Két éve indítottuk útjára blogunkat, melyet úgy ünnepeltünk, hogy a legvállalhatatlanabb, legcikibb, legégőbb kedvenceinket osztottuk meg veletek.
Görgessetek le bátran, mert igazi coming outoknak lehettek tanúi az alábbiakban. :)
Köszönjük, hogy két éve velünk vagytok!
Asszem mind közül ezt szégyellem a legjobban:
Ifjabb koromban Bruce Lee, Terence Hill vagy Real Action szerettem volna lenni (ez utóbbi persze csak titokban). Megtekintve az alábbi klipet azt hiszem egyértelmű, hogy miért.
Egyébként érdekes, hogy a Hip Hop Boyzt a maga idejében nem szerettem... csajoknak való fiúbandának tartottam (persze Real Action menőségéből ez nem vont le semmit). Mostanára viszont már egyértelműen látom, hogy mennyire nagyszerű banda is ők valóhában. A különböző zenei ízlésű emberekből álló házibulik legnagyobb császárai.
Egy ilyen nap nem múlhat el Omega nélkül, és szerencsére a Kozmix szolgáltat még nekünk némi többletgagyit, úgyhogy ez így igazán remek párosításnak bizonyul. És hogy szerettem ezt! Csak azt bántam, hogy nem volt pénzem olyan szép réverdzsekire.
A Salt n Pepa 1985-ben a maga nemében megelőzte korát. A Push it-hez hasonló ratyi közkedvelt zenéket leginkább a 90-es években lehetett hallani a Z+-on, Philip és Zsu vezénylésében. Azért megvallom én töredelmesen, ha már születésének évfordulóját ünnepeljük blogunknak, a mai napig ritmusra dobog a lábam, ha a Push it szól.
Annó G.P. barátommal iszonyatos birtoklási vágyat éreztünk a "Bravo Hits 6" néven forgalombahelyezett zenei válogatás kazetta iránt. Még attól sem riadtunk vissza, hogy fondorlatos cseleket bevetve megpróbáljuk eltulajdonítani a néhai szigetszentmiklósi Skála áruház kazetta-turkálójából... Pontosan kiterveltük, hogyan csináljuk majd, de aztán pesze gyávának bizonyultunk. Emlékszem csak az üzletház közvetlen szomszédságában található újságárus bódé hátsó kirakatában elhelyezett Spéci és ÖKM magazinok voltak csábítóbbak.
A birtoklási vágy legfőbb oka pedig természetesen nem más volt mint Snow, aki előbb lett fehérbőrű repper mint Eminem, és jobban hadar mint Scatman Jones.
Szerintem a világ egyik legjobb zenéje! Imádom! Tényleg!
Ha van zenegép egy kocsmában és rajta van ez a muzsika, akkor olyan nem történhet meg, hogy nem rakom be akár többször is. Ez az a szám, amit annyit emlegettem az utóbbi 1 évben, hogy emiatt az összes ismerősöm, a Volt fesztivál közönségének tagjai és tulajdonképpen mindenki akivel a 2011-es volt óta találkoztam legalább egyszer a pokolba kívánt már engem.
Aki pedig még nem találkozott volna velem, annak csak annyit mondanék, hogy jobb, ha megtanuljátok, hogy a világegyetem talán egyetlen, legfontosabb szabálya, amit ha nem tudtok akkor el vagytok veszve: A Gyémántot csak a gyémánt vágja!
A vércikit néha csak egy (beültetett) hajszál választja el a zseniálistól.
Na nem azért kedveltem Pinket, mert Britney nekem már túl kislányos és csinált sztár volt, én meg valami eredeti, lázadó csajzenére vágytam (hogy rajongjak egy csinált antisztár iránt). Egyszerűen csak kedveltem a legtöbb dalt, amit írtak neki, amit tizenévesen aligha mertem hangoztatni, miközben folyamatosan ástam magam az elektronikus zene mélyébe.
