minden napra egy zene

Hogyha zene szól, 
vagy ha a meleg fürdőkádban ülök, 
úgy borzongok, mintha fáznék. 
Legjobb lenne a fürdőkádat 
színültig megtölteni zenével, 
és búvárruhában elmerülni benne.*

Ollózó, jól vágd meg azt a részt,
Ami sekély vagy lassú,
Vagy nincs elég merész

Egy elég gagyi filmet láttam a minap - de a címe alapján meg kellett, hogy nézzem, mert hát amikor ezt olvassátok én is éppen több ezer kilométert tettem meg. Nem is számítottam rá, hogy egy ilyen könnyed, de jó kis dalt fedezek majd fel benne, amely kis nyomokban korai (azaz jó) Coldplay-t tartalmaz. A lüktetése annyira megfogott, hogy már futok is.

Közmegegyezés szerint jó túl lenni a kamaszkoron. Jól megvagyunk anélkül a düh nélkül is. Egyszerűbb sorban állni, egyszerűbb tűrni. Düh helyett van egy hasznosabb eszköz a kezünkben, a cinizmus.

Sosem éltem szürke angol külvárosban. Valamiért ez a dal és a hozzátartozó klip mégis mindig a székbe szegez. Sűrítve ott van ebben a pár percben minden, amiért például az elmúlt évek hasonlóan lepukkant környezetben játszódó angol filmdrámáit szeretni lehet (Akvárium, Tirannoszaurusz, This is England, stb.).

Minden idők legalulértékeltebb manchesteri zenekara (igen, kedves Joy Division és Smiths fanok!), a Doves zenél:

az iskola kezdés gyönyöreit az alábbi kedves videóval szeretném üdvözölni:

egy laza mozdulattal kihagyjuk az efféle művészfilmek által eltúlzott dolgok taglalását, hoffman rózsa, és a magyar oktatásügy mellet is elnézünk, már ha tudunk, és máris megérkeztünk egy kanadai úriemberhez, aki a fenti videóban a zenét csinálja, bizonyos ryan stephensonhoz, azonban többre megyünk vele, ha glen porterként érdeklődünk utána.

így egy beatmakert találunk, aki a súlyos ütemeket legtöbbször gitárral és élő hangszerekkel tálalja, maga is képzett zenész lévén, a bluestől egészen a pszichedelikus rockig emelve át hangzásokat, a mély, leginkább a downtempóhoz közelítő ritmusképekre. az eredmény gyakran olyan, mintha egy öreg, sokat megélt blues gitárost rávennének arra, hogy némileg bepapírozva együtt jammeljen mondjuk dj shadow-val, akit épp elhagyott a barátnője, ezért nincs épp vidám hangulatban.

úgy is lehetne mondani, hogy glen porter folyamatosan filmzenét csinál, egy nem túl vidám filmhez, amit jobb híján kénytelenek vagyunk mi leforgatni magunkban, így viszont ha ügyesek vagyunk, szép képeket is gyárthatunk hozzá, a zenéje úgyis mindenképpen jó lesz. íme bizonyságul:

az egyik kedvenc kiadóm, a project mooncircle hozta ki pár éve a nagylemezét, viszont azért is szántam rá magam hogy pont róla írjak, mert most jelent meg, hosszú várakozás után (egy év basszus!) egy új kislemeze, amin már konkrét pornófilm zenét is találhatunk a teljesen elborult ütemek mellett, nem valami könnyű hallgatni való. egy elég béna promo videót is mellékelt hozzá a kiadója, ettől függetlenül a kezdő szám igen jó.

videókkal amúgy is igen furcsa viszonyban van az emberünk, (ezt például ő csinálta) pedig ez a fajta zene akkor is képért kiállt, ha becsukjuk közben a szemünket. ha már szem, az eddigi egyetlen, többé kevésbé - inkább kevésbé, ezt is egy rajongó rakta össze - hivatalos videója az egyik legszebb számából készült, amivel már igen messzire kerültünk a hiphoptól, viszont még a címe is gyönyörű - hands without eyes:

aki viszont figyelmesen megnézi a bejegyzés címét, láthatja hogy sajnos még mindig nem az egyzenéről beszéltem eddig. bezzeg most! a már emlegetett első hivatalos (mert hogy valójában három van, nehéz dolog követni a zenebizniszt), és igen beszédes című falling down album végig ilyen zuhanásra alkalmas, magadba gömbölyödő, szobában táncoló, világnak középső ujjat mutogató zenékkel van tele, és ezzel a hajnali öttel kezdődik, ami az egyik legjobb dolog, ami történhet veled egy végighánykolódott éjszaka után, ráadásul én még életemben nem hallottam ilyen szépen azt mondani, hogy meg akarok halni.

Kedves Zöld műanyag locsoló kanna!

Már rég nem beszéltünk, de emlékszem rá, hogy nem is olyan rég, még gyakran fordultam Hozzád, hogy segíts nekem feloldani a sötét vonásaim.

Most eljött az idő, hogy ismét kérjem a segítséged...

Kérlek olvassz ismét pudinggá, hogy a környezetem viszontagságaihoz idomuljak szilárddá, vagy hogy egy arra járró ragadozó gyomrában végezzem plusz enegiáként szétáramolva a lelkében!

Köszönettel:

Nils

most, hogy egyre több eseményhez csatlakozik az ősz (neked már az ismerősöd?), és már meg is bökte az arra érdemeseket, hivatalosan is jöhetnek a szomorú zenék.
csak mert ezek szerint eddig vidámak voltak.

én mindig boldog leszek attól, ha arra gondolok, hogy ősszel már okkal is lehetnék szomorú.

egy rakat zene van, amik várnak a sorukra a polcon, mert csak bizonyos helyzetben és időben szabad őket meghallgatni. ezeket a zenéket nem tudod megunni, nem lesznek kevesebbek az időtől, hanem mint a nagymama pöttyös fóliás lekvárjai a spájzban, ott vannak mindig, ha szükséged van rájuk.

david sylvian nekem például mindig az ősz, akármikor is hallgatom meg. ahogy egy öregember sétál nyugodtan a parkban, térdig levelekben, hosszú ballonkabátban, jóember szaga van, és az arcán mosolyog az idő. a forbidden coloursnak még nincs itt az ideje, egyenlőre még fölöttünk a nap, még ülnek a dróton a madarak, a levelek is a helyükön, és a nyári szerelem is szerelmes még;

még nincs súlya az ősznek, még nincs itt az elmúlás, és újak a füzetek is. persze, lesz ez még így se, eljön majd a world citizen kora, de addig is, elég stílusos ezzel a dallal kezdeni a szeptembert:

tudom, egyébként van egy csomó szeptemberes dal, ha már ő az első ember, és pont ezt a békét, ami ebben az egy percben zongorázik, nagyon meg kell szokni, főleg a nyár után, meg a szövege is annyira egyszerű, hogy az már szinte túl szép; de mégis, lehet e ennél pontosabban megfogalmazni a nyár végét, mint hogy

we say that we're in love
while secretly wishing for rain
sipping coke and playing games

na ugye.

ez már túl van a bejegyzésen, ellenben ha valakinek ennyi nem volt elég a szeptemberből, akkor nézze meg (és szerezze meg nekem, ha tudja!) egy bizonyos montecristo mixét, amiben egy portishead beattal ereszti össze az eredeti dalt, már csak azért is megéri, mert majd két perccel hosszabb az élmény:

A múltkor azt fejtegettem, hogy bizony vannak olyan előadók, akiknek a neve igencsak hülyén hangzik magyarul. Utána jutott eszembe, hogy ennek a csúcsa valószínűleg az atlantai születésű Katherine Elizabeth King, akinek sikerült egy ilyen remekül hangzó (és ráadásul alliteráló!) művésznévvel meglepnie a magyar közönséget; de valószínű hogy nem a kiskori bilis kalandjai ihlették erre a névre, hanem a Kati becézése lehet arrafelé a Kaki. A mai multikulti internetlátta kicsiny világban tényleg nem árt, ha az ember utánanéz hogy az áhított név mit jelent más nyelveken, márka nevek közül is van pár, hungarikum szemszögből is igen vicces választás, bár az is igaz, hogy mi se panaszkodhatunk; például tudtad, hogy a Piroska a mexikói szlengben bizony egy igen ősi, hölgyek által űzött mesterséget jelent, hogy ilyen szépen körülírjam a dolgot?

Ahogy ők nehezen állnák meg mosolygás nélkül a Piroska és a Farkas mesekönyv borítóját, úgy mi is elvigyorodunk Kaki King neve láttán, főleg ha még nem ismerjük; így voltam én is, amikor 16 évesen a kezembe került az Everybody Loves You című lemeze, arra gondoltam először, hogy én ezt a csajt soha nem fogom komolyan venni... 

Pedig nem viccel, hanem énekel, olyan egyéni stílusban, hogy még egy gitárt is elneveztek róla. Azt mondják, hogyha azt az igazi (idézem) "kakis" hangzást szeretnéd elérni, akkor azt csak ezzel a gitárral lehet. Meg az sem árt, ha véletlenül műkörmeid vannak, ő ugyanis úgy zúzza a húrokat. Mellesleg elég jól. 2006-ban a Rolling Stone az új gitár istenei közé válogatta. A gitár mellett persze dobolni is tud, meg minden megszólal, amit a kezébe vesz, az első lemezein ő maga írta és játszotta fel az összes hangszeres részt. Ezen csak a legújabb, 2010-es Junior lemezén változtatott, ahol két fiatalember, Dan Brantigan és Jordan Perlson segédkezik neki. (Dannal egyébként már régóta ismerték egymást, és a srác egyszer csak beállított hozzá egy EVI elnevezésű hangszerrel, amit Kaki King nem tudott visszautasítani.)

Amellett, hogy gyakorlatilag évről évre szorgalmasan készíti a lemezeket, még filmzenéket is csinál, legutóbb az Into the Wild film kapcsán hallhattatok róla, melynek filmzenéjét  Eddie Vedderel és Michael Brookkal közösen hozták össze, és Golden Globe jelölésig jutottak fele. 

Na de nem kell azért olyan komolyan venni ezt a lányt mégse. Ha épp olyanja van, akkor Justin Timberlake feldolgozásokat játszik, a kutyáját nyalja-falja, a blogján panaszkodik az elhagyott euro centjeiről, vagy egy parkban ülve a kamera előtt bénázik és káromkodik. Mindenképpen tündéri, (igaz, majd mindegyik videójában fapofákat vág, és minél idősebb, annál inkább fiúnak tűnik) és ahogy a kedvenc számcímem is fejtegeti, nem lehet olyan rossz ember az, aki már hallotta ezt a zenét.  

Azt hiszem a zseniális is halovány szavacska erre a szerzeményre. Elképesztő ahogy a disszonancia és a harmónia közötti süppedős, szürke sávon inog-binog magabiztos bizonytalansággal, és még fokozza is a fokozhatatlant...  Végighallgatni kötelező!

 Most sokan megkérdezhetnék tőlem, hogy "miért nem a garázsosat"? Hiszen a nagy sikerű Boiler Room-os szett óta mindenki csak erre várt. Pont ezért, úgyis tele van vele az internet, ahol a többség (velem együtt) rajong érte, az értetlenek pedig értetlenkednek. Na meg azé', mert ennek a fiatalembernek van még 1-2 olyan zenéje, ami ugyanannyira megérdemli.