minden napra egy zene

Eredetileg ez a poszt egy hosszú nyavalygás lett volna a bakelitek eltűnéséről és a macbookok uralmáról a lemezlovasok (és macbooklovasok?) kapcsán a szombati technokunst eredményeképp, azonban bő két év alatt negyedszerre előhúzni ugyanazt az előadót mégsem tűnt túl jó megoldásnak. 
Órákig próbáltam keresni a megfelelő alternatívát, így sikeresen eljutottam arra a szintre, hogy se erőm, se időm nincs kiírni a bánatom. Viszont megtaláltam az - emlékeim szerint - első Kennedytől hallott darabot, és hát hülye lennék nem megosztani. Ráadásul eddig érthetetlen módon azt az oldalát nem is mutattuk az angol kedvencünknek, amelyik miatt többek között hozzánk is rendszeresen visszahívják. Széttört ütemek, kétségbeejtő pumpálás, de az érzelmek még innen sem hiányoznak.

A hétfői napon a hetedik táncot adom...

a szokásos vasárnapi nagy szavak (vns) rovatban itt egy zenekar, akik dánok (!), és már a nevüket is önmagában el lehetne hallgatni: i got you on tape.

igen, ez a videó tökre n.i.n.-re hajaz. viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy a dán zenei világnak is van egy olyan szinte tapintható hangulata, ami olyan mint az izlandi; a hasonló stílusú számok közül is egyedi, és egyből felismerhető, szinte világít.

a somersaultot az azóta is folytatásra váró harbour boat trips sorozat egyetlen részén hallhatta a vájt fülű hallgató, trentemøller szelektálásában; egyébként kitűnő lemez, ilyen viharos időkre főleg. ha ez a sorozat nincs, valószínűleg igen kevesen tudnának a világon erről a dán zenekarról, és az is igaz, hogy a somersaulton kívül nincs még egy ilyen agyzsibbasztó számuk, de a maga módján ez az egy is többet ér, mint sok másik.

látszólag csak egy újabb unalmas ballada, de sokadik hallgatás után hosszú folyosókat nyit az emberben, és felbontatlan üvegeket nyitogat: inni kell rá, és belegondolni, és aztán hagyni hogy az ital, és a gondolat végig csússzon rajtad, és égessen ott belül.

az a fajta szám, amit ha még mindig abban a korban élnénk, elég lenne telemásolni vele egy hatvan perces kazettát, és átnyújtani az illetőnek. nesze, you got me on tape. de így marad a tizenhat gigás pendrive.

addig is, az ehhez hasonló hosszú mondatok, és nyakatekert leírások helyett szerintem hallgasd meg még egyszer ezt a dalt.

aztán jöhet az a rész hogy you laugh at me secretly.

A szokásos szombati menü következik: férfiak Szentpétervárról.

Ez esetben a férfi inkább csak fiú(cska), cserébe egy csomó tök jó szintije, meg trendi frizurája van, és a jobb híján IDM-nek csúfolt zenei stílusban utazik, egész hallgathatóan. Erős szintiszőnyeg, néhol már törtbe hajló, be-bevaduló ütemek, minderre ráöntött csilingelés és lebegés; persze láttunk (hallottunk?) már ilyet, de az erre fogékonyaknak egyrészt az ilyenből sosem elég, másrészről a srác egészen szimpatikusan csinálja mindezt, van az albumaiban valami olyan nem tolakodó, és nem erőltetetten túljátszani akaró hangulat, amitől kellemes kora nyári hangulatú hallgatni valóvá válik, csak egy recept a sok közül:

- egy pohár fehérbor,
- 17 kilométer felfelé biciklizés Dobogókőre,
- egy madárcsiripelős szállodakert,
- kis függőágyban ringatózás,
- némi napbabámulást.

A zenei hozzávalókat megtalálod az úriember - úrisrác - honlapján, ráadásul teljesen ingyenesen. Igazi 'Z' (zenei?) generációshoz illően szinte minden trendi és kevésbé trendi szociál oldalon fent van, a deviantarttól kezdve az orosz facebookig, ebből talán a borítóit jegyző szintén nagyon fiatal, és nagyon aranyos barátnőjének a képeit érdemes a leginkább megnézni.
 

Fogadjátok szeretettel a blues öreganyját! Zseniális!

