Egy igen körkörös, eklektikus szemléletű, Turkuban székelő finn istálló ez, ahol...
például Magnus Pelander szólólemeze napvilágot látott
vagy a pszichedelikus folk rockot ontó Hexvessel
a celestében úszó Mesmer
a cseppet sem normális Seremonia
na meg a Beastmilk
és sorolhatnám....
NAde klikk inkább
régi vágyam egy kossuth díjas idézettel kezdeni, így essünk is túl rajta, asszondja:
'annyi minden változik, nem biztos semmi sem / legalább te legyél az nekem'
hát persze hogy a kedvenc kiadójára gondolhatott ő is.
hiszen a menthetetlenül átalakult zeneiparban még mindig biztos pontnak tűnhetnek a kiadók, sőt, furcsa módon míg a szerepük egyrészt jelentősen csökkent - hiszen míg régen ha nem volt kiadód, nem sok esélyed volt zenegyártáshoz elengedhetetlen stúdiózás - lemezgyártás - kokainozás költségeit fedezni, a csajokról és a videókról nem is beszélve, míg ma már ugye egy sivatagban álló lakókocsiban is lehet kapcsolat, másrészt viszont pont emiatt a szerepük mégiscsak továbbra is jelentős, sőt talán fontosabb mint valaha, hiszen segíthetnek megszűrni azt az elképesztő dömpinget, ami folyton elárasztja a gyanútlan hallgatót, és ha minden jól megy, segítenek kiemelkedni a sok szar közül annak, aki megérdemli, így a tőlem sajnos elkerülhetetlen kínos hasonlattal élve, szigetekként zöldelnek az internet tengerén - bizony, az ember legalább tudja hogy ha oda megy, ott mindig van valami.
a megboldogult - megszomorodott régi szép időkben egy ninja tune kiadványnak úgy örültem, mint - a zöld szigetes után a majmos farkos hasonlat gondolom tiszta felüdülés-, és egy kezemen meg tudtam számolni honnan lehet warp lemezeket beszerezni (egyébként elég volt a wave-ig menni, vagy ha bírtad a bunkóságot, akkor a deep-be), a tru throughtsnak meg az első pár megjelenéséből könnyen lehetett arra következtetni, hogy ezek egyszerűen nem tudnak hibázni. persze nem így történt, viszont a hidden orchestráért továbbra is jár nekik a pacsi-puszi-letöltés - jut eszembe, itt egy újabb zseniális mixtape a rejtett jánostól, aki simán a világ legjobb didzséje lenne a mixei alapján, bár pont stúdióban hegeszti össze őket, a saját bevallása szerint hónapokon keresztül, de a végeredményt hallva ez nekünk legalábbis mindenképpen megéri.
de folyton jó zenéket nyomatni persze baromi nehéz dolog, ráadásul elvileg megújulni se árt, így ma már például az a szentségtörés is bekövetkezhet, hogy az utóbbi ninja tune-s dolgokat kimondottan unom (vagy én vagyok hülye és nem értem, de részemről ez se vigasztal, meg persze egy fink - cinematic orchestra megjelenést szó nélkül előrendelnék még így is, és tőlük való az a hülye nevű jono mccleery, aki tavaly beénekelte magát a jég szívembe - jaj ez a józsi már megint), a warpnál a legizgalmasabbak még mindig a régi matuzsálemek (lásd például tavalyi évet: boards of canada, jamie lidell, nightmares on wax, autechre, bibio, clark, stb), az olyan kiadók mint az ecm, vagy mondjuk a blue note meg még mindig el tudják hitetni veled, hogy nem csak olyan lehet a világ, mint amilyennek a hírekben látod, ugyanez igaz a raster norton kiadványokra is. baromi gazdag embereknek a putumayo válogatásokat továbbra is érdemes vásárolni, puszta dizájn elemként is tök jól néznek ki egymás mellett, a francia nova dolgairól nem is beszélve, most gondold el milyen szexi, ha van belőle harminc különböző színű a polcon. aztán vannak kiadók, amik olyanok - jézusom, megint jön egy hasonlat - mint mondjuk a kedvenc éttermed, ami biztosan működik az első randinál épp úgy, mint az utolsónál, nekem ilyen