minden napra egy zene

Soha nem tagadtam: engem könnyen le lehet kenyerezni cukisággal. Na nem a csillámpóni-cukiságra gondolok: nálam a cukiságnak van egy bevált receptje, amit a Lullatone nevű zenekar tökéletesen eltalált:

Hozzávalók:

- egy pohár bohókás szerelmespár

- egy csipet baba

- csilingelős zene, ízlés szerint

- egy tucat színes hangszer

- tündéri grafikával készült lemezborítók

- vicces, olykor abszurd számcímek

- mindenféle színes kütyük, animációs- és hangjátékok

- bicikli, pizsama, visszafelé olvadó hóemberek, színes esőcseppek és minden, amit még  a hűtőben találsz

Elkészítés:

A történet elég egyszerű: Shawn és Yoshimi még az USA-ban ismerkedtek meg, amikor Yoshimi vendéghallgató volt az ottani egyetemen. Szerelem volt első látásra. Shawn nem csak azt tudta egyből, hogy kell neki ez a lány, hanem azt is, hogy együtt akar majd zenélni vele. Így hát nem is volt kérdés, hogy amikor Yoshimi visszatért Japánna, Shawn is ment vele. Azóta is boldogan élnek Nagoya városában.

Mikor összeköltöztek Shawn kezdett el először zenélni: éjszakánként a Casio szintijén altatódalokat komponált, hogy Yoshiminek szebb álmai legyenek. Mikor a zenélésbe Yoshimi is beszállt, a lullaby és a tone szavak kombinációjaként megszületett a Lullatone. Először igazi ágybavaló zenéket gyártottak, ebből gyűlt össze a The Bedtime Beat anyaga, melynek egyik fő koncepciója az volt, hogy a beateket a mindennapos alvást és alváshoz készülődést kísérő zajokból rakják össze, így hallhatunk az albumon horkolást, menetelő mamuszokat, párnasuhogást és akár az esti fürdővíz bugyborékolását is.

A párocska nagyon kreatív, elképesztő mennyiségű zenét adtak már ki, ezeket mind meghallgathatjátok a bandcampen, egy kis ügyeskedéssel pedig a zenék nagy része le is tölthető. A Lullatone különlegessége, és egyben cukiságuk tartozéka, hogy bár mind a ketten több hangszeren is zenélnek, nem veszik túl komolyan magukat, szeretnek elhülyéskedni a környezetükben található tárgyakkal, és az azokkal keltett véletlenszerű zajokat felvenni:

Albumaik általában valamilyen tematika köré szerveződnek, a pizsama téma óta foglalkoztak már csengőhangokkal, esőcseppekkel, mindennapi kalandokkal, kisbabájuk megszületésekor neki szenteltek egy külön altatódalos albumot (amit egyébként Beck is berak otthon a gyerekeinek), legújabb kattanásuk pedig az évszak-tematika: a Falling For Autumn és a Summer Songs után nemrég jelent meg a while winter whispers, melynek egyik különlegessége, hogy egy magyar illusztrátor, Kövecses Anna tervezte a borítóját:

Be kell vallanom, a számcímeik is lenyűgöztek. A jelen bejegyzés címét viselő Let's split a banana split mellett (hosszas fontolgatás után) az alábbiak lettek a kedvenceim:

1. riding a bike down a big hill and taking your feet off of the pedals

2. an awkward dinner conversation at a family gathering

3. checking things off of a to-do list early in the morning

4. finding a leaf in your girlfriend's hair

5. falling asleep with a book on your chest

Amellett, hogy elképesztően sok zenét kiadtak már, szívesen szórakoznak még apró zenei játékokkal is. Ingyenes Iphone alkalmazást csináltak például, amiben esőcseppekkel játszadozva írhatod meg a saját Lullatone-számodat, a napokban pedig megszületett a Patatap, ehhez csak annyit mondanék, hogy ide kattintva kezdjetek őrült gépelésbe! 

Ha mindez nem lenne elég, Japánban saját tévéműsoruk van gyerekeknek, amiben Shawn újrahasznosított dolgokból tanítja meg a pöttömöket hangszerkészítésre, például papírgurigákból xilofont csinálni. A szürke hétköznapokat film- és reklámzeneírással töltik (csináltak már zenét Levis, Toshiba és Adobe reklámhoz is), de tervezőként is találkozhatunk velük (jelszavuk: minimalism is cute!): a weboldalukról megrendelhető saját készítésű kulcstartójuk, táskájuk, és a fenti képen látható forgó, amit a babaágy fölé lehet szerelni.

