál a spanyol Minorca szigetén, és a győzelem emlékére nevezte el mahonnaise-nek, ami később egy véletlen nyomtatásbeli hiba miatt mayonnaise-re módosult.

Mások szerint pedig 1993-ban a Chicago-i Billy Corgan nevezetű jól fésült fiatalember önmagát meghazudtolva pendített egy lágy akusztikus harmóniát, hogy aztán a megírt szám végéig durván túltekert túrzítóval zúzza szét a az elkényelmesedett lelkeket. Miután befejezte, próbált címet találni a nótának, de az az Istennek nem jött össze neki, még végül kinyitotta a hűtőt, és annak fényénél szó szerint megvilágosodott: Mayonaise.

 Az egyik variáció tényleg igaz... De melyik?

az ember tervez, a blogmotor sünetel, az istenek pedig izlandon zenélnek. még az elején elterveztem, hogy ha tényleg senki nem írt még a sigurékról (és tényleg nem) akkor majd télen fogok írni róla, amikor leesik a hó, mégpedig az egyik legszebb fentről lefele hulló zenéről, a samskeytiről.

ehhez képest nem találom a rövidnadrágjaimat, a sigurt se most emlegetem először, és nem is a zárójeles album az apropó, hiába van itt megtévesztésnek ez a videó:

hanem hogy a record store dayra - annyi mindennek van már világnapja, kéne egy világnapok világnapja is - megjelent az idei sigur rós beharangozó kétszámos, és május végére jön a nagylemez is. persze csúnya világban élünk, így már most végig hallgathatod, ha nagyon akarod, más kérdés hogy ha hallottad az eddigi sigur dolgokat, akkor majdnem hogy hallottad ezt is, annyira sok meglepetést nem tartalmaz, sőt, inkább az a meglepő, hogy mennyire sekélyes lett, főleg a többihez képest. mindenesetre ötödik meghallgatás után - amiből az egyik egy bicikliúton volt, éjszaka egy erdő közepén, lemerült lámpával, vagyis én igazán megpróbáltam megteremteni a körülményeket - nem is a hivatalosan megjelent kukucskáló dal (ekki mukk - kábé: 'nem egy kacsintás') , hanem az elvileg még hallhatatlan (sic!) dauðalogn (nagyjából: 'síri csönd') tűnik a legjobbnak, a címéhez illő komor, ünnepélyes, amolyan súlyosan búcsúzó hangulattal.

először hallgassuk meg, én meg közben rossz szokásomhoz híven írok egy kisregényt:

a sigur róssal való találkozásom első pillanata kétezer körül volt, a holland tengerparton, egy új zéland (!) nevű helyen; hogy a képzavar teljes legyen, a tévében lassított gyerekfocit adtak, még néztük is, hogy mivan, itt mindenki tép, még a tévé is?; hanem a gólnál a két gyerek meg is csókolta egymást, akkor már sejtettem, hogy itt többről van szó. ez volt a viðrar vel til loftárása. a vicces az volt benne, hogy a zenét nem is nagyon lehetett hallani, tehát a sigur rós nekem először főleg képet jelentett. aztán jött a vanilia égbolt, és az everything is a right place mellett az alvajáró angyalok (sven-g-englar) kapta el a legjobban a fület, főleg, mert a film, így utólag, ritka pocséknak tűnik.

és dorfman mesterrel egy esti sigur dvdzés; akkor még - 2003 - a youtube nem volt mindennapi dolog (igaz akkor még nem is volt ilyen idegesítő) és azt is megnézném, hogy akkor hány embernek volt eredeti sigur dvdje (dorfman egy állat), plusz hányan tudtak róla egyáltalán. én akkora már belezúgtam a múm második lemezébe, és megjártam izlandot; az akkori izland mániám alapján úgy tűnt, hogy ha elég messze és elérhetetlen helyre teszed az ugyanazt, akkor az teljesen más lesz. ma már tudom, hogy akárhova mész, magadat viszed magaddal, így ha épp magad elől mennél valahova, egyszerűbb ülve maradnod, viszont az izlandi zenékben még így egy helyben maradva is van valami jóleső belső mozgás; akkor, ott, azon az estén akkorát ütött a vaka videójában a kislány szeme, hogy a könny kicsordult. tehát a sigur rós még mindig kép, de már zenélő.
 

majd a győzelem rózsájával (szigur-rós) való szerelem beteljesedése egy hideg decemberi este, éjszakázás előtt, a megboldogult arany jános utcai éjjelnappali cdturkálóban (istenem hogy milyen jó dolgok voltak régen!) a () egy darabja, ami úgy ahogy volt, zenei szerelem lett. annak a lemeznek mind a címe, (egy zárójel mekkora már?), mind a borítója (fehér, átlátszó papír, tél az egész, és semmi infó nincs rajta, csak a sigur rós weboldala) első látásra kedvenc lett, és az már csak hab a tortán, hogy a zenének az a összekuporodott téli hangulata, akkor, ott, úgy húzott össze, fagyasztott meg, és melegített fel, ahogy azt csak ilyenkor, és csak nagyon bizonyos lemezek tudják tenni, főleg abban a megboldogult időkben. az íre a pont meg akkor került fel, amikor aznap hajnalban mentem haza, és folyamatosan a samskeytit (szegélyt jelent bakker!) hallgattam, amikor is, annál a résznél, amikor oktávot vált a zongora, és a szív beleszakad, elkezdett hullani a hó, lassan, nyugodtan, puhán, mint a gyerekkor, és ettől, akkor, ott, jó lett volna meghalni.