például a rune grammofon, a könyékig izlandi, és épp ezért szupercuki morr music, vagy a régi jazzland, esetleg a late night tales sorozat, (a back to mine-ért milyen kár, bár nem szűnt meg csak átalakult) de egy ideig így voltam a peter 'minden magyar zeneszerző kedvence' gabriel real world kiadójával is, meg a six degrees dolgaival, szóval ha olyan volt a hangulatod, náluk mindig jól lakhatsz valamivel, még akkor is, ha esetleg folyton ugyanazt a jól bevált fogást kéred - ha csak az utóbbit nézzük, és a six degreesnél csak a banco de gaia munkásságát ismered meg, már jól jártál, és olyan sokból nem is maradtál ki (a bombay dub orchestráért azért mindenképpen kár), igaz mindez ez erősen szubjektív, dehát épp ez benne a szép ugye.
és sajnos hogy mennyire 'nem biztos semmi sem', az abból is látszik, hogy egy csomó nekem fontos - szimpatikus kiadó csődölt be, vagy fáradt el az évek folyamán: a music for dreamsért például szerintem kár (már teljesen csak a kenneth egójáról szól sajnos), ahogy a ködös albioni időket is könnyebb volt elviselni amíg volt a grand central, és az internet is sokkal szarabb hely, amióta meghalt a sutemos, ami egy sanyarú sorsú, de fantasztikus netlabel volt.
ez utóbbira egészen duci, már-már teltkarcsú vigasz lehet hogy a budabeats még mindig a régi, ráadásul a miénk, és bár az online kiadókkal ma már sávszélességet lehet rekeszteni, a budabeats olyan minőséget képvisel, ami messze kiemeli az átlagból, és ha már az effajta napfényes, seggrázós zenék után kutatunk, érdemes a carnibal háza táját is meghallgatni, ahogy a scour trendi gettófunkos dolgaiban is lehet kincseket találni, főleg ha eleget ittál előtte.
nade a trendiség címszavával meg is érkeztünk ennek a betűhadseregnek az igazi küldetéséhez, ami elvileg valami olyasmi, hogy a kedvenc kiadóról kéne írni. mint a fentiekből látható, sok kedvenc van, és az innentől kezdve megénekelt project mooncircle is csak egy közülük, az túlzás lenne hogy ez a legjobb, ellenben több szempontból figyelemre méltó, és ha már trendiség, megpróbálom ezt nem ilyen terjengősen, hanem a mostanában oly divatos, és szerintem némileg idegesítő portálok (666!) stílusában megindokolni:
- berlini, és ugye minden, ami berlinből jön az minimum szexi
- nagyon ügyesen reflektálnak a mostani divatos zenei irányzatokra, azaz a fő csapás irány az úgynevezett bass music (bár szerintem ennek az elnevezésnek semmi értelme sincs) , azaz főleg középtempós, bólogatós elektronikus zenék istállója, de belefér a technótól az oldszkúl hiphopon át a kimondottan szép, már-már könnyfakasztó downtempóig minden
- szintén ügyesen és okosan használják a mostanság divatos webkettőzést is, azaz facebookoznak - soundcloudoznak - twittereznek, folyton benne vannak a vérkeringésben, a vacsorájuktól a kedvenc zenéjükön át a pólójukat viselő kisfiúig mindenféléről posztolnak, de ezt mégsem idegesítő módon teszik
- ezekből kifolyólag van pénzük, amit szép, igényes kiadványokra költenek el - szinte mindegyik fizikai megjelenésük kellemes a szemnek, ami a mai időkben fontos szempont
- viszont időről időre nagyon bölcsen ingyenes kiadványokkal, letöltésekkel etetik a hallgatóságot, amik néha még a fizetős megjelenéseknél is jobbra sikerülnek
- partikat is szerveznek, ilyenformán nevelik a tisztelt ifjúságot - hogy messzebb ne menjünk, pont most pénteken volt flako a toldiban
