minden napra egy zene

Észre sem vettem, hogy már Június van. Elvileg melegnek kéne lennie, nyárnak, napsütésnek, lenge ruháknak, tölcséres fagyinak, izzadó homloknak, barnára sült alsó karnak, élesen elváló póló alatti-feletti nyakszínkülönbségnek. Mindez nincs. Azaz valakinek lehet hogy van, nekem nincs.

Nekem szobában gubbasztás van, projektek befejezése van, vizsgák vannak, gondolatok vannak, emlékek vannak a tölcséres fagyiról, a napágyon nyújtózkodó nyugdíjasokról és megannyi; lenge ruhába takart testről.

A zenészek sem véletlenül nyáron turnéznak, telente talán a klippben látható stúdiókban emlékeznek, álmodoznak, talán nem fagyiról, talán nem a nyugdíjasokról talán nem is a testekről. Talán nem talán igen. Csak a talán biztos, én is csak egy talán vagyok. Talán sikerül minden, talán elbukok, talán többször is meghallgatom ezt a számot, talán kimegyek a napra, talán elnyalok egy fagyit, talán megbocsájtanak a szívemnek, talán nincs is szívem, talán csak egy üres lyuk tátong a helyén, talán üresség sincs ott csak a valamiegyszervoltnak a nyomasztó hiánya. 

Majdnem későn vettem észre, hogy ez a dal egy Bobby Womack cover. Szerencsére még időben eszméltem. Így ide tudom írni. A mai világban a plagizálás nembocsánatos bűn. A cover igen. Copyright world we are living in.

Szóval itt az eredeti is. Sosem tudni melyik a jobb valóság.

Az amerikai future soul producer és dj Miles Bonny (aki ha éppen nem zenél, weboldala szerint például kommunikációs tanácsadással is foglalkozik) és az élő legenda, Kenny Dope együtt. Van még kérdés?

Egy hőségriadós nappalt követő estén, mondjuk egy felhőkarcoló tetőteraszán vagy panorámás bárjában gondtalanul szórakozva nézni a város éjszakai fényeit, miközben a nyári szellő a hajba kap. Na ez a zene pont ilyen. A tökéletes jelző használata ebben az esetben nem túlzás!

A brit szolíd űr legénységének egyetlen albuma jelent meg itt a földön (kazetta mögött), amin a levegőnél is könnyebb gitárzöngék, az elektronokkal kavargó dallamok, a súlytalanságban levitáló vokál simán életre keltik az IPM hasábjaira nyomott földönkívülieket, hogy aztán együtt keringjenek rá a galaxisunkon innen és túl.

-szférák zenéje!

Azt hiszem, annyi idős lehettem, mint a Kinder csokin a kisfiú (aki egyébként most 50 körül jár), amikor először feltekintettem az égre - mármint úgy istenigazából. Egy siófoki Bikini-koncerten voltam a családommal (ezt valószínűleg kár is lenne megmagyarázni), és amikor onnan hazaértünk a vityillóba, egészen felámultam a fényszennyezéstől teljesen védett égre nézve, hogy hát mi minden van odafönt.

Szóval kb. azóta érdeklődöm, és ez az érdeklődés mintegy húsz év alatt érett be annyira, hogy beláttam: kell valami, ami messzebbre lát, mint én. Már a kőbányai Csajkovszkij parkban vásárolt szovjet katonai távcsővel felszerelkezve is meglepően közel tudnak kerülni egyes égi objektumok, ezt tanúsíthatom, de a monstrum, amit most szereztem be, más dimenziókba röpít. Immár ugye nem csak a körfolyosó túloldalát, hanem egy gyönyörű, fákkal övezett indusztriális panorámát, továbbá egy nem is annyira elhanyagolható égboltszeletet látok az ablakomból - érthető hát, hogy megjött az önbizalmam.

Pedig ugye elég kis aprólék vagyok, örök gólyaként nézek szét ebben az óriási egyetemben. Helyenként talán nehéz eldönteni, hogy most akkor fantasztikus vagy éppen nyomasztó a tény, hogy ilyen kozmikus gigász brutyó vesz körül minket, de ami engem illet, én mindenképpen a tetszésüket kinyilvánítók közé sorolok be.

kép: cfa

Ha meg belegondolok, hogy a kis kezdő távcsövem is jobb, mint amivel Galilei nézelődött, elszégyellem magam. De attól ez még lenyűgöző. Különösen az, hogy az eddig csak tévében, fotókon látott égitestek megelevenednek, és hirtelen ott vannak előttem. Az ablakomból kikukkantva persze ebből nem lesz Neptunusz, pláne nem a holdjai, a mélységben lapuló galaxisokról álmodni sem merek, de már a mi Holdunk szemrevételezése közben is teljesen indokolt ujjongásba kezdtem valamelyik éjjel, hiszen kiderült, hogy tényleg, igazán nagyon sok kráter van rajta.

Van mit nézni odafönt, majd mesélek még, ha érdekel valakit.

