...végigböngészve lemezeimet, úgy döntöttem, hogy mától kezdve így szombatonként (kéthetente) egy darabig, a fehér alapon, valami minimál stílusban rányomott fekete mintás/krikszkrakszos borítós lemezeket szeretném/fogom idehányni-vetni, mert egyrészt muzikális téren nagyon becsülöm őket (a mait meg főképp), másrészt pedig a borítóikat is. Na meg persze vizuálisan ellensúlyozandó a mostanában elburjánzó black metalt itt a blögön.
Itt is az első. Stockholm-ból. Egy oltárian belasított-lealjasított búgástömeggel,Tommie Erikssonnal (Therion, Nocturnal Rites), hipnotikusra gerjesztett kántálással agyonnyomorító, rommá effektezett súly, ami mégis bódult súlytalanságot okoz...és akkorát döng, mint a behernyózott, vadállattá tuningolt, umlautos dongók milliós üvöltő hada! Aki gerjed az ilyesmikre (Saint Vitus/Sleep/OM), az az összes cuccukat nyugodt szívvel lőjje magába intravénásan, mert ránctalanít›szépít›fiatalít és a nyakcsigolyákat is sokkal jobban kíméli, mint pl. a thrash metal.
Terveztem egy bejegyzést a munkahelyi sz*rásról (férfi olvasók kedvéért: szarásról), de az tulajdonképpen az ép belezet saját tulajdonban tudásáig örökzöld téma, bevethető bármikor. Úgyhogy most inkább a futásról fogok írni. Ezt egyszer már megtettem, jé, milyen meglepő, tényleg majdnem pont két éve. Sz*r (szar) bejegyzés volt, linkeltem, nem kell elolvasni (most se).
Kábé másfél hete gondoltam egyet, zsírpárnáimat kinővén vettem egy futócipőt, és azóta minden nap járok a Margitszigetre. A minap pediglen történt, hogy este 9-kor a lámpák félhomályában szeltem a futópálya hullámait. Körülbelül a kör egyötödénél lettem figyelmes egy, a pilácsok fényében csökkenő-növekvő árnyékra a nyomomban, halk, a sajátomtól viszonylag elkülöníthető lihegésre körülbelül egy-másfél méter távolságból. Kitartóan futott mögöttem a valaki, se nem maradt le, se nem előzött meg. Az árpád hídi forduló tájékán egy nagyobb sóhajból arról is megbizonyosodtam, hogy az illető neme: nő. Egyelőre nem kíváncsiskodtam, nem néztem hátra, nem álltam le, nem lassítottam, nem maradtam le. Spannolt is, hogy ne álljak le, s a tempó nyújtotta élvezettel arányosan lassan a kíváncsiság is elkezdett burjánzani bennem, hogy miért jön mögöttem, miért nem hagy le, miért nem marad le, ha kielőzök valakit, miért előz ő is és fut mögöttem tovább. Valami oka csak van!!! - gondoltam. A táv kétharmadához érve pedig már el is kezdtem tervezni az első randit a mögöttem futó babaarcú nagymellű göndör szőke csajjal, akit megigézett kitartó, szépívű futásom, s lépésről lépésre apadó zsírpárnáim. Nőttön nőtt bennem, s hajtott előre az adrenalin, amit mindegyre táplált, hogy lám, hogy tíz nap futás, s máris megtaláltam életem szerelmét, bár még azt se tudom, ki az, hogy néz ki, mit csinál s mit eszik majd vacsira. Nem néztem már hátra, következetes voltam, kemény gyerek, előbb a munka, utána a többi. Az utolsó kétszáz métert már lazán toltam le, nyelvem hegyén az első kimondott ismerkedő szavakkal.
Az utolsó métereken még mindig mögöttem jött. Az origóhoz érkezvén nagyot sóhajtva fékeztem le magam nullára. A szőke göndör lány pedig lazán futva, hátra se nézve megkezdte a második szigetkört.
Éppen hevesen dolgozom az irodában és tűnődöm nagyokat, mennyire jó lesz nekem pár nap múlva, amikor az egyik kedvenc együttesemet a The XX-et Berlinben, egy elhagyatott vidámparkban fogom meghallgatni. Bár a legutolsó albumuk (Coexist) számomra nem durrant akkorát, mint anno 2009-ben az XX című, viszont a Chained című zene öt csillagosra sikeredett, melyet személyes spanyol kedvencem , Talabot és Pional értelmeztek át. SoXXeretettel Tőlem Nektek.