- mindezek mellett mégis egy markáns arculatuk, és többé-kevésbé egyéni hangzásuk van, olyan elsőre is felismerhető, és a saját útjukon járó előadókkal, mint a számomra kisebb atyaúristenként tisztelt long arm, vagy a másik nagy kedvenc a sampler mester 40 winks, a csilingelő zseni, daisuke tanabe-ről nem is beszélve, vagy ott a leginkább piacképes nevük, a robot koch, meg az előbb említett flako
- finest ego néven saját rádió műsoruk van, természetesen berlinben, de sublabelként is működik ez a név, ráadásul válogatás sorozatuk is van ugyanezen a néven, ami mindig egy bizonyos terület (eddig japán, oroszország, új zéland, anglia-ír ország, német-ausztria-svájc volt terítéken, de elvileg terveztek egy cseh-magyar-ukrán-román megoldást is, én baromira kíváncsi lennék rá, de most már nem találtam infót a projektről, pedig volt róla szó)
- egy darabig úgy tűnt hogy viszonylag nyitottak és beskatulyázhatatlanok maradnak, ezt mondjuk az olyanokból lehetett gyanítani, mint például a graciela maria szinte akusztikus - a spanyol nyelv miatt szinte világzenének ható albuma - sajnos ez az oldaluk mostanában eltűnt egy kicsit, inkább az elektronikusabb dolgok maradtak, de nem lennék meglepve, ha lenne még meglepetés tőlük ilyen területen is
- hhv.de néven saját boltjuk van (ha jól értem a hhv tulajdonosa kezdte a project mooncircle-t, szóval pont fordítva, de az most mindegy), ami főleg interneten működik, és főleg zenékre specializálódott ugye, de lehet kapni a sapkáktól a cipőkön a gördeszkáig minden trendiséget. fizikai boltjuk is van berlin leghipszterebb környékén (a grünberger strassen már délelőtt olyan arcok sétálgatnak, mint akik nálunk a toldiban isszák a clubmatét péntek este)
- bár nem mindegyik kiadványuk figyelemre méltó, sőt egy ideig úgy tűnt hogy teljesen rámennek erre a kúl arcoknak való csak ma, csak most zenékre, viszont a minőség fokozatosan javul, és egyre inkább úgy tűnik, hogy ha ez így megy tovább, muszáj lesz komolyan venni őket, lásd például a már idén megjelent esőkutya nagylemezt (nem, ez nem tomvétc, de azért kurvajó) - ezt már évek után is emlegetni fogjuk
- és a rain dog mostani gyönyörűségén kívül is van már legalább négy olyan albumuk, amit szerintem baromira nagy kincs, ebből sokról volt is szó a blogon:
ezek után már csak annyi maradt hátra, hogy pár ingyenesen elvehető sütivel megkínáljam a kitartó olvasót, akinek ezúttal is gratulálok hogy ilyen messzire eljutott, az egyik a krts boneheadja, egy tavalyi válogatásról, sajnos a krts nagylemezén nincs akkora szám, mint amekkora ez, (vagy ez), csilingelő mosolygás, ezt figyeld:
és itt töltöd le ingyen. ugyanez a tavaszi, rügyfakasztó hangulat érződik ebből a 40winks - long arm találkozásból, ezt a felhőjükről közvetlenül le is lehet szedni:
és ha már 40 winks (vajon innen van a nevük?), akkor kettőjük közül az egyiküknek a szóló projektjéből is érdemes ezt a számot letöltögetni, itt is zseniálisan használt hangminták szólnak, és ebben is búgnak a hárfák:
kissé melankolikusabb hangulatban folytatva jön a sokat bizonygatott rain dog, a figyelmes olvasó már biztosan tudja, hogy az új albuma egészen figyelemre méltóan sikerült, dehogy még szebb legyen a dolog, a lemez legjobb száma egy email címért elvihető:
szintén egy emailt kérnek, és szintén pont a legjobb számért - a blossom debütálásának újrakiadásán nekem amúgy is pont ez volt a kedvencem, bonobo rajongóknak egyenesen kötelező, ide kell kattintani hogy ingyen legyen, de ez se rossz:
ezek után ezzel a csilingelő álmodóval búcsúzom, az egered is megizzadt már a sok kattanástól, a szemed se hiszem hogy örülne még egy sor betűnek, egyedül a füled jön nekem eggyel, de erre majd visszatérünk egyszer, hiszen volt már, lesz még:
majd jövök.
