- Miért nem instrumentál, de tényleg? - Tettem fel a kérdést magamnak, ahogy gondolom sokan mások is, akiknek egyébként tetszene a Buffalo Killers zenéje, de a fülüket bántja az ének...
Kicsit később viszont arra lettem figyelmes, hogy már-már hiányzik ez a csiszolatlan kappan hang. Olyan ez, mint amikor az ember először kóstol valami furcsa ízt. Fintorog, fújol, aztán csak ráviszi a kiváncsiság, hogy megint megkóstolja. Biztos olyan szar volt? Biztos, hogy nem ízlik? Majd ahogy így kóstolgatja, forgatja a szájában, kezdi egészen megszokni, és a végén, mikor elfogyott, azon kapja magát, hogy mennyire enne belőle megint.
tölcsért csinálok a kezemből, és vasárnapot a keddből, azaz fordítva; kedden lesz egy koncert az akváriumban, ahol mi leszünk a halak, a fellépők viszont olyanok mint olafúr arnalds, és nils frahm.
mindkettőjükről illett volna már, ezt a hiányosságot próbálom most pótolni, egyenlőre az utóbbival. az előbbi miatt kellene hogy több ember menjen szardíniát játszani a deák térre, mivel egy szőke, angyalszerű fiatalemberről van szó, aki ráadásul izlandi; a legtöbb bölcsész lánynak már ennyi is elég lenne, de erre még gyönyörű zenét is csinál, sajátosan keverve az elektronikát a minimál kamaradaraboknak ható klasszikus megszólalással - cselló, zongora hegedű. amikor jól sikerül, akkor fájdalmasan gyönyörű. ő az ismertebb kettőjük közül, és már járt is kishazánkban, ráadásul egy varázslatos, mondhatni majd tökéletes koncertet adott, e sorok írójának az volt az egyik legjobb koncertélménye a világ legjobb helyén.
hanem nils frahm még nem, aki német születésű, és az egyik legfontosabb tagja annak a peter broderick, vagy dustin o'halloran nevével is belőhető relatíve új hullámnak, amikor is a klasszikus zenét csak látszólag klasszikusan, de valójában teljesen újszerűen, szinte légiesen tálalják, amiktől az arra fogékony zenehallgatók lelke nem várt magasságokba szárnyalhat. peter broderickkel egyébként különösen jó viszonyban van (még párkapcsolat szintjén is), és hozzájuk gyakran csapódik olafúr is, el lehet képzelni, mi történik, amikor ez a három galamblelkű férfiú kiönti a szívét a zongorákra:
ezek után érthető hogy jelenlétünkkel miért érdemes még egy picit jobban összepréselni az akvárium népes közönségét, effajta élményben nincs sűrűn része a hazai publikumnak, élnénk bár dániában, vagy izlandon; innen úgy tűnik, a szomszéd zongoráján mindig több a zseni.
nils nem csak broderickkel, és olafurral dolgozott közösen, hanem többek között az ambienben repülő greg hainesszel vagy a csellista anne müllerrel, vagy a sötét hangulatokban utazó deaf centterrel, esetleg a már szinte matek szintjén kísérleti machinefabrieikkel, vagy a nagy német öreggel, f.s. blummal; de a dolgai szólóban is brutálisan szépek, olyan mintha lehetne így, ilyen egyszerűen, hát ezt nézd meg:
valahol itt csúszott el minden, olyannak kellene lennie mindennek, mint ez a zene; szomorú, dehát én is szomorú vagyok basszameg, és fáradt, és nem tetszik a szomorúságom, pedig régen szép volt, és ízletes. a szomorúságnak ilyennek kellene lennie, ülni egy tengerparton, a hajadban sirályok, a lábadon medúzák, úszol a zongorán és billegnek a billentyűk mint a hullámok.
kár hogy nem így történt, majd legközelebb. mondhatni, ennek így kell lennie, jelentsen bármit is ez, de részemről ez a legkedvencebb nils darabom, két kéz, egy zongora, két perc, és egy olyan érzés, amire úgy tűnik, inkább vannak billentyűk, mint szavak:
pedig beszél, basszameg, ti is halljátok ugye, ez majd meg szólal, itt van a nyelvemen, itt van a szívemen, mégse lehet kimondani. a silent ballett egyik részén lehetett hallani ezt először, gondold el micsoda zenész nils, ha ilyen számokat nem tesz fel az albumaira (bár az annevel közös, beszédes című 7fingers lemezen rajta van, jócskán tovább gondolt, és megváltozott verzióval) mindenesetre te letöltheted legálisan, és másként itt.
és zárásként még egyszer, gyere el a vasárnapi keddre, amikor is, ha ilyen bensőséges, mondhatni intim hangulat, ami az ilyen zenék befogadásához kell, nem is, de effajta jófej szívszaggató zsenik, és zongora hangok biztosan lesznek:
Arra még emlékszem, hogy sötét volt, hazafelé sétáltunk, késő volt már (vagy korán?), talán ennek köszönhetően egyre hosszabban hallgattunk, de egyszer csak, mint derült égből a villámcsapás, már nem is tudom melyikünk, talán én, megkérdeztem, hogy mit szól az új Xploding albumhoz, ami nemrég jött ki. Kurvajó, mondta, ja, főleg a Kissed by a kisser, mondtam, jaja, bár szerintem a negyedik szám a legjobb rajta, mondta, annak mi a címe, kérdeztem, nem tudom, valami barát meg rúzs van benne, majd hallgasd meg otthon, mondta.
(na de tényleg, angolosok, hogyan lehetne ezt a legjobban lefordítani? segítség! egy rúzsos barát egy vad szörnyeteg?! mondjuk a felrobbanó műanyagok után miért lepődtem meg, nem is tudom... )
Hát így lett ez a kedvenc Xploding Plastix számom, és így haragszok egy kicsit azokra, akik a Kissed by a kissertől vannak elájulva (kétség kívül az is gyönyörű). De azért valljuk be, nehéz feladat valamit csak úgy kikapni az Xploding életműből, főleg egy olyat, ami ennyire elüt a régebbi dolgaiktól, például ettől vagy ettől.
Ez a szám egy repülés, egy görcsös, szaggatott rángatózás, ujjbegyek mozgása egy vizes borospohár szélén, labda gurulása egy kihalt utcán. Vagy egy koreográfia - talán valami betegség ez azoknál, akik valaha táncoltak, tornáztak vagy bármilyen mozdulatművészetet műveltek, hiszen egy idő után elkezdenek koreográfiákban gondolkodni, már ami a zenehallgatást illeti, fejben minden szaggatott ütemhez egy mozdulatot társítanak. Mikor először meghallottam, majdnem biztos voltam benne, hogy ezt azért is írták a norvég srácok, hogy egyszer majd valaki előadja rá az ő elgondolását.
A minap láttam az A Dangerous Method című film bemutatóját, és mivel a pszichoanalízis születése és ez a korszak mindig is érdekelt, az biztos, hogy meg fogom nézni - és tuti nem az első sorból (onnan egyszer néztem moziban filmet, nem volt egy nagy élmény). Ez csak amiatt érdekes most, hogy erről pedig eszembe jutott Alanis Morissette The Couch című dala, ami az egyik nagy kedvencem - a szövegét elolvasva az asszociációm, azt hiszem, egyértelmű. Ez a dal, és ezzel együtt Alanis második albuma méltatlanul tűnt el a zeneipar süllyesztőjében, miközben a tingli-tangli Ironic még mindig tündököl - címéhez méltóan ez elég irónikus. A Supposed Former Infatuation Junkie (már a cím is elbűvöl, a mai napig nem tudom 100%-osan értelmezni, de kimondani is öröm) szerintem sok tekintetben felülmúlja az első nemzetközi színtéren megjelent albumot, sokkal érettebb, merészebb és ezáltal hitelesebb album számomra, mint elődje. Eklektikus, mégis egy egységet alkot, amit az énekesnő számomra még csodásabban zengő hangja és valószínűleg kiforrottabb személyisége eredményez. Reméltem, hogy az ezt követő lemezek még többet mutatnak majd Alanisből, de úgy tűnik, hogy ez volt a csúcs - ami még így is nagy teljesítmény, sokan eddig a magasságig sem jutnak el. Én sokat kaptam ettől az albumtól, csak megköszönni tudom és az őszinte gratulációmat biztos, hogy kiérdemelte, de leginkább tinédzser hálámat.
Gyerekkorom óta nem győzöm csodálni ezt a videót meg a kapcsolódó muzsikát. De szintúgy tiszteletet érdemel a zenekar elnevezése is, ami a maga egyszerű s ellentmondást nem tűrő, sallangokat hírből sem ismerő módján, pár év alatt nagyjából 12 millió háztartás polcára kerülve (merthogy ennyi lemezt adtak el hirtelenjében) hirdette azt, hogy ugyebár űr.
Jártak ők már blogoldánkon, mégpedig egykori kedvenc péntek délutáni műsorunk, az Ablak főcímzenéjének beszállítójaként, és most elérkezettnek látom az időt, hogy ismét repkedjünk velük az égbolton meg minden (a szám címe is zseniális:). (És nem mellesleg idén 35 éve, hogy megjelent a nyilvánosság előtt.)
Azért az északiak valahogy tényleg jól tolják. Volt egy-két megkérdőjelezhető prodzsekt, mondjuk a HIM az ezer tó országából, ami azért bohóckodás a javából, de többnyire őszinte és tökös rock muzsikával látnak el minket abból az irányból, ahol moha lepi el a fák törzsét. Az ottani zenei kultúrában valahogy nem sajnálják ki a fémreszeléket a művészek, hogy ezzel mutasson irányt a Rock zarándokainak a föld belsejében forgó folyékony fém forgásából indukálódó mágneses mező.
A Clawfingerrel már többször találkozhatott a nagyérdemű Magyarországon, például az első sziget fesztivál sztárzenekaráról beszélünk. Amit viszont kevesen tudnak róluk az emberek, hogy 88-as a csapat. Ezen én is döbbentem egyet. Én világ életemben értékeltem a műfajteremtést, és hát igaz, ami igaz, egyre kevesebb hely van már a nap alatt, a Svéd együttes úgy gondolom tudott újat mutatni nekünk. Szövegeikben nem rejtik véka alá a politikáról, világról és társadalomról alkotott idealisztikus nézetüket, amiért véleményem szerint kár. Inkább énekelhetnének az oktaéderről, Jézuskáról és a három kismalacról.
Alapvetően egyszerű ipari metál hangzású alapja van, ami még nem kuriózum, de hogy erre egy tipikusan európai orgánumú rap front szab stílust az már annál inkább. Zenéikben gyakran sampler színezi ki a telt középhangzással rendelkező nu rock-os gitár reszelést, ami az igényességük mellett beszél.
Ezt a számukat különösképp szeretem, mert nagyon érdekes és szép íve van, remekül ötvözik a saját stílusukat keleties autentikus elemekkel. A refrén vokál meg egyszerűen zseniális. A zenei éter teljes egésze megszólal és szimpatikus harmóniát alkot a szám elejétől a végéig.
lassan itt az idő, biciklit elő, szenvedd el magad a dunaplázán is túlig, ott kezdődik a tavasz, és az a bicikliút, amelyik elmegy egészen szobig; de te legalább vácig juss el, nem olyan nehéz, csak végig balra nézz, ott a duna, az bizony kurvaszép, vácon egyél egy fagyit, szegény március tizenöt tér, lekésted pár nappal, semmi baj, a fagyi viszont szinte biztosan jó, aztán tovább, de már óvatosabban tekerj, épp most gurulsz át a gyerekkoromon, elhagyod a várost, hülye bicikli út, bujkál előled, néha alig lehet megtalálni, de te ügyes vagy, még ha fáradt is talán; ne légy városi puhány, tovább, fel a dombra, az ott a nyulas, ahol egy büdös nyúl nem volt soha, viszont a nagyapám itt csókolta meg először a nagyanyámat, és ebből egy csomó bonyodalom lett aztán, többek között én, és ez a poszt; te meg onnan tudod, hogy pont ott vagy, ahol lenned kell, hogy ha rossz irányba nézel - jobbra - akkor a dunai cementgyár büdös kéményeit látod, és a naszály hegyet, ami olyan kopasz már, mintha a marsra készülne, baloldalt viszont jött veled a duna, épp kanyarog, ezért hívják ezt a részt dunakanyarnak, és nem sok idő már, de legalább jó sok lejtő, hogy megérkezel verőcére, ott megint elveszik majd a bicikli út, ne törődj vele, buta jószág az, maga se tudja mit akar, te csak menj, amíg meg nem látod egy öreg rádiók kiállításra csábító öreg rádiót: valószínűleg zene is szól majd, talán karády, vagy valami ilyesmi, ha bemész, és megnézed, egy öregbácsit is találsz, akinek rádiókról és rádiókból szól az élete, és ha jól figyelsz, még a kikapcsolt készülékekből is hallhatod a múló időt; az aztán szép zene, a fene essen bele, megérkeztél már, de azért még menj át az úton, ott a művelődési ház, persze te elég művelt vagy ahhoz, hogy elolvasd a kapun is a táblát: forrás, irodalmi kávézó és könyvesbolt: na, itt hallottam én a bajdázót először.
és itt megállnak a szavak, nincs tovább. (pedig azt még el kellene mondani, hogy nem tudtam igazából választani, a lekapcsolom a villanyt szövege és ennek a lassan zsibbasztó pszihadéliája közül, mert abban van az a mondat, hogy
'(...) de kiszületni a világból, az a szép / elhagyni a csónakot a tengerért',
amitől megáll a kéz és a gondolat, és hogy akaratlanul is úgy hallom a szöveget, hogy engem úgy veszel körül / ahogy anyám hegedül, és nem egyedül, és ez az anyám hegedül, ez nekem megint valami olyasmi, ami ott van a dombon, a dunaparton, a naszály hegyen, és egész nógrád megyében, meg egyébként is, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora kincs a bajdázó, és nem csak a hülye 'ők a magyar wowen hand' hasonlat miatt, de ha valakinek ez kell, hogy letöltse, és meghallgassa az albumukat, ám legyen)
Kezdjük azzal, hogy a világ legbetegebb videóklipjei listámat már régóta az Illuminant vezeti. (Érdemes a címéhez híven illuminált állapotban megnézni, akkor talán még nagyobbat üt.)
De igazából nem is így ismerkedtem meg ezekkel a dán srácokkal, hanem jó pár évvel ezelőtt egy csilingelős álomzenéjükkel, és a hozzá tartozó aranyos, a fentihez képest kevésbé beteg videójukkal, a Miradorral találkoztam valahol a világháló sűrű rengetegében.
Az érdekes klippek mellett azért az albumborítókról is lehetne mesélni, amiket egy dán grafikus duónak, a Hvass&Hannibalnak köszönhetnek. Érdekes végignézni a munkáikat, az egyszerű formák és megszámlálhatatlanul sok szín, a plakátok és a könyvillusztrációk között még Clogs borítót is találunk.
Sőt, még a koncerteken látható színpadi képről és jelmezekről is gondoskodnak, mondhatni a zenekar stylistaivá váltak az évek során.
Úgy tűnik, a srácoknak bejött az élet, nem csak Dániát hódították meg, hanem a fél világot. Olyanokkal zenéltek együtt, mint Peter Broderick vagy Nils Frahm, egy híres francia rendező pedig még filmet is forgatott velük, amit az A38-on is vetítettek. (a film egyébként gyönyörű, bár egy kicsit a Sigur Rós Heimájára emlékeztet...)
Ha ez nem lenne elég, a Leaf kiadós indulás után (igen, innen ismerhetjük Four Tet-et, Caribout és sokan másokat is) megalapították kiadójuk, a Rumracketet, hogy saját albumaik mellett olyan éteri szépségeket sugározzanak felénk, mint az Amiina és a Grizzly Bear.
Ha ezek után se sikerült hasra esnünk tőlük induljuk útra ezzel.
Lehet, hogy soha nem fogunk megtanulni dánul, de egy szóra azért emlékezzünk: Efterklang*.
Utolsó kommentek