nekem tehát a sigur rós ezt jelentette, a telet, ezt az elképzelhetetlen, szelíd, komoly, mély téli érzést, illatot, azt az állapotot, amikor egyszerre vagy szomorú, és tulajdonképpen boldog, amikor egyszerre vagy nagyon kicsi, és érsz fel az egekig, az ilyen jó kis belső végleteket. volt ebben valami személyes, valami intim is, amire csak rájátszott, hogy nem harsogta magát a zenekar, a nevük, a címek, semmi nem volt fontos, csak a zene; ez az album egyébként azóta is benne van az én 'tíz lemez amit hallanod kell mielőtt...' listámba, mekkora baromságok ezek a listák, mintha tényleg kellene mindenhez egy leltár.

és aztán jött a takk, meg a nagyvilág, és hirtelen mindenki ismerni kezdte a sigur róst, amolyan kultúrsznob dolog lett belőle, számomra elvesztette azt a külön bejáratú kedvenc státuszt, a legtöbb művészlelkű tinikislány szanaszét hallgatta, felfedezték a spanyol viaszt (hogy az izlandi zenék jók!); én csak azon csodálkoztam hogy ugyanez a múmmal még mindig nem történt meg. én a takkot épp ezért nem szerettem, ilyen ovis-féltékeny voltam rá, hogy a fenének kellett megismernie a világnak, mint amikor a volt barátnődből plakátmagányban álldogáló ismert szépség lesz; meg túl poppos volt, nem volt rajta 'az' a szám, ami a zárójelen a hármas, vagy az ágætisen a viðrar (a vonról nem szabad beszélni, az a lemez nem ér, annyira gyenge a többihez képest), meg egyébként is szerette azt mindenki, nem nagyon hallgattam újra. ráadásul a sigur rós az a fajta zene, amire nagyon rákattansz, ha olyanod van, ki se bírod venni, de ha egyszer kiveszed, nehezen teszed be újra.

ezután megjelent a heima, a szépség és a nyugalom néhol már-már feltűnően hatásvadász képeivel, és az ember arra kapta fel a fejét, hogy a sigur rós már régen (valószínűleg a takk óta) nem egy 'underground' művészzenekar, hanem egy gyönyörűen megcsinált, egyre tökéletesebbre fejlesztett, de mindenképpen popzenei produktum, amiben főleg az a zseniális, hogy úgy szolgálják ki a nagyvilágot (a heima is egy részről egy lobbi, másrészről egy blöff, harmadrészről meg egy zseniális marketing fogás), hogy közben úgy csinálnak, mintha pont ezt nem akarnák; nincsenek angol nyelvű dalok, borítók, infók is csak okosan, és elvileg nincsenek zenei kompromisszumok sem, de azért ha az ember jól figyel, a sigur rós zenéje, a von óta lemezről lemezre szelídült, és vált hallgatóközpontúvá (ha jófejként állsz hozzá, akkor úgyis mondhatod hogy kiforrott), mire a takk már kimondottan 'könnyen befogadható' kategóriáig jutott (legalábbis részemről).

