minden napra egy zene

Ezt úgy érti is az ember meg nem. 

És olyan szép, hogy csak egy perc.

A Kyuss a 'sztónerrokk' egyik irdatlan nagy alapvetése, dallamviláguk/hangolásaik legalább annyira visszaköszönnek a zsáner mai élvonalának nótáiban, mint a Sabbath klasszikus korszaka. Vadabb, punkos attitűddel kezdte Josh Homme és csapata Katzenjammer, majd Sons of Kyuss néven. Időközben lett a srácoknak egy a kreatív alkotói folyamatokat meglehetősen befolyásoló hobbijuk; és amint teltek múltak az improvizációra épülő örömzenéléses órák száma úgy lettek egyre szerteágazóbbak és/vagy lassúbbak a motívumok. A sativa és indica és a misztikus, sivatagi környezet kéz a kézben a formáció magnum opusát eredményezte 1994-ben ; a Welcome to Sky Valley-t. 

A Supa Scoopa himnikus nyitánya maga a nyers erő, igazi rock'n'roll esszencia. A dal felénél se járunk, elfogynak a versszakok, előkerül a wah pedál. Még pár perc mágia aztán egy ötletes fricska a négynegyed szerelmeseinek. Tessék csak figyelni, hol is van a vége!

Egyszer a megboldogult Kultiplexben valakik, valami fura kérdőívvel szórakoztatták az aznapi népet, amiből szerencsére már csak egy kérdésre emlékszem, erre: „Ha a Földre csöppennének az űrlények, milyen zeneszámot mutatnál nekik?” Hogy ez az univerzális zenei tökéletességre, vagy a „nagy mű”-re, egyéni kedvencre, vagy mi a fenére vonatkozhatott, arról lövésem sincs. Mindenesetre a kérdésre máig emlékszem, és most is egészen viccesnek találom.

Aztán emiatt vagy sem, de az azóta eltelt évek alatt megtaláltam a sajátomat. Tehát, ha a földönkívüliek idetévednének, sőt esetleg még hallanának is, én ezt ajánlanám nekik. A világ egyik legszimplább (majdnem) hárompercese, még csak nem is klasszikus, nem különleges, nincs benne semmi titok, sem megfejtés. Nekem mégis kivételes. Ezért.  

bé.-nek pedig boldogság!

Van ez a szemtelenül fiatal fiú Angliából - azaz csak nekem ilyen fiatal, mert a 90es években született emberekre még mindig úgy tekintek mint pelenkás totyogók, miközben már ők is szépen lassan befejezik a középiskolát-.  Tavaly robbant be a köztudatba olyan fennhangokkal hogy íme itt áll előttetek a még el sem hunyt Bob Dylan reinkarnációja. Kitudja talán Bob egy hosszú angliai turnén egyszer Notthingamben is megállt és hogy-hogy nem pár évvel később ott született Jake hogy szellemiatyja örökségét átranszformálja napjaink hipster hobóira. Valahogy ilyen sorokkal kezdődhetnek meg az összeesküvés elméletek, így talán mondanom sem kell hogy mindez csak az én piszkos fantáziam szüleménye. Jake Edwin Charles Kennedy névvel anyakönyvezték ( újabb családnév mely körül mindeféle elméletek keringenek) Bugg az apja neve.

Szülei elváltak apja ápoló, anyja bolti eladó, ha szabad ilyet mondani a tipikus angol középosztály gyereke, egy tipikus középangliai városból.  Azoban talán nem véletlen hogy Sherwood erdeje városa közelében húzódik  a híres erdő ahol anno egy bizonyos Robin Hood fosztogatta a gazdagokat hogy aztán a rablott pénzt a szegényeknek adja. Legalábbis a legenda szerint.

Legendák csak idővel születnek. Legendákká csak a hétköznapi hősök vállnak. Akik egymás mellett láncdohányoznak, buszok után rohannak, verekedő szülők mellett főznek teát és arról énekelnek hogy a tegnap bekaphatja én kitartok, a holnap csak holnapután lesz tegnap.