A fentiekből talán kiderül, miért is szerelmesedtem annyira beléjük. Valószínűleg mindehhez annak is köze van, hogy hiperszuper nyitottak, és szívesen osztják meg rajongóikkal mindennapjuk apró kis pillanatait: aki végignézegeti a tumblr vagy flickr oldalukat, az a végén picit úgy érzi, mintha egy pillanatra beköltözött volna hozzájuk, vagy már évek óta ismerné őket.

Na lőjétek fel a pizsamát, és jó csilingelődést!

Ui.: Fülhallgatóval és boldog párkapcsolattal fűszerezve ajánlom. (Ha túl édesre sikerült, keverjetek hozzá egy kis citromlevet!)

Olvastam még nagyon rég egy értekezést arról, hogy mi lett volna, ha nem az angolszász, hanem a német pop vált volna uralkodóvá és meghatározóbbá a világban. Sajnos nem találom azt a szöveget, de a gondolat alaposan befészkelte magát a fejembe. Persze nehéz szembeszállni a teljesen egyeduralkodó sztereotípiával, hogy a német nyelv a leginkább a parancsadáshoz, és ordibáláshoz passzol, de azok a neten terjedő (amúgy elég vicces) videók  is sokat tettek a némettel szembeni "undor" tovább mélyítésért, amelyekben egy-egy szó szolgáltatja a példát arra, mennyire durva nyelv is a fritzeké a többihez képest.

Mi itt a blogon egészen máshogy gondolkodunk, és nem dőlünk be az ilyen sztereotípiáknak. Már volt itt szó arról, hogy a német egyenesen a szerelem nyelve, de lehetne még sorolni a példákat, mindenesetre ebből is jól látszik, hogy nem kell katasztrófát vizionálni akkor, amikor egy esetleges német-uralta popzenei világ gondolatával játszadozunk.

Ha tehát mégis eljátszunk a gondolattal, akkor Svájc - többnyelvűsége miatt - amolyan közvetítőként szerepelhetne a popzene-blitzkrieg térképén. Bár végül nem így lett, azért Svájc még így sem maradt ki a körforgásból.

A Kleenex nevű svájci posztpunk bandába például én is csak a MOJO magazin remek válogatásán futottam bele, de már az azon a lemezen szereplő erős mezőnyből is kitűnt ez a furcsán hamis zakatolás. Aztán kis keresés után kiderült, hogy a Kleenex egy zürichi csajpunk banda volt, akik hol németül, hol angolul adták elő alig két perces, dühös számaikat. Később nevet is kellett változtatniuk, mert jogi vitába keveredtek  az ugyancsak erre a névre hallgató, papírzsebkendő-bizniszben utazó céggel, így lett belőlük LiLiPUT. A kezdeti lendület azonban alábbhagyott, ám a banda emléke mégis valamennyire fennmaradt, köszönhetően annak, hogy annak idején a Rough Trade kiadó végül Nagy Britanniában is kiadta a lányok kislemezeit.

Így lett a Kleenexből egy majdnem elfelejtett banda, pedig ha megnézzük, hogy mennyien imádták tavaly a Savages bemutatkozó nagylemezét, azért kijelenthető, a zenekar hatása nem múlt el nyomtalanul.

Gondban voltam a dalválasztással, mert ugye a német nyelv szépségeivel kezdtem a mai bejegyzést, de végül mégis inkább egy angol nyelvű szám mellett döntöttem. Kompromisszumként mindkettőt idebiggyesztem, már csak azért is mert a videó kordokumentumként is értékes/érdekes, aki meg nem bírja a németet, annak itt a szaxival megbolondított, hamar fülbemászó Ain't You.

Itt van, ni, ők most a kedvenc bandám, már vagy három napja. Nemrég akadtam rájuk Youtube-on. Úgyhogy még vagy három napig ők is maradnak a kedvenceim, amíg nem találok mást. Bár néha csak kapkodom a fejem, hogy mi a fhexqvai#bv@%aéßargahhjk történik ebben az országban, azt azért be kell vallanom, hogy még mindig eggyel jobb nekem, mint azoknak, akik például törökök. Ők (feltéve, hogy otthon vannak) most épp nem találnak új kedvenc zenekarokat a Youtube-on, mert azt nekik lekapcsolták egy kicsit.