Egy pár évvel később kifejezetten szerencsésnek éreztem magam, amiért a legkisebb gyanú nélkül ellátogathattam az egyik legcikibb kedvencem koncertjére, mivel a legnagyobb kedvencem után lépett fel a Szigeten. Bár egy húsz perc után továbbálltam (mert hát jóból is megárt a sok, a csajpopból meg a kevés is), de természetesen csak azután, hogy lement a Don't let me get me. Sosem élveztem még annyira, hogy ciki vagyok.
mélységes mély a múltnak kútja, részemről egy rakás benne az enigma, de most mégsem térek vissza annyira az ártatlansághoz; mindenesetre épp kétezret írunk, úgy tűnik túléltük a milleniumot, én a nyugatinál lévő mcd lemezboltban dolgozom, és én vagyok az egyetlen, aki se metálos, se rocker nem vagyok, és még a depeche mode-t se szeretem, meg is van rólam a véleménye mindenkinek. ha egyik se, akkor mi maradt még?
hát a már emlegetett enigma, természetesen, akkoriban van a nagy visszatérés, és a teljes meghülyülés előszele, carmina burana, meg minden. ráadásul kezdik felfedezni a deleriumot is, hála a drága roxy rádiónak, és a még drágább dj 'áthúzom a potit és átveszem a pólóm' tiestonak, tombol a populármisztérium. az era és a gregorián lemezeket viszik mint a cukrot, úgy tűnik hogy a nullanullákkal járó para behozta az ezoterikus giccstömeget, az ikea katalógusban is vásárolható már jóga szőnyeg, látszik hogy új kor hajnalán vagyunk.
a legdrágább szőke barátunk, aki úgy tűnik sose akar a harmadik x-be lépni (baxxter) és az ő scooter együttese se akart kimaradni ebből a korszellemből, így rukkoltak elő a she's the sun-nal, amitől hogy finoman fogalmazzak, a pofánk leszakadt. aki szerette a scootert, annak persze negatív értelemben, hiszen egyszer sem üvölt benne a figura, micsoda botrány. én a megboldogult fix.tv-n (!) figyeltem fel rá, és nem hittem el hogy ez scooter; tisztára olyan volt, mintha direkt nekem, akkor még nagy enigmabuzi rajongónak akartak volna csinálni egy nyalizó számot, az akkori nagy filmélményemre, a dark city-re hajazó kliptől pedig szintén elérzékenyültem - főleg erre az utóbbira nincs mentség, a giccses nyálas ízléstelenségemet, ami aztán később az effajta ömlengő egyzenés posztokat okozza, akkoriban kezdhettem kifejleszteni.
a how much is the fish volt az egyetlen scooter szám, amit valamennyire szerettem, meg még régebbről a rhapsody in e (!), de egyébként rühelltem ezt a megafonba üvöltözős réverséget, és még büszke is voltam magamra, hogy a haverok akkori kazetta gyűjteményével ellentétben nekem egy scooter album sincs meg, erre tessék, kénytelen voltam megadni magam a she's the sun egzotikusnak tűnő hangmintáinak.
külön vicc, hogy akkor még nem gondoltam volna, hogy a számomra oly kedvesen hangzó triphopos dobokat a led zeppelin 'when the levee breaks'-ából nyúlták, így végre meglett volna a közös téma a belső szobában dolgozó kollégákkal, bár azt azért megnéztem volna mit lépnek az egyébként vad hajmetálra zúzó arcok, ha oda nyomom nekik ezt a maxit hogy figyeld már ez micsoda zene. a gitár riff pedig enyhén depeche mode szagú, szóval nem is értem, miért nem használtam fel ezt a munkatársi kapcsolat ápolására.
a kínai cselló (huqin) hangmintát pedig pár évvel előttük használta fel a banco de gaia egy gyönyörű számában (big men cry), tehát az egyetlen eredetinek nevezhető dolog ennek a szöszi hapsinak a hangja lenne, jellemző, hogy pont ez az, ami már akkor sem tetszett benne.
persze egy ciki kedvenc akkor a legcikibb, ha ma is az; nos, ide lőjetek, én ezt a számot mai napig is szeretem. igaz, inkább viccből, és főleg a videóval együtt, azon nagyon sokat szoktam röhögni, a könyvet olvasó figura (ő lehet jay frog?) nagyon vicces komolykodó arckifejezésén például, meg persze az egész klip űbermisztikus költői hangulatán, a vízbe taposó baxxter holdjáró bakancsára pedig egész egyszerűen nincsenek szavak, mai napig se. hát még a szöveg mély mondanivalójára, ahogy ezzel a katonatiszt orgánummal búgja hogy:
'i can't stand no more, there's nothing wrong i've done' - nos ez utóbbi a scooter esetében azért nehezen hihető.
Utolsó kommentek