minden napra egy zene

Perfekt zene péntekre

Nem nehéz kitalálni, hogy kinek dedikálom a mai posztot...

...bár bizonyos szempontból köszönet illeti: végre talán az eddig viszonylag értetlenek számára is kiderült, hogy sajnos a férfi-női egyenjogúsági törekvéseknek ma Magyarországon még van létjogosultsága...

"He's too scared to hit me now, he brings flowers instead"

A Disappears valószínűleg azon a klasszikus iskolán nevelkedett, amely azt tanítja, hogy tegyél a lemez elejére egy jó számot, utána pedig, mintegy a biztonság kedvéért, egy baszott jót, ily módon megalapozva a hallgatás hangulatát, s rögzítve a befogadót a hangforrás közelébe, hogy még véletlenül se akarja abbahagyni a befogadást. Így őt például még egy gyengébb, kevésbé veretes harmadik zene sem riasztja majd el. Megint más kérdés, hogy mennyire szokás ma még albumokat végighallgatni. Amikor például nekem volt összesen két hallgatásra érdemes kazettám, és a vókmenemen elromlott a tekerőgomb, vagy neki kellett állnom a klasszikus HB ceruzás módszernek, vagy hát ugye végignyomnom a második szám utáni blokkot, amíg eljutok egy arra érdemesebb nótáig. Ma már persze nem így van, nem találok otthon se ceruzát, se walkmant, könnyedén ugrándozom a trackek között - ennek meg persze az a hátránya, hogy a nagy kedvenceket hamar megunom, a többit pedig olyan bizalmatlanul és olyannyira összevont szemöldökkel méregetem, hogy el se merem indítani őket, s ezáltal kimaradok minden jóból, amit esetleg azok a számok tartogatnának számomra (erre már utaltam-utáltam korábban is).Úgyhogy most, propagálandó a helyes albumhallgatás gyakorlatát, a lemez első számával kezdünk, és a ti feladatotok megkeresni a másodikat, majd az azt követőket. Kis segítség. A Disappears chicagói banda, azok közül való, amiket még nem érdemes ilyen messzire (márhogy Magyarországra) elhívni, hacsak nem akarunk egy tizenhét fizető vendéggel bíró, tuti bukó koncertet szervezni (vö. a Dead Meadow bécsi fellépésével). (Nem azért, mert szar, hanem mert ugye nem érte még el a népszerűség azon fokát, ahonnan már fájdalommentesen át lehetne bukfencezni a vasfüggöny innenső oldalára.)

Pedig nézzétek csak, az egyik topkommentelő azt írja róluk, hogy "Oh my God! Its the living Joy Division!", és bár lehet vele vitatkozni, de tény, hogy különösen a Replicate című melódiában valóban vannak bizonyos jelek. Úgyhogy a magam részéről most remélem, eggyel közelebb hozom őket egy esetleges budapesti koncerthez, titeket pedig az album végighallgatásához.

Szeretem az olyan zenéket, amiket nem tudok hova tenni még akár sokadik hallgatáskor se. Az Oxbow pont ilyen, nem a szórakoztatás motiválja őket és ez így van jól. Nagyon hatással tud lenni az emberre, főleg ha az antennák pont a megfelelő irányba tekintenek (kacsint) . Az egyedi univerzumhoz amelyben barangolnak türelem és kitartás kell(het) . Rendszer van a káoszban, nemcsak hallani de érezni is kell, a sorok között olvasni. Eugene Robison zseniális frontember, nála hitelesebbet régóta nem hallottam. A legelső, Fuckfest c. album voltaképpen a búcsúlevele, de aztán sokunk szerencséjére mégis úgy döntött, hogy nem lesz öngyilok.

Ebben a számban egyébként Marianne Faithfull vendégénekel.

'megint elkezdődik a faltól-falig sétálás
az itt-ott ketrecszerű dialektikája'

menjünk inkább sétálni.
az ősz sose lesz ilyen már, mint ezen a videón, mert már egyszer volt, és azt hiszem az ami egyszer volt, az onnantól kezdve folyamatosan csak lesz, és ennél nem lesz több, egészen addig, amíg meg nem tanuljuk, hogyan kell folyamatos jelent csinálni a múltidőből, de az effajta mondatokat úgyis össze kellene söpörjék a nénik a vastag seprűikkel, hogy zsákokba csomagolva elvigyék, és füstöt csináljanak belőle, mint a levelekből;

azt se tudom egyébként, hogy tényleg volt e ilyen szép az ősz, mert bár emlékszem, hogy hogyan emlékszem rá, de azt már nem tudom hogy azért, mert így volt, vagy azért, mert így akarok emlékezni rá, az se biztos már hogy ősz volt, nézd, ez a videó május, a levelek virágok, ha összehajtod az időt, a két szélénél talán egymásba látszanak a dolgok, a szeptember a május, nem a tél jön, hanem a nyár, én talán te, ez a város az a város, lehet, hogy a te utcádon megyek majd, ha hazamegyek, és talán nélküled vagyok igazán veled;

mindegy is. nézd ilyen is van; nem írok többet.

Okés, hívjatok hominak, tartsatok nyálasnak, tojok rá, ez a valami akkor is nagyon finom és jó és megnyugtató és Zene. Biztos szegénységi bizonyítványt állítok ki magamról, hogy csak Ravi Shankar zabikölykét ismerem a kompániából, de ezen még javíthatok. Idősebbek is elkezdhetik. Na de. Ebből az  énekhangból, a szakadozó telekaszterból, a bőgőből, a szenzibilis dobból, a vokálból, a tizenegy pontos együttjátékból, de még a kalapokból és az ingekből, zakókból is csak úgy árad a zeneiség, mint a büdössajtból a bűz; üvölt a finomság az egészből, hogy mást ne találjak mondani. 

BTW ha csak harmad olyan jól sikerül a következő két hónapom, mint ez a dal, akkor azt mondom majd, hogy igen, ez jól alakult! Irány Anglia, hejj!

Vannak egymás nélkül szinte elképzelhetetlen filmrendező-zeneszerző párosok, elég ha csak a Darren Aronofsky-Clint Mansell féle együttműködésre gondolunk (bár tán Mansell legfelejthetetlenebb teljesítménye pont nem a régi havernak, Aronofskynak jutott; a Duncan Jones által dirigált Moon egy egész különleges alkotás akkor is ha csak a filmzenét, és akkor is ha az egész filmet nézzük), de vannak egyszeri, megismételhetetlen pillanatok is a filmtörténetben, amikor már nehéz eldönteni vajon a zene ihlette a filmet, vagy fordítva. Neil Young - Halott ember, ugye? Vagy például a Grizzly Bear is jócskán hozzájárult a Blue Valentine szívbemarkoló atmoszférájához.

Mégis van egy képzeletbeli párosom, akikre nagyon kíváncsi lennék mit hoznának össze együtt. Köztudott ugyan, hogy Wes Anderson sohasem egyetlen együttessel dolgozik, hanem zenei segítőjével Randall Posterrel válogatják ki a mindig széles skálán mozgó dalokat az aktuális filmhez. Mégis létezik egy manchesteri srác aki ugyanazt a gyerekes humort és naivitást alkalmazza zenében, mint Anderson mozgóképen, ráadásul mindkettőjükről süt a 60-as évek imádata. Szóval kedves Wes, hadd mutassam be neked Jim Noir-t:

Csak egy ötlet volt. Ha nem jön össze, nem gond...tényleg.