Judge you wanna hear my plea
Before you open up your court
But I don't want no sympathy
'Cause I done cut my good man's throat

I caught him whith a trifling Jane
I warned him 'bout before
I had my knife and went insane
And the rest you ought to know

Judge, judge, please mister judge,
Send me to the 'lectric chair
Judge, judge, good mister judge,
Let me go away from here

I wanna take a journey
To the devil down below
I done killed my man
I wanna reap just what I sow

Oh judge, judge, lordy lordy judge
Send me to the 'lectric chair
Judge, judge, hear me judge
Send me to the 'lectric chair

I love him so dear
I cut him with my barlow (?)
I kicked him in the side
I stood here laughing o'r him
While he wallowed around and died

Oh judge, judge, lordy judge
Send me to the 'lectric chair
Judge, judge, sweet mister judge
Send me to the 'lectric chair
Judge, judge, good kind judge
Burn me 'cause I don't care

I don't want no one good mayor
To go my bail
I don't want to spend no
Ninety-nine years in jail
So judge, judge, good kind judge
Send me to the 'lectric chair

  "Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolerót; sajnos ebben nincs zene."

Nem kell különösebben bemutatnom a csendes, visszahúzódó, ám annál kreatívabb zenekari tag típusát. Minden (jó) együttesben felfedezhetünk legalább egy ilyen figurát. A sarokban hangszer és ő eggyé válik, miközben a frontember bolondot csinál magából.

Volt már itt a blogon szó a Deerhunter-ről, és annak egészen egyedülálló hangú/alkatú/karakterű tagjáról, Bradford Coxról. Tulajdonságai és vitathatatlan tehetsége alapján megérdemli hogy ő legyen az az ember, akinek az arca egyből beugrik, ha a Deerhunter szóba kerül. Ám született szép csendben nemrégiben egy album, ami miatt a zenekar másik tagjának, Lockett Pundt-nak a (Coxétól könnyen megkülönböztethető) hangja/alkata/karaktere is mély nyomot hagyhat az emlékezetünkben.

Lehetett sejteni korábban is, hogy Pundt-ban is van potenciál, mert a Deerhunter legutóbbi lemezének tán két (egyik, másik) legjobb számában is ő játszotta a főszerepet, ráadásul korábban jelentkezett már szólólemezzel, ami nem volt rossz, de ahhoz kevés volt, hogy kibújjon a szólóban is elég jól teljesítő Cox (Atlas Sound) árnyékából. Egészen eddig.

Pundt második nekifutásra simán eléri (ha nem is ugorja át) a Cox által magasra rakott lécet, miközben nem hazudtolja meg saját magát. Amíg társa néha tényleg bolondot csinál magából és a közönségéből is (ezt a sztorit és a hozzá kapcsolódó videókat tudom ajánlani a témában), addig Pundt készít egy nagyon visszafogott és egyszerű eszközökkel élő lemezt, ami eleinte akár unalmasnak és túl homogénnek tűnhet. A Spooky Action At A Distance azonban visszafogottsága ellenére, vagy épp azért igazi mestermunka. Lassan kibontakozó, szelíden hömpölygő, sokadik hallgatásra is nagy élményt nyújtó hallgatnivaló.

Cipőbámulás, magas szinten.

Ez a fiú kilépett az árnyékból. Úgy, hogy igazából soha nem is jött elő onnan.

Mások számára teljes természetességgel bíró dologba csöppentem bele tegnap (hosszas tervezés után mondjuk), mikor is csaknem három dekád után búcsút intettem Kőbányának s a lakásnak, mely mindennél s mindenkinél többet tud rólam, emlékeim, hőstetteim vagy akár mocskos dolgaim fikarcnyi darabkái sem maradhattak rejtve előtte; ily módon tehát a búcsú, bármennyire is időszerű, igencsak szomorú.

Látni kiürülni a szobát, látni most hirtelenjében egy idegen helyen a dobozolt életemet - furcsa, nehezen magyarázható, émelyítő érzéseket ébreszt. Méltó módon elköszönni esélytelen, hisz az ember hagyja üresen kongani azt, amely otthona volt, egyesegyedül. Mégsem helyénvaló azonban a negatív gondolatok gerjesztése, hiszen a továbblépés szükségszerű s örvendetes is egyúttal.

minimál

Ő itt egy férfi Szentpétervárról. Nem, nem gyilkolni jött, nem tervez merényletet senki ellen. Georgy Kotunov, azaz Long Arm zenét hoz nekünk, kinyújtja hosszú karját, rajta fürge kung-fu ujjaival, és varázsol: 

(egyébként valami szakértő mondja már meg nekem, hogy ez a videó fel van gyorsítva, vagy netalán tán a mi Georgynk szedett be valami gyorsítót? Vagy alapból ilyen a mozgáskultúrája? Mindenesetre gyanús...)

