Ezt a londoni Tourist gyereket már egy ideje (egyik kedves ismerős ajánlására) figyelgetem magamnak, és nem értem, miért nem kapták még fel kis hazánkban az interneten fellelhető "megmondó" körök (leszámítva egy Corvintetős fellépést, ami elveszett ugyebár a bulimasszában). Viszont ami késik, ebben az esetben biztosan nem múlik, hiszen zenéi többsége pop-os behatású, dallamos house-os átfedésű, glitch-es fűszerezésű remek.
A Together című új szerzeménye a Patterns EP-n fog kijönni december elején. Jöhetne újra turistáskodni erre, "we should be together"!
Brassai-nak (azon az utolsó i-n két pont is van ugye) van egy remek fotósorozata az éjszakai Párizsról (Paris de nuit). Ez az az oldala ennek a városnak, amit a rózsaszín eiffel-tornyoktól hemzsegő, macarontól ragacsos, és a fékezhetetlen tömegtől néha pattanásig feszült nappalok könnyen elfeledtetthetnek az itt élővel.
Brassait is valószínűleg az motiválta, hogy megmutassa ennek a városnak egy másik, kevésbé ismert arcát. Az éjszakai-hajnali ködbe burkolózó képek valami igazabbat mondanak el, valami olyasmit, hogy "jobb, ha a ködtől nem látszik a torony, mert lent az enyhén húgyszagú metróban várnak ám csak az igazi látnivalók." Persze ennél sokkal jobban és többet mesélnek ezek a fotók, én csak a kedvet próbálom meghozni hozzájuk, több-kevesebb sikerrel.
Az itt töltött idő alatt, inkább azt tudom biztosan elmondani, hogy mi az, ami nem Párizs. A cukormázas, álromantikus képzetekkel persze hamar leszámoltam, de majd ha rájövök, hogy mégis mi teszi ezt a várost azzá ami, szólok.
Addig nézegetem Brassai képeit, és hallgatom a párizsi éjszaka fenegyerekének hideg szintipopját. A kettő dolog olyannyira nem illik össze, mint amennyire nehezen összeilleszthető a Chatelet földalatti labirintusának személytelensége és az ugyanott egy sarokban Piaf-ot éneklő néni természetes bája.
Apollinaire letépi a hangaszálat, Ady már érzi az őszt, úgyhogy ideje megpattanni innen.
Na, hát így kotyvaszt néhány példás hardcore zenész a méltán legendás portlandi búbánatból és szívfájdalomból, a Joy Division, The Chameleons és a Wipers keserű utóízével fűszerezve,
egy olyan józanítóan sötét és tömény mixtúrát;
ami segít az utolsó mikroszál gátolta húrpattanás előtti pillanatban eszmélni és menekülőre fogni.
ilyen az amikor egy olyan csodálatos elegyet képez a ridegség és sötétség, hogy az mégis szüntelen simogatja és melengeti a lelket. elképesztő debüt hatszámos Tara Green és Jimi Kritzler jóvoltából. És ahogy olvastam már készülnek is a következő koronggal. oltári magasságokba tették a "Heat"-tel azt a lecet, de én nagyon remélem, hogy sikerül nekik megugrani, és simán itt lesz a helyük akkor is, mint ahogy most is.
jaés ha valakinek van sejtése arról, hogy az milyen gallér(típus), amiben a földre szegezi tekintetét az a két dimenziós gavallér, annak annyira de annyira...
Ránézek a képre, és előítéletesen valami gettóputtó rapet vizionálok. Hogyismondtam?
Megnézem a klipet, és utóítéletesen mélységes szomorúság fullasztja a kedvem, hogy későn eszméltem, és a szombaton megrendelt bérlet - amivel hétfőn láthattam volna ezt a kéregetőt élőben - csak kedden landolt a postaláda nélküli ajtó piszkos lábtörlő szőnyegén.
Miután pedig ezt a klipet is magába szippantotta örvénylő agytekervényeim egyik zsákutcába vezető nyúlványa, katatón monotóniába süppedek, zavartan körbenézek és befejezem a mondatot. Azaz úgy teszek, mintha be tudnám fejezni. Valójában elkezdeni sem tudtam.
