minden napra egy zene

A geometriai minták fonalai közt megbújó Sam Genders (Ex-Tunng) tavaly életre
hívott projektjének őszbehajló árnyalatokkal lágyan beszőtt, lombhullató melankóliával körbefont első nagylemezéről való ez a mai dúdolnivaló.

Azt hiszem, ez a dal kiváló példa arra, hogy miért nem szabad oly bizalmatlannak lennem bizonyos dolgok iránt. (Nem tudom egyébként, időnként miért vagyok az, mert amúgy nem vagyok az.) Vegyük akkor hát példaként a zenét: sokszor kedvenc együtteseim általam nem ismert számait is félve veszem elő, attól tartva, hogy csalódni fogok. Ilyesmire is akadt már persze példa, de azért mégsem ez a jellemző, hiszen általában nem ok nélkül lettek ezek vagy azok kedvenccé. Nem nagyon szokásuk csalódást okozni (vö. Joy Divison- vagy Dead Meadow-diszkográfia).

Aztán meg vannak bandák, akiknek esélyt sem adok, mert "úgyse lesznek olyan jók". Egészen addig, amíg valaki a képembe nem tolja őket. Ilyen banda a BRMC is. (Szórakoztatóak az angolszászok, hogy az amúgy is extra rövid szavaikat állandóan továbbrövidítik. Mert mondjuk az oroszoknál jobban megértem, bár nem támogatom a szándékot egy olyan szó esetében, mint például egyik kedvenc ruszki szószörnyem, ami a nevezetesség megfelelője, és így fest: достопримечательность). Szóval egyébként ezt az együttest pszichedélia mutogatta most is, meg még annak idején a blogon is. Mik vannak: éppen ma két esztendeje.

percekig döglöttem elképzelés nélkül a babzsákfotelben, mire rájöttem, hogy igazából a dedmedó tök kézenfekvő lenne. nem csak azért mert közel másfél éve volt utoljára, hanem azért is, mert keretet adhatok annak az időszaknak amit a most következő szünettel zárok le.

xemu legyen veletek! majd jövök...

minden vannál mindig jobb a más,
mondja ady, de nincs még vége.

minden reggel ugyanaz a reggel, csak semmi nem kezdődik már el.
nincs más reggel, csak ez a reggel.
mindig csak az van, ami van.
estére viszont elmúlik mégis, minden korszak végén lámpafénynél nézek a tükrömre, amiben rámismer, kimászik, és az ölembe fészkeli magát a felismerés, 
hogy mégiscsak boldog voltam én, 

gőgicsél, és inni kér.

mindig csak az van, ami nincs,
hiszen itt melegíti az ölemet megint, pedig sosem vagyok boldog, amíg tart az, ami van, mégis, amikor belém gömbölyödik az is, ami nincs, úgy dorombol, mintha mindig is lett volna, 
én meg hálából hideg tejet öntök neki, és meleg kávét.

így megint a kávé, a tej, meg a kiskanállal kavart kérdés, hogy van e, ami nincs, és ha nincs, miért van. és van e így értelme ennek az egésznek egyáltalán? van. édesítőszerrel. meg a tejfoggal kőbe miért, vagy kőfoggal tejbe, olyan mindegy honnan nézzük, csak nézzük, írjuk, igyuk. el van már csépelve a kávé, meg a tej. csépelt tej; vastag csípőjű derék asszonyok cséplik, a szikár, szótlan férfiak meg kis üvegbe teszik, kócos zenebuzik meg kávéba öntik.

szól a zene, i'll live for you / i'd die for you, dalolják a közhelyek, az asztalnál ülünk, mindegy, melyik reggel.

kávé
porcukor
kenyér

...olvasom E. fridzsiderjének a falán. közlöm vele kedélyesen, hogy én vagyok a kenyér, J. a porcukor, A. a kávé (ez utóbbiak a hajdani-jelenlegi konkurensek). 'teljesen tévedsz' - közli E., J. a kenyér (anyagi szint), A. a kávé (szellemi), és te (én) vagy a porcukor (érzelmi szint). 'édes vagy' - válaszolom - 'de akkor miért nem jössz vissza hozzám?'. hallgat. a kenyér hallgat a sütőben, a kávé illatozva ébredezik az asztalon. ám porcukor nélkül, úgy és látszik, mégis meg lehet élni (édesítőszer). ezzel megértettem valamit, és végérvényesen ekkor szomorodtam el.

(az eredeti dal, ha esetleg kimaradt volna valakinek, a kilencvenes évek egyik legjobb eurodiszkó slágere, a szirén hangú énekes csajok, repkedő szintifutamok, és elképesztően gagyi dobalapok korszakából. az ekkori kedvenceim kilencvenkilenc százalékát gondolkozás nélkül letagadom, ezt viszont kedvessé teszi a sok szép emlék, például a kühl liquid trance-je, amin már az oakenfold féle perfecto próbálkozása hallható, igaz speciel egy  jóval komorabb fazonra igazított remixben. külön vicc, hogy az eredeti  dalban vokálozó barnaságot kicserélték egy szőkeségre, az eredeti klip alatt szóló zenében viszont még a barna énekel, ellenben a később megjelent kismillió remix és bőrlehúzáson már a szöszi. hogy még cifrább legyen, tisztelt pálunk - nem a schmidt, az oakenfold - a szóló lemezén is megpróbált egyet lehúzni róla, és egy férfi hanggal újra felvette, a végeredményt képzelheted. a férfiak mégsem akartak lemaradni erről a dalról, egy indie csapat is feldolgozta, a klaxons, nos, biztos van akinek ez tetszik, mindenesetre itt már elég messzire került az eredeti tuc tuc környezetétől a dal; és részemről a révbe a goldfrappék rádió egyes fellépésével érkezett, ahol a tőlük elvárható légies, könnyed, már már szofisztikált jazzre hajazó köntöst - és többek között még egy igen megkapó videót - kapott, és így már hihetőbb lehet, hogy mégiscsak van az, ami nincs; például, hogy az innen iszonyú cikinek tűnő diszkó számok között is készült igazi dal, ami simán megállja a helyét más körülmények között is, sőt, talán csak akkor működik igazán. erről jut eszembe, valaki feldolgozhatná a jam & spoon right in the night-jét is hasonlóan.)