Vannak nagyon egyszerű trükkök a 3 perces dalok világában. Ilyen a taps, vagy a szolid kezdés ám annál hangosabb befejezés. A King Tuff név mögött rejtőző Kyle Thomas sem bonyolítja túl a dolgokat, ha dalszerzésre kerül a sor. Minden megoldás ismerős, vagy épp közhelyességig ismételt már, mégis van valami egészséges flegmaság ezekben a számokban, ami miatt századszorra is ugyanúgy bekajálom ugyanazt a "trükköt".
Ez az egyszerű, és könnyen kiismerhető dal sokszor kirángatott már a kedvtelenség-súlytalanság állapotából a 6 hónaposra nyúlt tél folyamán, mi lesz így a nyáron?
Egyrészt nemcsak hogy ez a zenekarnév, de ráadásul Jackpot az album címe. Nyáron mindig és akárhányszor lehet rá biciklizni, a második versszak harmadik sorától kezdődő dobfikcsit sosem lehet megunni és olyan giccsesen szép amit európaiak nem tudnak.
"...a fényesség kezét nem elereszteni, megtapasztalni és megérteni a környezetünk romlottságait, benézni néhány egészen förtelmes helyre, de a fényesség kezét NEM elereszteni és minduntalan törekedni arra, hogy azt minél erősebben fogjuk..." - és esetleg a folyamatot egy maradéktalanul hiteles brit metal csapattal színesíteni.
Nem tudom ki hogy van vele, de az efféle zenék fel még nem bőszítettek (arra ott a temérdek, munkakörből kifolyólag elkerülhetetlen pop) , inkább egy nagyon egyedi nyugalmi állapotot eredményeznek és a kritikus szem élességét finomítják. Ellenben a szocailizálódásra való törekvés csorbul.
Ki a belzebúbaszott báránygranulátum állította a svéd Ghost-ról, hogy annyira trú akar lenni, mint King Diamond, a Black Sabbath vagy a Mercyful Fate, neadjisten a Blue Öyster Cult? Mert ők nem.
Igen-igen agyonhypeolt, igen-igen (ok)kultikus hatások, meg sátán, meg imidzs, meg elcsent /saját képükre szabott borítók (Milos Forman: Amadeus, Stephen King: Salem's Lot), meg egyházi giccs, és azzal passzentos konyhalatin. Sőt, igen, Anselmo meg Hetfield hordja a pólójukat, és úristen, Dave Grohl dobol az Abba feldolgozásukhoz. Nade, amíg mindenki ezekről fröcsög vagy a Bibliába burkolt anti-pápa makkos dildón lovagol, addig Papa Emeritus II. és öt névtelen ghoulja szarkasztikusan kéjelegve trónol a Billboard izzó fém trónján, és az eladási listák csúcsán.
A debüt Opus Eponymous album méltó folytatása az Infestissumam, aminek kifejezetten jól áll a billentyű előtérbe kerülése, az ellágyuló dallamok és az elbeatesedés. A zenekar nem titkolt célja egyébként a retro és profi hangzás keverése, egy egymillió dolláros produkcióvá. Ezt pedig akárki, akármit mond, elég jól csinálják. Félthetjük az undergroundot, és számonkérve elvárhatunk vért és kecskét, meg kibelezett szűzlányokat, de akár örülhetünk is, hogy itt egy hidat képező zenekar, ami a féltett és nagyrabecsült sítlusunkat megismerteti a halandók szélesebb körével.
Infestissumam - a bő másfél perces nyitány ájtatos egyházi kórusokat megszégyenítően dicsőíti a gonoszt, amire akkora antiklerikális rifftömeg zúdul, hogy még a legnagyobb műgonddal felhelyezett feszület is lefordul a falról.
Per Aspera Ad Inferi - ezt követően könyörtelen reszelésbe-sulykolásba katonás taktusokba csapnak át, amit néha elnémít a szintetizátorcincogás, és a letisztultan kántáló refrén alá ütemet diktáló dobpergés, amire már hótziher, hogy Jézus is lepottyan a keresztről.
Secular Haze - a lemezt beharangozó horribilis árú 10"-es fő pillére (az ABBA: I'm A Marionette-je mellett), illetve az első klip alapanyagául is ez a szerzemény szolgált. Andalító keringője folytonos táncba hívogat a rémségek cirkuszába. Szörnyek, félkegyelműek umcaccája!
Jigolo Har Megiddo - ...és amikor az antikrisztus gombaséróval, flip-flopban flangál a holdfény áztatta svéd tengerparton.
kedvenc
Ghuleh/Zombie Queen - a kétfelvonásos tétel nyitánya egy bestiális ballada a névtelen hullarablók múzsájához, ami végül sátáni lakodalomba torkollik. Hatláb-mélynyi pomádéba mártott harmonikaszörf, amitől Cry Baby is örömkönnyeket hullat.
