minden napra egy zene

A heavy metal megkerülhetetlen pionírjai, Bobby Liebling vezényletével húzzák hallójáratainkba a mai adag kőkeménységet.

Hét eleji delej!

Komolyabb gyomorbántalmak nélkül, túlélve a valentin napot...

Rügyeznek a fák, nyílnak a virágok, búgnak a galambok, stb. stb.

Univerzális romantika. 

Szinte.

A díszes társaság csinosan borított ezüsttálcán kínálja az alvilági posvány masszív, gonosz szutykát.

Az utóbbi pár hétben szinte elfelejtettem zenét hallgatni. Az ipodomon ugyanazok az albumok vannak hónapok óta, ha elindulok valahova otthon felejtem, vagy épp olyan dologgal foglalkozom a laptopomon, ami miatt nem hallgathatok zenét. Hiányzik a zenehallgatás.

 Apának Poppy volt a beceneve egyetemista korában. Körülbelül 12 éves lehettem, amikor behozta féltve őrzött kincsét a szobámba, és megpróbált elindítani a helyesnek vélt úton. Egymás után fűzte be a saját maga vágott szalagokat az orsósmagnóba, és kissé recsegve ugyan de beköltözött apró kamaszszobámba a nagy öregek hangja. Led Zeppelin, Deep Purple, Uriah Heep. És persze sokan mások. Nem tudom, hogy eléggé értékeltem-e akkor apám gesztusát. Ő megpróbálta. Én más irányba indultam el.   

Osztódik a The XX kiadója! A Young Turks új leányvállalata Whities néven február 17-én hivatalosan is elindul, mindjárt egy új felfedezett, a Terron duó EP-jével. 

Az új műhely zenei irányvonaláért Boiler Room - host illetve a londoni Phonica lemezboltban is érdekelt Nic Tasker felel, ami már önmagában garancia a minőségi tartalomra - és ez nem csak helykitöltő szólam. Elég meghallgatni például bármelyik heti showját az NTS Radio-n: biztos kézzel válogat az elektronikus és néha az azon kívül eső műfajok bugyraiból is, egyszerűen nem tud rossz zenéket játszani!

A Terron EP két zenéje alapvetően a táncparkettre készült, ugyanakkor finom és okos darab a house és a techno műfajok érintésével. A Nº 3 Proportion és a Nº 17 Governing folyamatosan, szinte hangról hangra építkeznek, hogy a végére váratlan hangulatokkal gazdagodjanak. Mint egy hajnali utazáskor amikor ahogy világosodik, úgy bontakoznak ki fokozatosan ki az út mellett elsuhanó tájak, színek és formák. 

(Az EP digitális formátumban már elérhető: erre, erre! ) 

Kevés idegesítőbb dolog van a nagy zenei megfejtésekben az olyan, mint..., vagy a teljesen úgy hangzik, mint..., kezdetű mondatoknál. Itt van például a The War On Drugs új lemezt beharangozó felvétele, aminél egyébként hónapok óta nem hallottam jobb számot, de a hozzáfűzött kommentelők egytől-egyig azon marakodnak, hogy akkor ez most mekkora Bruce Springsteen-nyúlás. Minden tiszteletem Mr. Born In The USA-é, azaz semmi tiszteletem, mert tőle nem nagyon hallottam ennyire fasza dalt az utóbbi időben, úgyhogy a részemről akár az akkordmenet is lehet egy az egyben lopás, nem igazán érdekel.

A Red Eyes az ablak mellett születő világmegváltó gondolatok aláfestő zenéje, az utazások végtelenségét kívánók himnusza.

Egyébként is, a zenekar dalszerzője , Adam Granduciel Kurt Vile földije és országos cimborája, így aztán rossz ember nem lehet.

30 és fél (már ami az életkort illeti), illetve 39 és fél (már ami a testhőmérsékletet illeti) fölött az ember lázálmaitól sanyargatva hirtelen arra lehet figyelmes, hogy elsatnyul, elpuhányolódik, életösztöne és önbizalma pedig a használt zsebkendők mellett hever a padlón.

Ám! Hidegrázás ide vagy oda, az ember töke seperc alatt visszaszerezhető, csak meg kell találni a megfelelő zenét hozzá. És úgy is lett.

Tudom, hogy kevés nagyobb közhely van, mint amikor valaki azzal jön 2014-ben Magyarországon, hogy Angliába vágyik, de egy ideje csak egy ottani békés kisvárosban tudom elképzelni magam, amint Anthony Burgess és Douglas Adams könyveket keresek az antikváriumokban, a kilencvenes évek poros rave lemezeit gyűjtögetem, na meg amint hébe-hóba felkeresem valamelyik kedvenc előadóm/bandám a néhány ezer közül. Viszont amíg pár éve kizárólag a legendás techno klubok körül járt volna az eszem, mostanában ez valahogy mindig egy Pulp koncert képében jelenik meg inkább. Ebben elsősorban az játszhat közre, hogy napról napra régebben volt a fellépésük a Szigeten, ahol végre teljesen megértettem Nick Hornby minden egyes gondolatát a pop zenével kapcsolatban; másrészt pedig az a néhány héttel ezelőtti álmom, ahol egy londoni David Tennant vezette jótékonysági bulin voltam zenefelelős (igen, azóta már elkezdtem nézni a Doctor Who-t), de az istennek se jutott eszembe a Common People címe. 
Az itteni fellépésükről nem találtam ilyen jó minőségű felvételt, de ettől épp úgy megjön az ember kedve ahhoz, hogy végigordítsa még a monitor előtt is a végét.

Kedves holdvilágképű barátom, fültől fülig vágd a torkom!

Elevenszülők! Méhlepényesek! Párosujjú patások! Kérődzők! Tülkösszarvúak!

Nesztek!