Az előző bejegyzésemben egy Fink nevű úriemberről volt szó, aki olyan sok mindent csinál, hogy már-már meg is lehetne gyanúsítani azzal, hogy van egy hasonmása, aki néha beugrik helyette a fellépésekre. De ha mégis elhisszük, hogy mindezt egyedül csinálja, akkor lengessük meg a kalapunk, és mondjunk neki köszönetet azért, hogy a fennmaradó pár másodpercében még egy Hindi Zahra nevű lány szerzeményeit is volt ideje csiszolgatni. Addig-addig csiszolgatni, amíg egy gyönyörű tangó lett belőle, meg egy igencsak ékszerreklámra emlékeztető videoklip:

Hindi Zahra minden szempontból érdekes jelenség, kezdjük például a nevével, ami magyarul elég hülyén hangzik (nekem egyből a hindi nyelv és a Zara márka jutott eszembe, de a kettőt sehogy se tudtam összehozni...). Ha már érdekes neveknél tartunk, hajajj, nem hagyhatjuk ki a fotósát, Hassan Hajjaj-t sem, aki a fotográfiának egy kevésbé populáris válfaját képviseli (fotói önmagukban is érdekesek, de ez a megoldás, hogy a képkereteket konzerv- és üdítős dobozokkal tölti fel, zseniális)  

Na de térjünk vissza Hindi Zahrára, erre a marokkói berber lányra, akinek az élettörténete simán felér a Regina Spektoréval. Hindit már gyerekkorában rengeteg zenei hatás érte: az anyja színésznő és énekes volt, a bácsikái pedig poszt-pszichedelikus zenét nyomtak, ehhez jött még a berber népzene és a sivatagi rock'n'roll (tegye fel a kezét, aki tudja, ez mit jelent...). 15 évesen Párizsba költözött az apjához, majd a Louvre-ban kezdett el dolgozni, miközben éjszakánként a takarója alá bújva ipari mennyiségben gyártotta a dalszövegeket (egy év alatt ötvenet). Közben persze magától tanult meg egy csomó hangszeren játszani, mondanom se kell, mi lett a vége, most meg már Billie Holidayhez hasonlítgatják a brit magazinok. Hogy ebben mennyire van igazuk, azt nem tudom, de ebben a lányban nagyon sok fantázia van, az biztos, már alig várom a következő lemezét. (első, Handmade című albuma 2010-ben jelent meg, remélem az elmúlt két évben is ugyanolyan lelkesen írogatja a dalokat.)

Nem néztem meg, de 50% esélyem van, hogy Suzanne Vega még nem volt a blog lapjain, pedig ezt a dalt nagyon szeretem.

(és most hatalmas meglepetés volt számomra, hogy amerikai - annyira európaian finom nekem a zenéje)

Nemrég én is eljátszottam egy, na jó inkább két éjszakát ennek a listának az összeállításával, és mivel ez a lista a '96 és 2011 közötti időszakra koncentrál, így aztán egy idő után óhatatlanul is az időszámításunk, azaz az internet előtti kedvenceimre kezdtem egyre inkább fókuszálni. Merthogy ennek a múlt homályába vesző korszaknak egészen egyedi hangulata volt. (Én például a zenetévék etalonjának számító VIVA Zwei előtt töltöttem a fél napot, majd a VHS-re rögzített klipeket vettem át magnókazettára, az így "kinyert" hangminőség ezek után egészen egyedi magaslatokban szárnyalt...)

Mint mindenki akkoriban (bár ezt én akkor nem  tudhattam, mert csak néhány osztálytársamról tudtam ezt) én is dobtam egy hátast a nagy gitárforradalomtól, ünnepi pillanat volt egy White Stripes, Strokes, vagy egy Black Rebel Motorcycle Club videó feltűnése a német reklámok között. De volt egy furább kedvenc is amit ugyancsak fiatal srácok produkáltak főként gitárral, na ez volt "a" Coral klip, amiben egy 70-es évekbeli angol thriller-t, A vesszőből font embert idéztek meg. Mivel épp a Beatles Bibliát forgattam bőszen azokban az időkben, az sem számított rossz ómennek hogy ezek a suhancok is Liverpoolból származnak, innen pedig már egyenes út vezetett a letöltéshez, borítónyomtatáshoz, de az már egy másik történet, mert időközben beköszöntött egy egészen más korszak.

Az utolsó nyári posztnak gondoltam jöhetne a nyár slágere, kerestem is a youtube-on a megfelelő szűrést, hogy mit nyitottam meg a legtöbbször (abba a siránkozásba már bele sem kezdek, hogy ebben a három hónapban megint mennyire elhanyagoltam a zenét; épp elég az a tény, hogy ott hallgattam a legtöbbet). Ilyen lehetőség híján magamra maradtam, de szerencsére elég hamar be is ugrott a győztes: pár hónapja került elő újra a house legenda által remixelt nyolcvanas évekbeli diszkó sláger, azóta pedig (ismét) úgy érzem, hogy a legjobb dolog, ami a jazz óta történt a zenében, az a house megjelenése.

Íme a rock, pont úgy ahogy én szeretem...