Long Arm kiskorában teljesen biztos volt benne, hogy ha nagy lesz, orvos lesz. Végzettsége szerint egyébként kémiatanár. Gyerekkorát bakelitek gyűjtögetésével töltötte, aztán ahogy idősebb lett felfedezte a Ninja Tune-t és Bonobo lett a példaképe. 

Long Arm első albuma, a The Branches szerintem úgy, ahogy van tökéletes. Körülbelül egy éve fedeztem fel, és nem tudom, hogy a léleksimogató hárfák, a visszhangszerű énekek, a háttérben tekergőző fuvola vagy zongora miatt, de beleszerettem, májusi szerelemzene lett, most kell hát róla írni. Magának az albumnak egyébként annyi a története, hogy 2010 szilveszterén ült Long Arm a feleségével, és a terveikről beszélgettek, ő pedig kitalálta, hogy szeretne kiadni valamit. Aztán saját bevallása szerint ezt egy jó félévre el is felejtette, később kezdte csak el soundcloudra felrakni a dolgait, és egyszer csak kapott egy üzenetet a Project Mooncircle kiadótól, hogy látogassa meg a weboldalukat, mert szeretnének valamit kiadni tőle. Az a valami pedig egészen konkrétan az After 4AM volt, a zene, amin Long Arm 9 hónapig dolgozott, és ami egyébként felkerült a kiadó "The Moon Comes Closer" című válogatására, amit egy orosz lánynak, Jinna Morochának csináltak, hogy közelebb hozzák neki a Holdat. 

Egy dal már megvolt, jött hozzá a többi is elég hamar.

Életed első albumát összedobni nem is olyan nehéz, főleg ha közben megszületik a kisfiad - ami már csak azért is inspiráló, mert a vele töltött idő akkora részét veszi el a napodnak, hogy a végén legfeljebb másfél órád marad arra, hogy azzal foglalkozz, amit a családodon kívül igazán szeretsz. Például a zenével. Long Arm pedig úgy zenélt akkoriban, hogy bezárta magát egy szobába, és párbeszédet folytatott saját magával, ötleteivel, gondolataival. Így született meg az album, amit teljesen egyedül csinált, és ami valójában gyökerestül megváltoztatta az életét - aminek első 23 évét szülővárosában, Orenburgban töltötte. Ám kiadója nem hagyta, hogy továbbra is egy orosz kisvárosban ücsörögjön, eljött tehát az idő, hogy utazgasson és fellépjen - ennek élményeiről lelkesen filozofálgat az alábbi interjúban. 

A zenével való viszonya ezután megváltozott - az utazás lett a fő inspirációja, az, hogy a városokat, utcákat, szagokat, minden újat szivacsként szívjon magába, majd eresszen ki, mikor eljön a megfelelő idő.

Ami el is jött, még ugyanabban az évben, amikor is több Project Mooncircle-es zenésszel összeállva felvették az Organic-ot. Azóta megvolt élete első nagy európai turnéja, a fentebb említett interjúban arról is mesél, mennyire meglepődött, mikor Kijevben telt házzal várták (a srác tök szerény egyébként, még mindig azt állítja, hogy az emberek nem is miatta mentek, inkább csak bulizni akartak egyet...). 

Időközben a kisfia is nőtt, és elkezdett gügyögni, a büszke apuka pedig nem hagyhatta ezt sem szó nélkül (hozzátenném, hogy most ez a személyes kedvencem Long Armtól, talán azért is, mert amikor először meghallottam a gügyögésbe valami "csiga-bigát" hallottam bele):

És ha már a napi egyzenénkből ennyire többzene lett, nem hagyhatom ki azt sem, hogy a fentebb emlegetett After 4AM szám az egyik kedvenc Hidden Orchestra mixemben is benne van, Pharcyde-al összekutyulva: