minden napra egy zene

Most akkor megint megpróbálom legyőzni a feltoluló ösztön-ént, a már-már szinte automatizmussá vált jelenséget, miszerint a kozmológiai szempontból amúgy hangyafasznyinak tűnő - érdekes amúgy ez a "tűnő" szó, hiszen nyilván így is legfeljebb csak valami szemioptikai-humanista szerénység-illúzióról lehet szó - életem minden meghatározó létélmény-szilánkját Ben Frost szerzeményei által tolmácsoljam. De! Ez az egysíkúság amellett, hogy engem és titeket is remekül eluntatna, pont azt a pikantériája veszítené el, ami által olyan intenzív tud lenni. Úgyhogy ezt majd meghagyom máskorra.

Létélményben pedig hiány éppen nincs. Mondjuk ha az ember - kénytelen-kelletlen - enged a hazai egészségügy mámoros ölelésének, kap egy jó csokorra valót belőle - járulékos haszonnal önmagából is. Ahol eljátszik ilyen "Hans Castorp-szerű" gondolatokkal, vagyis inkább eljátszik valamiféle szubjektíven értelmezett "hanscastorpizmust", ahol az idő már rég nem az ami, feltéve, ha egyáltalán az ember bármennyire is bele mer gondolni az "akkor ugyan mi?"-be. Mondhatni, a kórházak repetitív szeánsza felől nézve Time is the enemy, totális talajvesztés: neonfénnyel szeletelt agyvelőcsúszda, vákuumba csomagolt steril neurotikusság, sípolásokra redukált hangkakofónia, lágyságát vesztett linóleumfőzelék, csendben elúszó életvillanások, vegetáló őshüllők és tárgyiasult félelmek delíriumos násztánca.

Muszáj elmondanom, hogy soha nem láttam/hallottam még, ahogy reményteli látogatóknak halkan odasúgják a zárókőként funkcionáló szót: "Meghalt." Éltem már meg halált magam mellett (egyszer talán írok is róla, szerencsés esetben mondjuk egy novellát), de soha nem láttam még a valóságban azt, ahogy egy számomra idegen reagál erre a mondatra egy számára fontos ember kapcsán... Szégyelltem magam közben. Talán magam előtt is, talán mások nevében is, hogy én mennyire messzire vagyok ettől, és mégis mennyire közel, hiszen majd semmit sem fogok tudni tenni ellene, ha az én időm is eljön. Szégyelltem magam, hogy a részvét akkor tényleg csak annyi, hogy elfogadom a korlátokat?!

Arra gondoltam, hogy ha egyszer kikerülök (csak minél előbb már!), élni fogok, úgy igazán. Engedni, hogy a lehető legtöbb inger érjen, s ha kedvem szottyan rá (már miért ne szottyanna?!) felkínálni nekik egy parcellát a bensőmben, ahová letelepedhetnek, ahol lüktethetnek és virulhatnak majd.

Ez a szám jutott eszembe, ami mindig is energetizáló atombomba találatként ért, prognosztizálhatóan bombabiztosan, s szerencsére az idők során semmit sem veszített ebből a képességéből. Őszintén szólva, szükségem is volt/van rá.

Aki nem ismerné, annak elárulom, hogy The Field, vagyis Axel Willner svéd származású, jelenleg Berlinben élő zenész-producer, aki a zeneakadémiát is megjárva a punktól indulva az idm-en és a drone-on át úszott egészen a hol egy, hol többszereplős minimál techno és ambient live setek felé, miközben rengeteg remix kerül ki a keze alól a mai napig, erről külön is érdemes lenne írni. Érdekes, hogy a pophoz való vonzódását bizonyos dalok samplerjeinek felhasználásával sikerült átmentenie az elektronikába. A kissé szokatlan eljárás mégis bejött, 2007-es a Kompaktnál megjelent From Here We Go Sublime c. albumát az évtized 100 legjobb albuma közé sorolták. Szép, íves, kerek egész alkotás négynegyedekre. Élvezzétek!

Azt hiszem merhetek olyan kijelentést tenni, hogy mi itt az egyzenénél imádjuk Víg Mihályt. Volt itt már kétszer Trabant (1, 2), kétszer pedig Tarr Béla filmzene (1, 2), most pedig átbillen a mérleg az utóbbi javára. Hiába van egy végtelennek tűnő listám a leendő posztok főszereplőiről, olyan régóta jár már vissza a fejembe szinte napi rendszerességgel ez a darab, hogy muszáj valahol megosztanom. Minden egyéb kommentár helyett a filmről:
Az európai filmesek 25 különleges alkotással emlékeztek meg az Európai Unió 25 tagországra bővítése alkalmából. Az Európa-képek című összeállításban huszonöt, többségében fiatal rendező, az európai filmművészet jelenlegi és jövendő mesterei, öt perces etűdben fogalmazzák meg reményeiket, szorongásaikat és látomásaikat hazájuk és Európa jelenéről, jövőjéről. A Prológus című magyar epizódot Tarr Béla rendezte.

Átható tekintet.

Érzelmes férfi.

Tévpuha élet a mocskos tengerpart és a különleges ügynöklét előtt.

Meg ilyenek.

Na, itt van a kutya elásva.

