minden napra egy zene

A Laid Back egy kétszemélyes dán formáció. Nem ugrik be és vennél egy mással- vagy magánhangzót? Akkor a White Horse, a Cocaine Cool, a Sunshine Reggae vagy a Bakerman talán segíthetnek. Az 1985-ben megjelent Play It Straight - című albumuk nyitódalát választottam mára. Fun fact: majdnem egyidős velem:)

Biztosan mindannyiunknak megvannak a korszakokat meghatározó zenék, amikről egyből azok a színek, hangulatok, helyek, emberek jutnak eszünkbe, akik/amik körülöttünk voltak, amikor hallgattuk. Az Ice Cream Babyt édesapám lemezgyűjteményéből ismerem. Emlékszem, pár éves voltam és már az album borítója is lenyűgözött, pedig akadt még színes és szürreális artwork a kollekcióban bőven. Ami a zenét illeti, leginkább valamiféle szintipop-funk-skatulyába lehetne belepréselni. Nyilván akkor fogalmam sem volt zenei stílusokról, a szöveget meg pláne nem értettem, még olvasni sem tudtam.Talán a „fura” hangok vagy az egyszerű, fülbemászó dallam ragadhatott meg? Nem tudom megmagyarázni, de mindig követeltem aputól, hogy – két Black Sabbath / Jimi Hendrix / Deep Purple/ Nazareth vagy Pink Floyd között - ezt a lemezt is tegye fel, hogy „táncolhassak”! Már amikor nem épp a „seriserilédi” ment a rádióban, mert azért meg egyenesen odavoltam.

Thomas Bede igen elegáns ausztrál bűnelkövető, 1928-as, csukott szemű (minek okán azok kinyitását megtagadta), rendőrségi portréjával dekorált borító mögött Aram Bajakian első saját neve alatt futó lemeze vibrál. Aram amúgy gitárt penget. Itt most trióban, és nem akárhogyan. De tette már mindezt többek között Lou Reed, Diana Krall, John Zorn vagy éppen a Kef oldalán.  Lenyűgöző fizimiska, hipnotikus képességek, életveszélyes anyag.

bc

 +1 

Teljesen őszinte érdeklődéssel teszem fel a következő kérdést.

Amikor ti megláttok egy ilyen szakállat...

... vagy egy ilyet...

... vagy akár csak egy ilyet...

... olyankor el tudjátok képzelni, hogy ezek a férfiak rossz zenét játszanak? De most tényleg és persze komolyan: van erre reális esély? Mert például én, amint megláttam anno egy ilyen kis pillanatfelvételt videójukból a Youtube-ajánlóban, rögtön tudtam, hogy ez csak jó lehet.

Ráadásul egy testvérhármasról van szó.

Szóval szakáll!

Fél lábbal épp kint vagyok egy kissé túl stresszes, túl zsúfolt időszakból (hogy aztán jöhessen egy másik), úgyhogy én már most a pihenésre koncentrálok. Az első zenét már elő is készítettem hozzá a régen hallott kedvességek közül, van egy sanda gyanúm, hogy senki fülét sem fogja bántani, különösen így hétfő reggel.  

Vérciki vagy nem, a legnagyobb tutiságok egyike ez a szám.

Őrülten dögös és laza, szinte pont úgy, ahogy Rod Stewart mesés szerkói.

True Story.

lány meg gép.

Claypool mester megint alkotott! Most éppen Brian Kehoeval közösen belecsapott a country-ba, de akkorát, hogy csak úgy placcsant! Egy basszus, egy gitár, és sok-sok lábtappogatás. És igen, ez AZ a Stayin' Alive.

A hét vége felé erősen lankadó önérzet visszaállításáért, szóljon a majmos vadságot követő enyhülés egy briliáns darabja...

Puca-pumpáló zsenialitás, csinos, öltönyös férfiaktól.

rémálom volt? nem? majd most. 

Úgy tűnik, a Trouble In Mind Records egy párhuzamos univerzumot fedezett fel. Más logikus magyarázat ugyanis nem kínálkozik arra a kérdésre, hogy honnan szedik elő ezeket a saját elefántcsonttornyukból csak nagy ritkán életjelet adó csodabogarakat.

Itt van például a Morgan Delt név mögött megbújó kedves ember, aki egészen külön zenei világot alkotott a kis kaliforniai lakásában. Olyan szövevényes az album, hogy azt még Syd Barrett is nehezen követné. Műfajok felett álló, savas flowerdélia- írja a lemezajánló, és ezzel még csak kapizsgálja, hogy mi is történik valójában Morgan Delt első nagylemezén.

A tegnapi séta...pont ilyen volt.

Hideg, nyirkos és elhagyatott. Elutasított. Ahogy én is. A környezet bensővé vált, egy lett velem, s alig érzékeltem, hogy én, mint olyan megszűntem létezni. Árnyéka voltam csupán hajdani önmagamnak, emléke szebb napoknak, egy tócsából visszatükröződő lassú nosztalgia, akivel a dolgok csak megtörténnek, tudatán és akaratán kívül. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet tárgynak lenni egy passzív szerkezetű mondatban, ahol a cselekvés képessége elveszik, hiszen nem te vagy azok eredője. (Mondhatnám, hogy olyan, mint a "meg vagy csinálva", de az épp egészen más.) Szóval csak voltam, valahol máshol, úgy 1,5 méterre a saját testemtől és életemtől. Rezzenéstelenül.

Aztán feltolult minden. Elértem önmagamhoz. Elengedtem magam, többé már nem rejtettem el azt, amit amúgy sem tudnék. Nevetés, szenvedély, zokogás és görcs rázott, őrült tempóban, jelent vesztve keringtek egymás körül, elveszett a fókusz, megszűntek a kapaszkodók. Fájdalmas volt. De legalább kint volt. Megérkeztem.

A 20 éves, amerikai származású Ráj Jain bár még csak három trekket és egy Danny Choi aka Ghost Loft által készített remixet tárt a nagyérdemű elég, azért bőven érdemes figyelemmel kísérni, mert a kimért munkatempó mélyen átérzett, fájdalmat is bátran vállaló, a hangszálak finom rezdüléseiből, meghittségből és jó adag melankóliából építkező hangfoszlányokat képes életre hívni belőle, amit hallgatva csak ez az egyszerű szó fogalmazódik meg az emberben: élni.

A Trip-hop és a finom elektronika szerelemgyerekeként megszületett Ghost című beutatkozó számhoz a Los Angeles-i Everdream forgatott klipet a Papírrepülőkből is ismert Hőnich Nóra Lili és Daniel Molayem főszereplésével Budapesten. Nem lehetett volna jobbat!