Year Zero - a legnagyobb sláger, agyoncenzúrázott klippel, keblekkel, húscafatokkal, Szipál Mártonnal, szőlőszemekkel, szerepcserével, fura miliővel, Bíjebopp-pal, és társaival. Patetikusan pulzáló himnikussága tényleg rabul ejtő, és az eltévelyedett lelkeket simán a sötét oldalra állítja, hogy kollektív áldozatot mutathassanak be Őfelsége kecskelábas trónusa előtt.
Body And Blood - az Addams Family ötujjú csodabogarának klimpírozása után a dédelgetően szentimentális taktusokra egy ódon szalagavató bálterem tárul szemeink elé, ahol aztán örökre a fortyogó, vörös szirupba kárhoztat a negédes mázú, éteri métely slágere. A korpusz romlandóságát konzerválva, ropja a holtakkal életeken át.
Idolatrine - idol és latrina. A papok a parókia pulpitusán a reverendájuk alá bújtatva... kezüket kisfiúk szájára téve fojtják el a cölibátusért kiáltó gyermeki sikolyokat.
Depth Of Satan's Eyes - Lopakodó riffek kíséretében, farkasszemet nézni a sátánnal, és vörösen izzó retinájának mélyére bámulni, a vérszegény kórus fekete mágiájától megbabonázva.
Monstrance Clock - sejtelmes suttogással felvezetett, dicsőséges záróakkord, ami óramű pontossággal tereli egybe a fekete bárányok hordáit, Lucifer gyermeki inkarnációjának eljöveteléhez.
... és ami a tengerentúlon kiverte a biztosítékot:
Én egy fapados kisvárosi moziban láttam az Amerikai Pitét. A benne szereplőkhöz hasonlóan fiatalok és részegek voltunk mi is. Az egyik haveromon ez meg is látszott, így a néni aki egyszemélyben a pénztáros a popcornárus és a jegyszedő volt nem akarta beengedni az egyetlen, de így is állandóan üresen tátongó vetítőterembe. Erre a srác fogta magát és az ok okozat összefüggésében ugyancsak üresen ásítozó váróteremben a pénztár a popcornsarok és a jegykezelőkorlát által behatárolt háromszög közepén átöltözött, majd mintha misem történt volna újra megpróbált jegyet venni. Mivel ez nem egy amerikai filmben hanem a magyar valóságban történt, nem lett happy end a vége. A szép lassan ősz hajszálakba forduló, de akkor még nyomokban szőkés hajú, sztk-s szemüvegkeretet viselő pénztárospopcornosésjegykezelő néni–aki egyébként is mindig morcos volt- nem engedte be.
A művészettörténetben mindig egy-egy jelentős mű megszületésével kiáltják ki egy-egy új korszak kezdetét. Jelentősége nem mindig minőségével egyenértékű, azonban ezen alkotások megjelenése után észrevehető egy hullám ami hasonló termékeket termel a fősodorban, hogy így fogalmazzak a tömegeknek.
Korszak = Divat.
A filmművészet kétezres éveinek biztosan a tini vígjátékok a zászlóshajói. Úgy faltuk őket ahogy a benne szereplők a gyorskaját. A legtöbbünkben - sosem járva az Egyesült Államokban- kialakult egy kép az ott élőkről, és a kultúráról amit ők képviselnek. Missziójuk felemásra sikeredett, márha egyáltalán tudatosan árasztották el a világot a Coca-Cola mellett az amerikai életérzéssel. Hogy miért felemás? Mert ők, akik alkotmányukban az előítéletek ellen küzdöttek, alakították ki magukról a hamburgerzabáló, zokniba rejszoló és söröspoharakba hugyozó középiskolások képét.
Mindeközben, ebben a földrésznyi országban, 14! (istenem hogy öregszem) évvel az első pités-zenetáboros film után azaz 2013-ban léteznek olyan helyek ahol egy középiskolai osztályteremben ilyen
és ilyen
előadások zajlanak.
A zenélés végén beszélnek is picit a srácok. Leteszem a pontot, hagyom őket szóhoz jutni.
patetikus karcolatok az isteni Michael Gira-tól. imádom ezt a lemezt, kívül-belül csodálatos, és azoknak is simán be kellene szerezniük bakeliten, akiknek nincsen lejátszójuk, mert nem evilági teremtmény ez. (egyébként az utolsó négyzetmilliméterig Gira agytekervényeinek szüleménye)
"Most of these songs were recorded by me alone where I work and write songs with a single stereo michrophone."
Utolsó kommentek