ezt követte az eddigi utolsó lemez, a meztelenül nyárba futás, a bizsergéssel a füledbe; eddigre már a sigurék egy tökéletesen működő marketing  és pr gépezetet üzemeltettek, a kedves rajongó iszonyúan limitált könyveket, a videókból filmkockákat, teákat (!), pólókat, bugyit (!!), kaphattak, (a kedvencem, a jónsi szóló idején az első pár bakelithez járt egy kis cetli, rajta egy weboldal kódjával, amit ha beírtál, a jónsi nézett rád ferdén, és megkért arra, hogy csak a szerelmednek -!!- másold át ezt a lemezt, a többieknek ne, mert a többieket is szeretni fogja valaki, és ezért ne vedd el tőlük ezt a lehetőséget) ami mind szép és jó, a zenével viszont nagyon nem tudtam mit kezdeni, bár ez a nyáriasra színezett hangzás legalább a sigur dimenziójához képest eredetinek tűnt. közben kifejlődött egy hozzájuk tartozó holdudvar, a számomra értékelhetetlen jónsi szóló mellett egy nagyon kellemes jónsi és alex lemezzel, amihez többek között kisfüzet, szakácskönyv (!), és a kedvenc dalaiknak a gyűjteménye is járt, vagy az azóta már saját hanggal próbálkozó amiina kvartett, aztán most, hogy folyamatosan legyen valami, ami fent tartja az érdeklődést, itt a szintén nagyon szép, és nagyon pontosan megcsinált inni (milyen jó, hogy olyan nyelvet beszélünk, amivel lehet poénkodni ezzel, hogy akkor nézzük meg, és menjünk inni!), ha csúnya akarsz lenni, akkor egy egyszerű heima kettő, exkluzívnak mondott vetítési helyekkel, meg időpontokkal, (még hozzánk is eljutott a titanik fesztiválon), közben meg mindenféle turnék, fesztiválok (hol van az az idő, amikor a sigurék csak izlandon, és ott is inkább ilyen meglepetés szerűen, családias jelleggel csináltak koncerteket) és én meg ilyen hülyeségeket írhatok erre, hogy mára már a sigur rós az izlandi coldplay (majdnem akkora felhajtás, annyira kiszámítható, igaz minőségi zene, stadion fel és megtöltés, sikoltozó tinilányok, és kábé annyi meglepetés is az egész produkcióban), és csak remélni tudom, hogy nem lesz belőlük alternatív u2 (a feltevés annyiban jogos, hogy jónsi, míg régen szemérmes, szimpatikus visszahúzódó fiúnak tűnt, ahhoz képest az utóbbi időben előszeretettel kezdett nyilatkozni, főleg a melegek jogaiért, illetve a környezet szennyezés ellen, ami dicséretes, de remélhetőleg nem lesz majd belőle is napszemüveges világmegváltó).

ehhez képest itt (lesz) az új lemez, aminek a címe 'gőzhenger', ezzel is mutatva, hogy milyen hangulatra számíthat a kedves hallgató; mármint hogy letaglózóra, gondolom. nem tudom milyen hangulat lehet egy gőzhengerben, én a gőzmozdonyokat is csak állva, vagy nosztalgiázva láttam, mindenesetre így elképzelve alighanem több izgalommal kecsegtethet, mint az új lemez, ami persze, ettől függetlenül, vagy épp ezért, még mindig kellemes hallgatni való; amíg az előző az új utak próbálkozása volt, addig ez inkább a rutin lemez kategória. kérdés hogy az ilyen éteri, mágikus zenei világnak mennyire tesz jót a rutin, főleg ha közben pont varázsolni felejtenek el.

a súlypontokban egy leheletnyivel több elektronika, és egy picit visszavett tempó, mintha a takkhoz, sőt a takk elé akartak volna visszakanyarodni, a tipikus sigúr eszköztár felvonultatása, itt van a lassan építkező, hagyományos post rock formulába beleillő, a végére epikussá, már már agresszívvé kibomló dal, vagy szöszmötölő, madárlebegtető, tengernéző hömpölygés, sőt még a samskeytinek is megvan az utódja, a záró négykezes zongorásban, ami szép, és jó, nincs vele semmi baj, hallgassuk is meg zárásnak:

ha mégis kevés, kérdés hogy miért; az észben úgy tűnik, hiába bízunk, egy idő után nem vezet sehova, ha ésszel értem, hogy ez mennyire hatásvadász, kiszámítható, stb, baszhatom. a szív már izgalmasabb lenne, de ha mégse mozdul meg a szívben semmi, jó lenne biztosan tudni, hogy mivel van a baj; a szívvel, a zenével, az idővel, vagy azzal, hogy a szív se mozdulhat rá ugyanúgy még egyszer arra, amire egyszer már rámozdult. ez utóbbiba jobb bele se gondolni, mert több közünk lesz tőle az elmúláshoz, mint amennyi egészséges lenne, és akkor meg már inkább a bejegyzés címét adó dalt hallgassuk meg újra.

Na ne, nem kell megijedni, nem egy újabb feltörekvő indie zenekarról szól a mai poszt, de nem ám. Sőt, megsúgom, hogy ezek a srácok a valóságban így néznek ki (és egyébként minden elismerésem a fotósé):

Mi történik akkor, ha három lengyel Pink Floyd-rajongó pszichológia hallgató srác összeáll és elkezdenek zenélni? A dolog adja magát: Pink Freud.

Nagyon divatos lett mostanában a pszichológiát összegyúrni olyan dolgokkal, amikhez látszólag semmi köze nincs. Például próbáljuk meg az emberi érzéseket egy koordináta rendszerben ábrázolni, és mindjárt matematika lesz belőle. Mit matematika, minek ennyire elrugaszkodni. Ezek a fiúk igazából csak zenélni akartak.

Úgyhogy tessék csak kényelmesen elhelyezkedni, és megmondani, mit is látnak bele ezekbe a tintapacákba:

Egy kis hátonpörgés péntekre!

 Hogyha az volna az én szent küldetésem, hogy dicső terroristaként egy afterpartin minél több embert küldjek hozzám vezető nyom nélkül a halálba, akkor azt bizony ezzel a dallal hajtanám végre.