minden napra egy zene

...lesétálni egy szál bagóért a folyómeder mélyére

...és elúszni

...örökre

élőben

élete/halála

szégyen és gyalázat, de letölthető a borító alól!

Yegor Letovval is összehozta Yanka-t a sors, meg a bú, meg a bánat.

és ami felszakad belőle, az torzítva sem vidámabb...

Kicsit túlzás talán, hogy a metalban alapból ott bujkál egy jó adag hímsovinizmus, de műfajon belül azért letagadhatatlan, hogy néhány ág kapásból kihúzná a gyufát egy alapos melltartó égetéshez. A Monster Magnet pont ilyen zenekar, ránézésre tele van egy csomó béna klisével, igazi "pasimetál", ahogy egy ismerősöm fogalmaz, szinte helytállóan.

De igazából elég béna így beharangozni a halált is megjárt Dave Wyndorf zenekarát, mert ez az izzókkal díszített öltönyös fickó a tökösség maga, amit csinál az pedig minden fenti ellenére és éppen azért az egyik legkirályabb, dögösebb, vagányabb, rákendrollabb, blabla...na az.

Szóval. Pucér nők, hínárhaj, röck!

PANETRA, mi? Vajon hányan cserélték vissza a T és E betűt? Bevallom, úgy hagytam, de volt ideológia; lássa az utókor is, milyen egy jó szép Panetra plakát. 

Csúnya, mint a dög.

És rohadt jó.

Pont úgy, mint.

Némi vacillálás eredménye ez. Nem tudok választani, ez életem nagy problémája. Minél fontosabb egy probléma, annál nehezebbre esik. A kérdés fontosságával egyenes arányban csökken a határozottságom. A határozottságom pedig amúgy is elég kevés. 

"Kompenzáljuk a késői posztolást szabályszegéssel, halmozással, mennyiségi növekedéssel!" - adta ki a parancsot a bennem lakozó, máskor mélyen hallgató Mr. Wolf. 

A héten annyi jó zene jött szembe, hogy a nap kérdése az volt: Basszon ma oda a legendás Steve Albini, kőegyszerű zenéjével és klipjével megadva az alaphangulatot az előttünk álló, gecijónak ígérkező hétvégére,...

... netán a kúlan elegáns, vagy inkább elegánsan kúl Tin Pan adja az alaphangot a remekbeszabott, frankó szaxi- és trombitaszólókat felsorakoztató Summertime-adaptációval (a hagyományos értelemben jobb minőségű stúdiófelvétel itt),...

... vagy inkább a Tengereczki Pállal (és még néhány csilliárd sorstársunkkal) rögeszménkké vált világlegjobbsorozata Breaking Bad aktuális epizódjának remekbeszabott főcímdala legyen a mai választás?

Nem tudom, nem tudom. Tényleg nem. Egyre kevésbé tudom. 

hússzínű 8-bites torokszakadt ellágyulás, meditatív gitárzörejekkel lealjasítva, ami korongra gyűjtve legalább olyan ritka, mint a fehér holló, vagy ʞk szülinapja, mert neki is csak egy van egy évben.

éljen!

(lemezt meg kapjátok le borító alól, mert különösen alkalmas szülinapi zsúrok aláfestéseként)

Pazaroljuk el ( - értelmezős játék írásjelekre)

!!! A túlhevült lelkesedés. Élvezd ki, hogy létezik, hogy örömet okoz, hogy a tiéd, hogy megteheted. Habzsold, hiszen nem biztos, hogy marad belőle legközelebbre - pláne, hogy lövésed sincs a "legközelebb" pontosabb meghatározásáról. Talán nem is lesz, de ez pillanatnyilag mocskosul nem érdekel, eszedbe sem jut, mert ugggyan minek?! Ringatózz a könnyedségében, és fricskázz oda a világnak! Pazarolj!

? A belátás. A fentebbi szárnyaló odaadást egyre szilárduló helyzetgyakorlatok és hűsítő tények váltják fel. A megdönthetetlennek hitt érzések helyére racionális érv-oszlopok épülnek, óvatosság és megfontoltság egymással karöltve alkot valamiféle mentál-hajlékot. Pazaroljuk el?

… Amibe a legkevésbé szeretnél belegondolni. Intenzitásánál fogva a serkentő felkiáltójelekhez hasonlatos, ám az ottani  kitörő izgatottság itt befelé húzó vákuummá lesz, valamiféle korhadó fásultsággá, ahol eltűnnek az egyértelműség kapaszkodói. Ahol a három pont az ismeretlenségbe vagy a kétségbe vezető út térkövei is egyben és ahol lemondóan elsuttoghatnád, hogy...

De ennél erősebb vagy!

Az Autumn Leaves (és elődje) 1945 óta valószínűleg az összes műfajt megjárta már és elszigetelten kell az őszt tölteni ahhoz, hogy az ember ne hallja legalább egyszer ezalatt. Így talán közhelyes szeptember közepén ezzel jönni, de az Irresistible Force remixe a Coldcut - egyébként nem kimondottan izgalmas - verziójához nem éppen a legismertebb példánya a dalnak, na meg mióta pár napja megint rám talált, még szánt szándékkal sem tudnék tőle szabadulni. A videót kitöltő Sound Mirrors borítója senki téridejét ne zavarja meg, természetesen még a kilencvenes években járunk.

Na, szóval az van, hogy Mark Lanegan mindig nagyon aktuális, csak most bónuszban még egy kicsit... rögtön itt az új lemez, két nap, már mindjárt. Grandiózus életmű!

Nem dobálózok ilyen jelzőkkel, de mivel tovább halogatni nem tudom, le kell írnom, hogy mennyire őrülten zseniális ez a fickó, és csak és kizárólag ilyen jelzőkkel. Nem. De.

Mogorva, undok, csúnya, tulajdonképpen kicsit sem szimpatikus, ráadásul árad belőle az apátia, de olyan kombinációban, hogy egy iszonyú vonzó és rohadtul érdekes ember képévé álljon össze; akinek szinte minden megmozdulása kifogástalan. És igazából elég jó lenne, ha kihagyhatatlan. Na, de egycsillió féle zenét írt, szinte már mindenkivel dolgozott együtt, aki és mindenkitől dolgozott fel, aki; ráadásul keresztény és fülig tetovált. Elragadtatás!

A hangjáról meg ne is beszéljünk:

 ilyen kaliberű égszakadáshoz (nem akármilyen) trve black metal dukál.

mese nincs!

döglött bárány van!

meg egy kurvajó lemez!

NHD Fb