De isten ments, hogy itt politikába bonyolódjak. Csak úgy elképzeltem egy pillanatra, hogy kihúzzák a Youtube-ot a konnektorból. Meg mondjuk a Facebookot. Vagy akkor már húzzák ki az egész internetet. No nem az ún. ismerősök "most megmutatom, milyen boldog vagyok a pasimmal, a gyerekemmel, nézzétek, milyen menő helyen nyaraltam, vagy nézzétek, mit főztem éppen" típusú feltöltései hiányoznának (ezeket most is hájdolom tudományosan), de például kapcsolataim egy része azonnal elhalna, kedvenc témáim iránti információéhségem kielégítésére meg hirtelen nem is tudnám, hova forduljak. Zenéket nem találnék többet én sem.

De akkor kapcsoljuk le a villanyt úgy igazán! Amennyire csak lehet.

Én egy értelmes, civilizált embernek tartom magam, jól megvagyok az engem körülvevő kütyükkel: kenyérpirítóval, okostelefonnal, személyi számítógéppel. De ha ezeket kivesszük az egyenletből, mintegy egyszerűsítünk velük, mi marad?

Nekem - a kőkor.

Egy tüzet sem tudnék meggyújtani, ha nem állnának rendelkezésemre a mások által feltalált eszközök (pl. gyufa). Ha egyszer csak magamra maradnék  a természetben vagy egy teljesen kiégett városban, akadna pár gondom. Nem tudnék húst enni. Bogyókból, rügyekből, szakirodalom híján nem tudnám, mit szabad elfogyasztani. Ha felpörögne az anarchia, fejletlen izomzatommal, vajazó késekkel tartósan meg se tudnám védeni magam. Hány napig élnék vajon?

Meg azt sem tudom igazából, meddig élhetünk békében még itt Európa keleti felén. Hány olyan generáció volt az elmúlt pár száz évben, amelyiknek nem kellett átélnie egy háborút sem (vagy aki mentesült annak hatása, következményei alól is)? Mikor jön el az idő, amikor valamelyik politikus úgy dönt, hogy - mert itt az ideje a következő világégésnek - most aztán már tényleg egymásra uszít minket valami random ellenséggel? Naivság lenne azt gondolni, hogy ezt hosszú távon ki lehet bekkelni, és tényleg itt a történelem vége.

Ilyen gondolatok közepette igencsak örülök annak, ami van most, és szinte szeretem a magam által teremtett problémáimat. Szeretem, hogy van Youtube, és szeretem, hogy rajonghatok pár napig egy együttesért, és szeretem, hogy a zenéjüket hallgatva elmerenghetek mindenféle témán, még ha azok oly sötétek is. Amíg csak a fejemben vannak, vagy éppen csak kiharákolom őket ide a blogra, s nem válnak valósággá, nem tudnak elég sötétek sem lenni.

Na, így kell eljutni egy Youtube-feltöltéstől a harmadik világháborúig. Kíváncsi voltam, sikerül-e.

Eme kis április elsejei álszuicid kirándulást (micsoda csavar!) követően most vissza is kanyarodom a kiindulóponthoz: az Austrával is fel-fellépő Buzz Kull által teremtett hideg, disszonáns szépség egyenesen a kenguruk földjéről (mármint az igaziról) hullámzik ide, a dark wave-zenekarokhoz szinte kötelezően ajánlott (egy nő, egy férfi) felállásban. Csak nekem lettek a kedvenceim?

A Hidden Orchestra az a zenekar amelyik végre képes a borongós hangulatból egy teljesen felemelő, energiával teli érzést kelteni. Nem jut eszembe szomorkodni és elmélyedni a napfény utáni sóvárgásba. Helyette inkább felfedezem a nyomasztásban és a vihar közeledtében rejlő feszültség izgalmát, és ahogy el kezd cseperegni az eső és felerősödik a szél, már alig várom, hogy feltámadjon és vihar kerekedjen, és legszívesebben kimennék a vihar közepébe, hogy beleharapjak a szélbe és megigyam az esőt szétázva csuromvizesre.

