minden napra egy zene

Pole új lemeze annyira olyan, mint ez az ősz, hogy nem kellett sokat gondolkodnom a mai választáson. Szerencsére underground körökben még nálunk is megkapja azt a figyelmet, amit egyébként nagyságrenddel nagyobb tömeg előtt érdemelne, így ha máshol nem is, legalább eldugott blogokban találni a munkásságához némi gyorstalpalót. Megéri szorgalmasnak lenni, mert a Pole lemezeivel való ismerkedés igen hálás tevékenység.

Bizony Isten nem alibizés végett nem írok semmit, de az élvezeten minden fölösleges szó csak rontana, higgyétek el...

ha nem értem az életet, elmegyek a westendbe, ott egyből helyre raknak. például a szuper igényes újságukban olvasom, hogy érthető, hogy az őszt mindenki utálja (!), de legalább kipihentük magunkat nyáron, és így micsoda öröm lehet csokibarnára sülve (sic!) válogatni a legújabb trendek közül. egyébként is, most a gallér a divat és kész. csokibarnára sült pihenéssel válogatok tehát a gallérok között, az eladósorban lévő leány látja rajtam hogy egyzenés vagyok, be is rakja a zenét; valami hot és trendi árenbét.

legközelebb akkor veszek gallért, mondom neki, ha közben how to dress well fog szólni.
tudod, már csak a neve miatt is.
tulajdonképpen egy nyálas r'n'b énekes, magyarázom, de mégis van benne valami vészjósoló. tudod, mintha elkezdene kimaradozni az áram a westendben, láttál már ilyen zombifilmeket?, kérdezem.
nem látott, mert érzékeny és romantikus alkat.
ismerek valakit, aki erre azt mondaná hogy légkondilelkű, de ebbe most nem megyünk bele.
ehelyett máris szól belőlem az egyzene:

a how to dress well-t nehéz hova rakni, főleg ha megnézed ezt a videót, ezzel a bajusszal nem hogy a lányok nem mutatnák be szívesen otthon, de talán még az olyan fiúk se. most jelent meg az új lemeze, ez is arról szól. az első albuma olyan volt, mintha burialt hallgattál volna, de dubstep nélkül; vagy mondjuk jamie woont templomban (de tényleg).

elég hülye dolog igen, de működik. ráadásul én ezt a bizonyos debüt albumot sokáig nem hallgattam, mert azt hittem hogy szar minőségben van meg, torzak voltak a hangok, mint a rosszul tömörített mp3-aknál. aztán megszereztem űberfasza minőségben, bakelitről behúzva, és kiderült, hogy nem, ez ilyen.

szóval magas falzett, szomorú, szívbúból jövő szöveg, és olyan sűrű hangszőnyeg alatta, amitől már torzul a hangfalad; ez volt az első lemez. a második ehhez képest már fogyaszthatóbb dalokból áll, egy két pillanatra még azt is lehetne rá mondani hogy nyálas, de minek.

ez a cold nites viszont részemről az ősz slágere, és ma egész nap ilyen baromságokat fogok beszélni, ezért ez ilyen egymásba kapaszkodva, zuhanás közben dugós zene. van egy esőt simogatós verziója is, egy gyönyörű koreless remix, amit eddig sajnos nem adtak ki hivatalosan, reméljük, ellentétben a legtöbb dologgal, ez csak késik, de nem múlik.

– Játsszuk azt, hogy aki hamarabb elromlik, az nyer – kiáltott fel egyszerre boldogan. – Ezt a versenyt csak is én nyerhetem meg – gondolta.*

Ezek a Nilsek bizony tudnak valamit, nem véletlenül foglalkozik velük rendszeresen a blog: ott van például Frahm, aki ebben az évben már másodjára látogat el szerény kis hazánkba, vagy a Petter Molvær, akit májusban szintén hallhattunk a világlegjobbhelyén, meg azért talán sokaknak rémlik egy Holgersson is, a vadludaival. És ha ez nem lenne elég, a blognak van egy saját, külön bejáratú Nilsholgerssonja is, úgy látszik a Nilsekből soha nem elég.