Két dolog.
1) Amikor az előző évtized körülbelül utolsó harmadában állandóan mentek a fejtegetései annak, hogy akkor most  kik is kavarták fel annyira a hip-hop (álló?)vizét, szinte soha nem láttam megemlítve a spanyol Guillermo Scott Herren nevét, aki már az említettek előtt korábban csinált olyan dolgokat, amiket akkor talán kevesebben értettek meg. Persze nem mások érdemeit kérdőjelezem meg, hiszen nyilvánvaló például J Dilla hatása és jelentősége.
2) Amikor felfedeztem ezt a meglepően nagy szeletét a zenének, kifejezetten szokatlan - és egy idejig megszokhatatlan - volt számomra, hogy a legjobb zenék fél, egy, másfél percig tartanak. Kellett egy kis idő, amíg megértettem/megéreztem, hogy ezeknek pontosan fél, egy vagy másfél percig kell tartaniuk. 

Soha jobbat senkinek. Sem. Nem. De most mindenkinek.

Pszilocibinben és meszkalinban áztatott tudatok ábrándosan délibábozó káprázata, a pszichedelikus rock kialakulásának hajnalából, avagy stílusteremtés pulykahangú köcsögfutammal és a torkában genetikailag is dögösséget hordozó Roky Ericksonnal.

Én szóltam.

Na eddig tudtam magam tartani a két hete ilyenkor elkezdett fehér alapon fekete krikszkrakszos borítós koncepcióhoz, de most muszáj ezt, ami egy kicsit barnább mint a fehér, meg szőrösebb és vérszomjasabb, mert  Grizzly. És ezúton szeretnék mindenkit figyelmeztetni, ugyanis kicsiny hazánk, stoner-sludge rengetegében ólálkodó fenevadjai ma beszabadulnak a "soroksáros" Showbarlangba és rommá morogva azt, miszlikekre aprítják a mindent. Tehát este barlangba be! A 6 számos fenyő- frissen ázott avar- és vérszag elegyét árasztó Ep az első pillanatától kezdve egy vadállat erejével marcangol, pofájában forgat, majd a Dagon után kiokád. A lemezt meg töltsétek, mert nem elég, hogy voltak olyan gálánsak a srácok, hogy ingyenesen lehet innen, meg a borítóra kattintva is (ha az előző linket véletlenül átugranátok), de biz' isten úgy szól, mint az állat!

zesemény

bandatábor

Tíz év után új David  Bowie lemez jelent meg, és nagyon korrekt! Persze sem valamiféle revelatív megújhodást, sem járatlan árkon-bokron keresztül kajtató csatangolást nem kell elvárni tőle, de a maga módján, és főleg egy 66 éves tatától nem semmi teljesítmény. Valójában Bowie megkerülhetetlenségét a Katolikus Liga hisztérikus felháborodása jelzi a legjobban, amit az alant megtekinthető videó miatt csaptak - hogy jogosan-e, azt döntse el ki-ki maga,

A kicsit az Alkonyattól pirkadatig-ra emlékeztető videoklipben Bowien kívől Gary Oldman és Marion Cotillard is feltűnik

... és ide szeretnék még becsempészni egy végtelenül megható és egyben  felelmelő tisztelgést Bowie előtt. Chris Hadfield kanadai Terra bolygóról származó űrhajós adja elő kissé remegő hangon Tom őrnagy megpróbáltatásait - honnan máshonnan, mint az űrből. Én biza elbőgtem magam rajta.

"In my head / there is something rotten dead" 

Ezt  a mondatot ordítom az egyik magányos, megfáradt járókelőnek a kényelmes biciklinyeregből. Fenyegetve érzi magát, visszaszól, visszamutogat. Igaza van:  a kiszámíthatatlanság, a meglepetés, a zavarba ejtés rohadtul idegesítő tud lenni. Én meg utólag a bűntudatommal küszködöm, pedig nem kellene, mert...

valami hasonló történt egy hete, a Deerhunter koncert végén is, amikor a több mint tíz perces zajorgia után az egyik technikus szép sorban lekapcsolta a süvítő erősítőket. Kár finomítani a dolgon: a Deerhunter szó szerint elüldözte közönségét fellépése végén. Provokálva lettünk ott akkor kérem szépen. Néhányan megkönnyebbülten sóhajtottak fel és húzták ki ujjukat a fülükből a hangorkán végeztével, mondván: vége, lehet visszatérni oda, ahol a dolgok megszokottabbak, kiszámíthatóbbak. Lehetne persze emlékezni a szépen felépített dallistára, örülni  a jól összeválogatott régebbi daloknak, meg annak, hogy az új dalok is mennyire jól működtek, de mégis inkább ez a szándékosan "elcseszett" vég fog majd beugrani majd elsőként erről az estéről.

Mert azon az estén én voltam az a magányos nagyvárosi járókelő, akire egy biciklin tovasuhanó holdkóros ráordított.