Edinburgh-ban alapult a zenekar, nem csoda, hogy a zenéjükben ennyire jelen van a Skóciára jellemző időjárás és a természet uralma, amihez több számukat is aláfestik az eső, a szélfúvás, vagy a morajló tenger hangmintáival. A felállásban az egyik legizgalmasabb, hogy az elektronikus beatek helyett két dobszetten viszik az ütemet, ami néha megtörik, kizökkent, de mégis van egy állandó lüktetése. Az alapító, Joe Acheson adja a mélyek dörgő dübörgő dinamikáját, amit pedig Poppy Ackroyd ellensúlyoz a hegedű, a zongora lágyságával, amibe beszáll olykor egy klarinét, trombita, vagy hárfa. A zenekarral többen is közreműködnek, mint például jóbarátjuk Floex, akivel többször is együtt lépnek fel, és remixelik egymást kölcsönösen, ráadásul többek között, egy másik nagy kedvenc, Long Arm bővíti tovább a remixek sorát.

Az egész zenéjükben azt szeretem, hogy olyan, mintha egy kettősséggel játszanának, amiben az állandó háborgás, lázadás és nyugtalanság állapota mellett egyszerre mégis jelen van az erőteljes kitartás és nyugodt békesség.

Mentségemre szóljon, hogy legalább aktuális.

A könnyen feldolgozható, de főleg zabálnivaló Cobalt jövője finoman szólva is bizonytalan mostantól, és mivel gondolom, hogy e hír hallatán sokaknak megremeg itt a gyomra; gyorsan küldeném ezt a számot, mindenkinek, aki szereti.

Illetve nem, de tényleg sok szeretettel ajánlom, leginkább a világtól ráérősen gyülemlő, vasárnapra már kissé löttyedt undor és az előbbiek felszívódásdús megemésztéséhez. 

Talán ezúttal csak félig az én hibám, hogy se a csakráim nem nyiladoznak, se másik dimenzióba nem kerülök a mai igényes és emelkedett artisztika hallatán.

Szférák harmóniája, magával ragadó, művészi érzékenység... oké, szóval hagyjuk már.

Szupergroup, frusztrált, gázmaszkós fickó?

Keresztnevek és arany vibrátoros csajok?

Na, így viszont elég oké! Nem?

Mivel a zene a legelemibb emberi érzésekre hat és játszik, nem mellékes, milyen az isteni hanggal megáldott trubadúr(a) kinézete. Ne legyünk álszentek, a zeneipar igenis szexista. Nem akarok belemenni napjaink gender harcába, ha a post alatt kommentháború fog kialakulni a különböző véleményekről, talán észrevesszük, hogy mai világunk bizony átalakulóban van. (Honnan hova? Az talán egy következő bejegyzés témája lesz.)

Hogy lehet az, hogy olykor, a szigorúan heteroszexuális férfiember szinte homoszexuális rajongással tud viszonyulni egy-egy férfizenészhez/férfizenekarhoz. Lépjünk is el ettől a megintcsak forró témától. (Bár egy észrevehető társadalmi folyamatól beszélünk. Lásd az utóbbi hónapokban; években, egymás után megjelenő a férfiszerelemről szóló filmek sikere/publicitása.)

Mielőtt azonban elemerülnék a modern szociológiai folyamatok jegyzetlábbal ellátott mini tanulmányában,  csobbanjunk egyet a nyers érzelmek világába.

Bevallom olykor, egy-egy igézően szép arcú  hangú énekesnő láttán, hallatán elgondolkodom egy privát házi koncert lehetőségén. Milyen lehet ezt a hangot a félig nyitott fürdőszobaajtón keresztül gyakorolni, hallani, vagy a telefonba beleszólva, amint arról érdeklődik, miért késel megint a megbeszélt színházi előadásról.

Szóval itt ez a holland lány, aki énekel. Még nincs megjelent albuma, még csak pár jól sikerült számmal bontogatja  szárnyait. Hogy kinek repül bele álmaiba? Jóslatokba nem bocsátkoznék.

Az ikea termék - hangzású művésznév mögött a lengyel Piotr Kaliński áll, aki jó néhány EP mellett albumaihoz már a második strigulát húzhatja be az idén februárban megjelent Worship Nothing-gel.

A 12 szám nem kifejezetten a táncparkettre irányít, sokkal inkább a visszafogottság és a légies ambient hatások érvényesülnek, nem kivétel ezalól a Black Flowers sem: a party csúcspontja helyett az after, a hajnal előtti, fényszennyezéstől homályosan izzó nagyvárosi égbolt.

Hallgatva nyomokban, távolról talán a Massive Attack vagy Burial hatása,  vagy éppen  D Bridge és az Exit Records világa köszön vissza nekem:  Ha az Instra:Mental hibátlan Watching You –ja tetszett (meg is hallgatom, ha már itt tartunk!) , akkor valószínűleg a mai zene sem fog csalódást okozni!

05.13.

fb