A chicagói Trouble In Mind kiadó történetét többször is át kellett olvasnom ahhoz, hogy elhiggyem. Nem szoktam hinni a tündérmeséknek, pedig ez tényleg úgy hangzik. A TIM kiadót egy házaspár igazgatja: a zene iránti szeretetből és lelkesedésből: ugye, hogy mennyire gyanúsan hangzik? Ráadásul mindezt a rendes 8 órás munka után, a profitot, mint olyat nagy ívben le.
Bill és Lisa Roe csak hobbiból indították a kiadót, azért, hogy amíg saját zenekaruk működése szünetel, addig se szakadjanak el teljesen a zenétől. Aztán a hobbiból mérvadó, ízlésformáló kiadó lett, akiknek már külön színpad jutott a tavalyi, liverpooli pszichedelikus fesztiválon. A legjobbat még nem is mondtam: csak olyan zenét adnak ki, amiben 100 százalékosan biztosak. Ha valamelyikük meginog, akkor nincs megjelenés. Hivatalos állásfoglalásuk szerint a 2 és fél perces popdalokban hisznek, ezért is adnak ki rengeteg 7 incses kislemezt, mondván egy kevésbé ismert zenekarnak az a legjobb formátum a bizonyításra.
családi vállalkozás - jó környezetben nő az a gyermek
Szerepelt már itt blogon a katalógusukból sok minden: a holland barokk-pop zseni Jacco Gardner, az időutazó Maston, a sallangmentes The Resonars, a csodabogár Morgan Delt, a hippi-garázs rockban utazó Night Beats, az atyaúristen Ty Segallról nem is beszélve. De van még bőven kincs a TIM kiadványai között, úgyhogy most ezekből mazsolázok inkább.
Svájcból is csak ez a kiadó képes felfedezni a legnagyobb értéket. A Klaus Johann Grobe a legszebb német krautrock hagyományokat idézi. De nem csak nosztalgia produkcióról van szó, ez a zenekar jelenleg a csokinál is fontosabb export-terméke Svájcnak.
A TIM kifejezetten jó füllel turkál az európai zenekarok között. Hollandia és Svájc mellett Franciaország sem maradt le a térképükről. A The Limiñanas duója például elég nagy fogás. Ki tudna ellenállni ennek a Velvet Undergroundot idéző álprimitív muzsikának. Emellett még a francia-angol-spanyol szövegek is kifejezetten szórakoztatóak, ha érted őket, ha nem. Ilyen lett volna a White Stripes, ha Jack White nem tudott (vagy nem akart) volna elég jól gitározni.
Amiben még nagyon hatékony a TIM szűrője, az a hitelesség kérdése: a kiadó befutásában nyilván nagy szerepe volt a nagy garázs-, psych rock reneszánsznak, de mindig sikerült olyan előadókat találniuk, akikből zsigerből jön ez az "esztétika". Az Apache Dropout például elég mocskos és gonosz ahhoz, hogy elhiggyük, náluk sem egyszerű divat-meglovaglásról van szó. Ja és a lemezborító grafikáját a kiadó feje, Bill Roe készítette.