De hallgassuk most Øklandet, meg az ő varázshegedűjét, ezt a 3 perc 16 másodpercnyi homályos őszt, szöszmötöléssel, kulcscsomózörgéssel, zakatolással, vibrálással, prüszköléssel a háttérben. Ha szeretnénk magunkba kebelezni ezt a hangulatot, érdemes végighallgatni 2004-es lemezét, a Bris-t (Szellő), vagy a másik, szintén a Rune Grammofon kiadónál megjelent albumát, a Straum-ot (Patak). Ha ezek után nem azt vesszük észre, hogy totál depressziósan ballagunk az utcán vadgesztenyékben botladozva, még mindig megpróbálkozhatunk a Sigbjørn Apeland harmónium-művésszel közösen készített felvételével, az ECM kiadónál megjelent Lysøen-el, melyben a 19. századi zeneszerző és hegedűművész, Ole Bull előtt tisztelegnek, akinek kalandos élete során sikerült Lysøen szigetét is megvásárolnia, majd egy hagymakupolás villát építeni rá, és haláláig abban éldegélni. A tisztelgés pedig abból áll, hogy Bull témáit használva, és norvég népzenei elemeket keverve improvizálnak a villában Bull hangszerein. Együtt zenélésük persze nem merül ki ebben, mert van nekik  egy 1982-re hallgató triójuk is, amiben egy Oyvind Skarbo nevű dobossal improvizálgatnak. 

- Hé, Nils, nincs kedved csónakázni egyet? Dobjuk be a csomagtartóba a harmóniumom is, talán még jól jöhet. Induljunk Lysoen szigete felé, ott majd valahogy kiszedjük, aztán imprózunk egyet abban a villában... 

Az új zélandi Fat Freddy bandája a soul-reagge-dub háromszögben talált rá teljesen egyedi hangjára. És milyen jól tették - hallgassátok szeretettel!

Nemcsak azért, mert az összefércelt klipben 1:37-től 1:56-ig a legtökéletesebb szimbiózisban él a kép és a hang (egyébként a legelső videó az eredeti reklámja ennek a -gyerekjátéknak a legkisebb jóindulattal sem nevezhető- gyermek headbang fejreszerelésnek), hanem mert a lengyel csapat idén kijött első nagylemeze igazán kellemes 44 percet tud okozni mindazoknak, akik szeretik a nyugalmat.

Azzal általában nincs probléma, ha valaki vagy valami történetesen kanadai. Nem vitás, álmaim számos netovábbjainak egyike Kanada, valószínűleg el is jutok majd oda egyszer, ha máshogy nem, politikai menedékjogot kérve, ahogyan az szokás az utóbbi években - és amely furmánynak (is) köszönhetően valószínűleg mégse (vagy csak nehezen) fogok eljutni oda. Pedig jó lenne, hisz nem lehet nem tisztelni egy helyet, ahol ennyi a tajga s ahol -30°C körül keresik elő az emberek a gardróbban heverésző sapkájukat.

Végső soron onnan jön a juharszirup, Richie Hawtin vagy mai posztunk alapanyagának szerzeményezői, a Holy Mount tagjai. Muzsikájukat hallgatva egészen hasonló érzések járnak át, mint kedvencem, a Dead Meadow játéka közepette. Az meg ugye sosem baj. Szóval tényleg semmi okom nem szeretni Kanadát. Vagy akkor már ezeket a legényeket itt. (Ha nem látszik a play-gomb, csak bökjetek rá valahol a kis dobozra, s elindul.)

"Örvendj publikum, jóhírt közölhetünk!"