Még gimi elsőben, karácsonyra leptem meg magam (ez mennyire idióta kifejezés!) a Leftfield Rythm and Stealth című albumával. 14 éve. Az album nem egynyári viselet, erről itt bárki meggyőződhet. Ma is ugyanúgy leveszem a polcról, és végighallgatom az egészet egyhuzamban, mert úgy érdemes igazán. De ha egy zene, akkor legyen ez az electro funk és hiphop keresztapa Afrika Bambaataa közreműködésével "súlyosbított" Afrika Shox, a "sláger" a lemezen. Amellett, hogy az album elfoglalta az angol albumlista csúcsát, annak idején ez a zene külön is bekerült a kislemez top10 be. Ez az ajánlatom mára, a fülek mellett ráadásul a szemnek is jut a jóból, a zenéhez ugyanis Chris Cunningham (Aphex Twin Come To Daddy, a Portishead Only You, vagy éppen Madonna Frozen videóját talán senkinek sem kell bemutatni) készített groteszk klipet.
Kicsit messziről kezdem. (Pedig nem is én járok majd legmesszebb ebben a posztban - mindjárt látni fogjátok.) Általában ódzkodom attól, hogy olyasvalamire legyek büszke, amihez tevőlegesen nincsen semmi közöm. Nehezen érzek magaménak olyan sikereket, melyeket olyan emberek értek el, akikkel mondjuk annyi a közös bennünk, hogy egy országba születtünk. Félreértés ne essék, nem vagyok érzéketlen, örülök én ezeknek, nem is kívánnám megfosztani magam egy kis instant boldogságtól, de ha nem én értem el ezeket az eredményeket, oda nem valónak érezném, ha mellkast döngetve hivatkoznék rájuk. Ismerek olyat, aki zenész fiának egy remekül sikerült komolyzenei koncertje után azt mondta, mikor éppen a vállát készültünk megveregetni, hogy ne neki, hanem a gyermekének gratuláljunk, mert ez az ő sikere, ő dolgozott meg érte, ismerősöm, szülőként nem akar babérokat vetni és aratni. És hát lehet, hogy igaza van.
Be kell vallanom azonban, hogy van olyan lenyűgöző eredmény, ami alól már én is nehezen tudom kivonni dagadó mellkasom. És bár nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy jómagam gyakorlatilag semmivel nem járulok hozzá az emberiség épüléséhez, azért helyenként mégiscsak tudok büszke lenni bizonyos közös eredményekre. Elég csak belegondolnom, hány ember alkotta járgány száguldozik különböző pontjain a téridőnek, és máris belepirulok. Merthogy azért micsoda elképesztő vívmány az, hogy a kis kék bolygónkról kiindulva az egész Naprendszert behálózzák az ilyen-olyan szerkezeteink. Fényképeznek, hangokat és mintákat gyűjtenek, saját maguknak játszanak születésnapi köszöntőt a Marson. És hát persze most már a csillagközi űr is feltárult előttük, köszönhetően a Voyager-1-nek, amely hivatalosan is átlépett oda, ahova még soha senkit és semmit nem juttattunk el. (Figyelitek a király többest? - így válok én büszke humanoiddá.)
Ezeket a szondákat nem csupán arra használjuk, hogy adatokat küldjenek vissza nekünk, pakolunk mi is rájuk egy kis útravalót. A Voyager-1 például egy arany lemezt visz a fedélzetén, rajta az emberiség hangos és képes üzenetével. A jelenleg is a Plútó felé tartó New Horizons űrszonda Clyde Tombaugh-nak, a kisbolygó felfedezőjének hamvait röpíti magával. A tudós megfigyelései nyomán 1930 márciusában jelentették be, hogy valóban létezik a korábban már megsejtett kilencedik bolygó, (amit ugye közben kicsit visszaminősítettek). Szerintem egészen megindító, hogy halála után Tombaugh részt vehet egy ilyen fantasztikus utazásban.
Talán nem hasztalan küldenünk magunkról mindenféle információkat az űr irányába, még akkor sem, ha semmilyen bizonyítékunk nincs arra, hogy ezt valaki/valami/valaha elkezdi majd vizsgálgatni. A móka kedvéért azért a sokat vitatott, de mégiscsak érdekes Drake-formula alapján megbecsülhetjük, hány velünk kommunikálni képes civilizáció létezik a világegyetemben. Elvileg tíz. Vagy tízezer. Vagy... És akkor - ha már móka - ők onnan milyen üzenetet küldenének nekünk? Milyen zenét?
Mert én azt hiszem, hogy utóbbi kérdésre akár tudhatom is a választ. A hosszú űrutazásokat megzenésítő, az élet ügyeit-bajait, érzéseit elszavaló nóta ugyan most jelen esetben Romániából jön, de jöhetne néhány fényévvel odébbról is, valami hozzánk hasonló, de a muzsika csodáját mindenképpen legalább annyira ismerő fajtól. Mert azért, ha hatalmas emberi vívmányokról esett szó, akkor a zene mint olyan is közéjük soroltatandó. Kevés nagyobb csoda van nála, szabad rá büszkének lenni. Na, ide akartam kilyukadni.
Utolsó kommentek