Sokáig lehetne még sorolni a jobbnál jobb produkciókat, de legyen elég még egy fejezet ebből a tündérmeséből. A TIM működését jellemzi, hogy több zenészt is ők biztattak fel arra, hogy az anyazenekaruk mellett saját szólóanyagukat se hagyják a fiókban porosodni. Így lépett ki Ty Segall árnyékából a nem kevésbé tehetséges Mikal Cronin, és így nem maradt rejtve a világ előtt - az amúgy a kiváló MMOSSban gitározó - Doug Tuttle lebilincselő dalcsokra.
Böngésszetek, és rendeljetek tőlük, valószínűleg nincs az a mennyiségű pénz, amit ne lehetne elkölteni a webshopjukban.
Blogunk negyedik születésnapját ünneplő, megannyi zeneséget tartalmazó, első "kiadós" posztunk már olvasható is itt alant.
(de lesz még ma több is!)
Matematikai tekintetben kiszámoltam: már huszonkettedik éve pörög a Thrill Jockey, mely független kiadóként, és lényegében egy lakásból indult el. A história New York-ban kezdődött, aztán a székhely átszedelődzködött Chicagóba, ahol jelenleg is működik a label.
Filozófiájuk az, hogy ők megosztják, hallgathatóvá teszik a zenéket, mert az így eljut az emberekhez, akik aztán megveszik a hanghordozókat, amit egyébként meg tudok erősíteni, hiszen nekem is van tőlük lemezem amit én egy gyalázatosan dilettáns, zene- és művészellenes üzletpolitikának tartok, úgyhogy azt javaslom nekik, beszélgessenek el például a mi Jeszenszky Zsoltunkkal, ő biztos szívesen elmagyarázza, hogy kellene ezt csinálni.
Fülszemes hallgatóink talán észlelték, hogy felbukkant már több Thrill Jockey-s előadó is a blogon, úgyhogy elsőként menjünk biztosra, s nézzünk közülük kettőt.
A Wooden Shjipst csak annak kell bemutatni, aki nem ismeri. De igazából hallgatni kell, nem mutatni. Mutogatni maximum Ripley Johnson szakállát érdemes.
És ha már szakáll, akár még emlékezhettek is a Pontiakra. Nézzünk egy másik nótát KEXP-es fellépésükből:
Na, eddig a régiek. A Thrill Jockey marconább oldalát képviselő Oozing Wound a karcos hangulatban lévők gusztusát fogja most szolgálni. A videó előtt is látható egy figyelmeztetés, de inkább én is leírom, hogy epilepsziára hajlamos olvasóinknak eszébe se jusson megnézni a mozgóképet. Hallgatni viszont nem kár.
A menőséget D. Charles Speer & The Helix szállítmányozza ma nekünk. Vigyázat, ebben a klipben meg bogár van!
Thalia Zedeket azért nem ágyazom szívesen ide, mert róla akartam külön posztot is írni. Bár ez nagyjából mindenkire igaz itt. Akkor meg tök mindegy.
Csak hogy lássátok, kivel van dolgotok, egy kis experimentális elmeütéssel folytatjuk.
Majd megvizsgáljuk, hova utaztat a Grumbling Fur.
Aztán jöhet egy kis pajkosság a végére.
De ez nyilván csak egy kis szelet a több ezer muzsikából, amik a Thrill Jockey logóját bírják magukon viselni - képtelen is lennék mást mondani, mint hogy nézzetek körül, s vegyetek lemezeket tőlük azon melegiben!
Másnapok előtt.