Szóval én vagyok az új srác és lesz majd minden. Meglát(/hall)játok. De legelőször álljon itt eme gyöngyszem ->

Ők egy fasza kis csapat, sokan vannak, dán, svéd és egyesültállamok-beli tagokból áll. Érdemes tudni,hogy a hivatalos honlapról letölthető kb 35 órányi jam, koncert meg ki tudja még milyen hanganyag. Lesznek fellépések a közeljövőben a közelben, Magyarországon pont nem. Sajnos,nagyon. Köszönet mégegyszer a blogtársaknak, hogy szívesen fogadtak! Ennyi. Aviszontlátásra!

micsoda boldogság még csak el sem dönteni azt, amit nem fogsz megcsinálni.

virágok közt a réten, és nem nyúlni egyikhez sem.
amikor először megértettem, hogy az egész rétet haza tudom vinni anélkül hogy leszakítanám, úgy hogy elmesélem, azt hittem a létezés titkaihoz jutottam közelebb. fontoskodva jártam a virágok között, mint egy kis pap, és gondolatban csokrot kötöttem belőlük. lényegesen egyszerűbb volt így tenni, mint megtenni, talán minden erkölcs csak a kényelem miatt van, de valahogy így kezdődött, hogy aztán évekkel később valami szerelmi zsarolós játszma kellős közepén azt a mondatot kapjam hogy 'és még egy szál virágot se hoztál nekem soha'. pedig pont a sarkon volt egy virágárus, majd mindennap hoztam magamban azt az egyet se. mennyi gondolás volt ebben is; akkor sejtettem meg először, hogy az ember még akkor is egyedül van, amikor épp sikerül belebújnia másba.

a mondatokkal is úgy voltam, mint kisgyerekként a virágokkal; ha észrevettem hogy szépek, rohantam csokorba gyűjteni, és találni valakit, akinek oda lehet adni őket. először még csak nem is a profitért; az elején még tényleg csak gesztus a gesztus. ahogy a virágokat is, ha oda adtam a nagymamámnak, és elérzékenyült tőle, tudtam hogy könnyebben kapok fagyit, majd szép lassan biznisz lett az egész. szép mondatokkal könnyebb volt izmosnak látszani, és a sekélységeim is mélységekként visszhangoztak; később megtanultam, hogy az emberek értékelik, ha szépeket hazudsz nekik, már csak a törődés miatt is; akkor kezdtek rosszul menni a dolgok, amikor elkezdtem igazat mondani.

de mondani mindig kellett valamit, nagymama nézd mi van a kezembe, milyen szép. ha gaz, ha dísznövény mondani mindig kellett valamit. mostanában kezdem sejteni, hogy micsoda gyönyörűség bizonyos mondatokat nem kimondani, leírni. éjszaka arra jársz, rímelt, szép puha mondatok, némelyikük igaz, a másik meg attól az, hogy sosem lesz az. van amelyiket minden percben kimondanak valahol, van amelyiket sose fognak; aztán felébredsz, és belefojtod őket a kávédba. nagymama nézd, mi van a kezembe, milyen szép a semmi.

ülni egy lány előtt, nézni ahogy a válláról lecsúszik a pánt; és amikor megszólalsz csak azt mondod; 'még egy sört?' pedig micsoda gyönyörű közhely csokort hallgattál el közben, fejetek fölött ott a hold, meg minden. és így tovább; fáj, és nem mondani többet, jó, és erről sem mondani többet, aztán szép lassan még ezt se. rohangálni a szavak mezején, és nem hozni el belőle egyet sem.

úgy beszélni rólad, hogy meg sem szólalok; úgy írni miattad, hogy nem ütöm le a billentyűket.
vagy egyzenét posztolni úgy, ahogy illene; egy zene, egy szó: ez jó.

az alapján, hogy mennyi nyálas hülyeséget írtam eddig, talán el tudod képzelni, mennyi nyálas hülyeséget nem írok le most erről a számról.

de azért, ha lehet, hallgasd meg még egyszer, és hangosítsd fel. ez a fránya jutub nem az igazi, viszont számomra megdöbbentő módon, itt tényleg leszedheted, a látszat ellenére mindenféle átverés nélkül, ráadásul tényleg egyszerűen csak a download gombra kattintva. fene se gondolná ebben a mai világban.