R.-nek,

de úgyse hiszi el

 Azt hiszem Blawan neve megérdemelten jelent meg már többször is a blog hasábjain, kompromisszummentes hangzása miatt okkal tekintik a technó szcéna egyik kiemelkedő alakjának. Mostanában harcostársával, Pariah-val kiegészülve kergetik őrületbe az erre fogékonyakat, idevágó infó, hogy ennek áprilisban akár ti is részesei lehettek.

 Mondanám, hogy addig is ezzel a remixükkel felkészülhettek rá, de igazából erre úgysem lehet. Csak hallgassátok.

Tegnap, képzeld a táncparkettre hömbölödtem. Pedig jól indult az este, koktélakció, happy hour, érted, még egy francia pasi is lekapott, egy szavát nem értettem, még akkor sem ha angolul próbálkozott, de kit érdekelt az akkor. A múltkori céges partin úgyis csak valamelyik raktáros srác mászott rám, de az azért egy idő után már elég kínos volt. Érted, azért maradjon mindenki a saját területén. Szóval ezúttal végre tényleg jó helyre szervezték a bulit, csomó külföldi, valami hostel is volt az emeleten, nem a szokásos unalmas választék. Akkor kezdődött a baj, amikor átrángattak valami közeli kocsmába. Be nem tenném amúgy ilyen lepukkant helyre a lábam, de akkor már azért tudod, könnyen kapható voltam. Innen már nem sok mindenre emlékszem tisztán, de az megvan, hogy még visszamentünk a többiekhez, vissza az eredeti helyre, meg az is megvan, hogy szólt az a szám, aminek a klipjében a Palvin Barbi is tekereg, na arra megőrültünk, már ott is néha meg-megbotlottam, de az igazi baj a WC-ről visszafele történt. Az a kurva lépcső. Szóval jövök vissza a WC-ről, még a franciával is kezdett alakulni valami, de én csak úgy, hát szóval odahömbölödtem. Állítólag mások segítettek felállni. Ilyen azért még nem történt velem, érted, ha legalább kint történt volna, de ott mindenki szeme láttára, a táncoló résznél.

Juventus-Fiorentina 1-1, hogy ezek sose tudnak 2 gólnál többet rúgni, ezt se hiszem el. Ráadásul mellettünk valami céges buli volt, így aztán inkább a saját testi épségemre, meg a sörömre kellett figyelnem, ahelyett, hogy nyugodtan belemélyedjek a meccsbe. Nem is értem, érted, ez elvileg direkt sportközvetítésekre való hely, még a nevében is benne van, kezdetben is csak ilyen arcok voltak itt. Érted, bárkivel szóba elegyedtem a pultnál, az kapásból vágta a 2001-es Liverpool-Alaves UEFA-kupa döntő gólszerzőit. Szerettem ezt a helyet, de legutóbb betelt a pohár. Az még csak hagyján, hogy idétlen módon rángatták mellettem magukat, de az, hogy konkrétan odaessen egy ribanc az asztalunk elé, na ilyet, még ezen a helyen nem pipáltam.Úgyhogy, ennyi, ide be nem teszem a lábam többé az biztos. Majd keresek valami másik placcot, ahol békén hagyják az embert, de mindenhol elkezdenek egy idő után beszivárogni az ilyen cafkák, úgyhogy lehet maradok inkább otthon.

Ez után merje mondani valaki, hogy a német nem a szerelem nyelve!

ACHTUNG!

Veszedelmesen addiktív muzsika!

Kalter Lippenstift versucht
Ich habe dich die ganze Nacht gesucht
Einfach verführt und benutzt
Meine Lust vergiftet deinen Mund

Vagány, demószagú garázsrock valahonnan amerikából, pszichedéliával, punkkal, néhol blues meg krautrock hatásokkal. Ráadásul kazetta formátumban piacra dobva az Amateur Depression jóvoltából.

az ezt követő Michigan Works már sokkal kiforrottabb nagy cárság.

Előre szólok, itt most nem a betűké lesz a szerep: ha sikerült végigolvasnotok aki nincs kisregényét, alig hiszem, hogy lenne még kedvetek sok betűt látni ma. Úgyhogy rá is térek a lényegre:

A Rune Grammofon egy norvég kiadó, melyet egy nagy zenebuzi és lemezgyűjtő, Rune Kristoffersen alapított 1998-ban. Stílusilag nem túl könnyű meghatározni, hogy mit is adnak ki, hallhatunk tőlük már kísérleti elektronikát, jazzt, zajt (no meg jazz-zajt), popzenét, ambientet is. Ha végigböngésszük kiadványaikat, találkozhatunk olyan nevekkel is, mint Arve Henriksen, Biosphere, Susanna and the Magical Orchestra, a Food, vagy a nem is olyan régen nálunk járt Fire! Orchestra. 

Nem mondanám, hogy a legeslegkedvencebb kiadóm, de az biztos, hogy nélküle kevesebb szépség vándorolt volna a füleimbe. 

És akkor most beszéljenek helyettem a képek és a videók:

Arve Henriksen: Chiaroscuro

Nils Økland: Bris

Susanna and the Magical Orchestra: Melody Mountain

Food: Last Supper

Jenny Hval: Innoncence is Kinky