A napokban megnéztem Jim Jarmusch új alkotását. A vámpírosat. Ez egy zeneblog, így a filmre nem vesztegetnék sok szót. Csak annyi személyes megjegyzést engednék meg magamnak, hogy az egész film alatt azon töprengtem, vajon ez direkt ennyire szar, vagy Jarmusch csak meg akarta mutatni, hogy szarból tényleg nem lehet várat építeni.
Viszont. A történetvezetés félresiklott vágányát és a súlytalan mondanivalót leszámítva legalább szépen volt fényképezve a film. Rothadó Detroit a maga valójában. Olvasunk róla itt-ott, hogy a város csődben, a lakók nagy része már nem ott él, üres házak, nincstelen művészek.
A film a 2013-as állapotokat mutatja.
Azonban volt egy soul slash jazz-funk zenész, Gil Scott Heron, aki az 1977-ben kiadott Bridges című albumán megénekelte a jövőt. Mert nem ez a dolga az éneklő prófétáknak? (költői a kérdés).
Idebiggyesztek még egy kortárs feldolgozást. Florian Rietze potsdami lakos helyezte át e számot a 70-es évek pszichedelikus klubjaiból napjaink bólogatós kábulatába. Hajbókolok előtte.
Az egyetemi kommunikációs tréningen – amellett, hogy Zoltánt kinevezték marslakónak, és szavak nélkül kellett elmagyarázni neki, hogy vegye fel és kösse meg a cipőjét - volt olyan gyakorlat is, hogy egy számodra ideális helyre kell képzelned magad.
Én most is szeretnék egy homokos tengerparton lenni. Ez a zene pedig lehetne az ideális soundtrack: A képzeletbeli videoklipben az ütemek közé elszórt magas, csepegő és csilingelő hangok rímelnének a hullámokon visszatükröződő lemenő nap fényére, a tracken végigvonuló szintihangra bukdácsolnának ki a hullámok a fövenyre, miközben langyos szellő mozdul - és így tovább. A Prince of Denmark néven is alkotó Traumprinz zenéje katonás, techno hatású ütemei ellenére számomra valahogy mégis meleg, nyáresti hangulata van. Az elmosódott, visszhangban feloldott soulos vokáltöredékek meg a hab a tortán…
Egyébként a tréningen, mire már az álomparton lévő álomházam utolsó belsőépítészeti elemét is akkurátusan elképzeltem, kiderült, hogy dobhatom ki az egészet, mert egy erdei tisztást kellett volna vizionálni a gyakorlathoz.
minden idők legjobb csengöhangja!
(szívem szerint)
)
Na, ennél se kell jobb zene a szűretlen duplabak nedű mellé, melynek kortyolása e sorok idevetésével megegyező időzónában és dimenzióban történik. Az olvasáshoz és a ti hallgatásotokhoz is ezt a szűretlen dimenziót javaslom
Amit mindenképpen tudni érdemes: a portlandi Dewey Mahood egymaga formálja ezt a formációt, a jelek szerint semmiképpen nem rosszul.
Ilyen erdős, kockásinges képet meg én is akarok magamról.
Elég nehéz elhinnem, hogy lassan március közepe, és idén még egyetlen alkalommal sem mozdultam ki zene miatt - azt pedig még inkább, hogy amíg lázba nem hozott a közelgő Legowelt buli, ez fel sem tűnt. Lényeg a lényeg: hamarosan hallhatjuk élőben ezt a fickót, aki már itt a blogon sem először szeretünk; szintetizátor rajongóknak kihagyhatatlan, de az elektronikus zene minden kedvelőjének érdemes lesz megjelenni.
Tulajdonképpen belehallgatás nélkül bármit kiválaszthattam volna tőle találomra a youtube-on, de mivel pont a héten akadtam rá egy remek oldalra, ahol a gyerekkorom 60%-át kitöltő amigás játékokkal játszhatok újra, így egyértelmű volt a döntés. Na meg micsoda audivizuális anyag ez egyébként is!
Utolsó kommentek