Vannak azok a zenék, amiket rongyosra hallgatsz, de sosem tudod őket megunni. Ha esetleg egy ideig mégis mellőzöd, méginkább jóleső érzés újra megnyomni a lejátszás gombot.  Az Instra:mental duót Alex Green (aka Boddika)  és a Jon Convex néven is producerkedő Damon Kirkham alkotja, ők igazgatják az electronica vonalon mozgó, rendre minőségi megjelenéseket produkáló Nonplus kiadót.  A Watching You  nálam törékeny, álomszerű finomságával és túlvilági vokáltöredékeivel évek múlva is ugyanúgy meg fogja állni a helyét, mint 2009-es megjelenésekor.  Igazi „hajnali” zene.

Glasgow kozmikus mágusai debütjének negyven perces örvénylő opusza Égapához és Földanyához.

Merüljetek el bennük!

Kellőképpen hosszú utazásra invitál ez a zene ahhoz, hogy elbizonytalanítson: vajon ajánlhatom-e a reggeli, munka előtti kávé/tea/cigaretta, hírolvasgatás, facebookozás, illetve miegymás mellé? Megpróbálhatjuk, de legalább a csukott szemet javasolnom kell (így biztosan jól esik majd olvasni), no meg még inkább az esti órákban történő újrahallgatást, hogy átjöjjön, aminek át kell, és elvigyen, ahova el kell.

Én magam a Velvet Underground és Nico kollaborációjának köszönhetően értesültem először arról, hogy némely pszichedelikus őrülethez nemhogy nincs szükség hibátlan, bársonyos hangú énekesnőre, hanem hát hogy sőt! kimondottan hasznos, ha az illető orgánuma kissé-nagyon hamisan cseng. Szerves részévé válik mindez a hangulatnak ugyanis, kellemesen harmonizál a gitárok, orgonák által kreált dallamokkal. Na, itt is ilyesmi fog történni a kiváló nevű Ultimate Spinachnek köszönhetően, pornó- vagy Piedone-filmbe illő, egész nap dúdolható basszusvonal kíséretében.

Eredetileg valami nagy megfejtést akartam a Daft Punkról, de az új album legnagyobb tanulsága számomra az, hogy Noah Lennox hangjának egészen elképesztő ereje van. Így inkább róla szóljon ez a hétfő reggel, és mivel szerencsére már mind az Animal Collective tagjaként, mind pedig Panda Bearként szerepelt a blogon, nyugodtan belekeverhettem Pantha Du Princet is. De akármennyire is kedvelem az eredeti verzióját annak, ahogy ez a hang és a csilingelés nagykövete találkozik, az igazi katarzist mégis az okozza, amit a Walls csinált ezzel a zenével. Az ilyen remixeknek tényleg van értelme. 

A vérnyomásom és a pulzusom általában egy többnapos hulláéval vetekszik, a hevességemről meg csak annyit, hogy többnyire elég király dolognak tartom a sztoát.  Gondolom, a jegesedő vérmérséklet jól kifizetődő hosszútávon, de azért na, viszonylag kevéssé megvalósítható állandóan.  

Dominick Fernowról viszont egyáltalán nem feltételezném, hogy valaha is kísérletezett volna ilyesmivel, már csak a zenei aktivitását nézve sem. A tucatnyi helyen (Ash Pool, Prurient, Cold Cave, Vatican Shadow, Vegas Martyrs, Roman Cross), tucatnyi féle (drone, noise, industrial, experimental, black metal), egyáltalán nem tucat zenét játszó Fernow többnyire valami közel sem higgadt, sötét fülsanyargatást zajol össze.

Az Ash Poolban nagyjából az összes létező black metal sablont felhasználja, van sika, elborult visítás, menetelés, recsegő torzulás. Minden baromira a helyén. A nyers hangzásba otthonosan illeszkednek a (tényleg) dallamos riffek, az agresszív ének, és a crust punkos, sőt  d-beates tekerések. Primitív, brutális hisztéria. Okosan.