minden napra egy zene

Bár alapjában véve hajlamos vagyok osztani a Heller által életre keltett Yossarian nézeteit, miszerint "az olimpiai érmék és a tenisztrófeák, csupán azt jelképezték, hogy birtoklója mindenki másnál jobban csinált olyasmit, amiből senkinek sem származott semmi haszna", ezúttal mégis sikerült rendesen rákattanni az ötkarikás játékokra. Így végre szakérthetek egy csomó olyan sportról, melyeknek még a szabályait sem tudom; valamint minden magyar győzelemnél ordíthatom, hogy megcsináltuk. Persze az egészben a fő ludas az, hogy újra elkapott a kosárlabdaláz, mely kiskoromtól kezdve egészen az elmúlt évekig fertőzött, és amelynek a csúcspontja egyértelműen a középiskolás éveimre tehető. Így a kemény, négy éves pályafutásomnak köszönhetően pontosan tudom, hogy milyen jó érzés követ egy-egy szép megmozdulást; hogy milyen nagy kurva tud lenni az összes bíró anyja; és főleg azt, hogy milyen érzés nyolcvan pontokkal kikapni. A legpontosabban azonban azok a zenék maradtak meg, melyek rendszeresen elhitették velem a mérkőzések előtt, hogy aznap mi leszünk a Dream Team, én pedig a helyi Magic Johnsonként fogom a labdát pattogtatni. Aztán rendszerint elkezdődtek a meccsek. Mindenesetre az Ante Up hallatán a mai napig rám tör minden egyes alkalommal a kosarazhatnék, csak amíg régen minden egyes alkalommal labdát is ragadtam, most legfeljebb megnézek néhány videót a Dream Teamről.

Azoknak, akit illet, a ma esti 10 órai Moldova lesz, Fehér Csíkokkal...

"Ne rugdoss döglött oroszlánokat, ne tiszteld az értéktelent, ne fogyassz szellemi egytálételt, ne menekülj lefelé a primitívbe, bármilyen nagy is a kísértés és bármennyire teszik is ezt körülötted.

Engedd meg, hogy beleszóljak a magánéletedbe is. Hiába látsz rá ezer példát, ne cseréld le a feleségedet. Ne költözz be olyan lakásba, ahová régen csak alkalmi szeretkezésekre jártál fel, óvakodj az olyan szobáktól, ahol az ágy az összképet meghatározó bútor. Elhiszem neked, hogy ez az új viszony feltölt energiákkal: könnyebben ébredsz, újra elkezdesz tornázni, megveszed magadnak azt az inget, amelyet eddig túl fiatalosnak találtál. Aztán az inga egy idő után visszaleng, a lendület hamarosan elfogy, és behajtják rajtad a kölcsönvett illúziók bérleti díját. És egyáltalán nem biztos, hogy tudsz majd miből fizetni."

Az unalmas, szürke hétköznapokon, munka közben bizony jól jönne egy ilyen távcső. Egy távcső, amivel bele lehetne kukkantani az emberek fejébe, hogy miről is álmodoznak. Józsi bácsi vígan repeszt a motorján a macájával. Erzsike néni meg teliholdban csónakázik egy izmos karú, bajszos matrózzal. Soma két modell lányt fotózgat a szobában, ahogy egymáshoz simulnak. (a folytatást el lehet képzelni.) Vilmos meg időközben átváltozott hajóskapitánnyá, és lám, ugyanolyan távcsöve van, mint nekünk. Lát is minket. Ahogyan az ő fejébe nézünk. Ajajj. 

Ezt az tündéri, altatódalszerű szerzeményt (ami a last.fm szerint melankolikus lo-fi pop!) pedig El perro del mar követte el, egy svéd énekesnő, akiről a mai napig nem tudni, miért is választotta magának a tengeri kutyát jelentő nevet. Arra viszont még emlékszem, hogy az egyik első Wan2 számban olvastam róla, ami a kezembe került. Pedig a Wan2-t már akkor is úgy emlegették, hogy régen még jó volt. Azért néha lehetett benne találni egy-két dolgot, itt a példa. 

A nyár, nem is, az ÉV felfedezettje számomra ez a norvég nő. Mágikus és zseniális. Az a nagybőgőbrunnyogás meg ... huhh

"Nem tudom neked mennyire jönnek be ezek a zongorázós csajok..." -mondta még a barátnőm, kicsit bátortalanul, mikor az új Fiona Apple albumot ajánlotta. Pedig nincs nagy bajom a női dalszerzőkkel, sőt. De a férfi fájdalmat/agymenést tény, hogy jobban kedvelem. Szóval ha már egy singer-songwriter-t kellene magam elé képzelni, akkor az mindenképp férfi lenne.

De most kertek alatt menekülnek a fiú trubadúrok, mert amit ez a nő művelt a hét éves hiátust megtörő új albumán, az rendesen kenterbe veri sok mindenben (játékosságban, durvaságban, ötletességben, érzelmi gazdagságban) a legtöbb énekes-dalszerző kolléga teljes diszkográfiáját.

Én nem ismertem előtte, nem is mertem még a többi dolgát meghallgatni, mert egyelőre ezzel a tíz dallal is elvagyok napok óta.

Fiona a hibbant csaj a suliból, akit kiröhögnek a menő lányok, mégis róla fantáziál a fél évfolyam.

Látom, persze, látom, hogy tegnap is Red Fang került fel a blogra (megfigyelhetitek, hogy D-moll Hill kolléga a tér-idő kontinuumon csavarva egy jókorát, a jövőt előre látva, már a hétfő esti koncert történéseire utalgatott), de ha egyszer megérdemel ez a meghitt sztónereste még egy megemlékezést, akkor mit tehetek?

Nem sokat, értelemszerűen, hiszen okafogyott volna bármi mással próbálkozni.

"még nem vagyok elég kövér a stonerhez" - szólt Bé

Igaz, ekkor még Shapat Terror játszott, de a közönség férfiállományának súlyösszetétele Red Fang alatt sem változott.

belátom, hogy az esélye egészen minimális, de én továbbra is várom az olyan pillanatokat, amikor mondjuk a reggeli (tehát délután) vasárnapi kávémat fogyasztanám valami kedves és hangulatos helyen, amikor is odalépne hozzám mondjuk egy kedves és hangulatos leány, és a szokásos beszélgetési folyamatokból egyszerre csak egy olyan kérdéssel lógna meg, hogy 'tényleg, ha már itt tartunk, neked mi a kedvenc nagybőgő szólód?', például. de egy rakat ehhez hasonló kérdésre fel vagyok készülve, (szerinted ki a legjobb dobos a világon, melyik számban mondják el legtöbbször ugyanazt a szót, mit tennék fel a temetésemen, mire a legjobb kutyát sétáltatni, mit hallgasson az ember ha nem akar hallgatni semmit, és milyen zenére lehet megtalálni a legjobban az elveszett dolgokat, és így tovább), én a szegény zenebuzi, akitől a lányok egészen másféléket kérdeznek, ha, ahelyett hogy, de ezeket diszkréten hagyjuk is.

ellenben ha továbbra is eljátszunk a gondolattal, hogy egy kedves és hangulatos leánnyal épp a nagybőgő szólókról beszélgetünk, az én válaszom gondolkozás nélkül meglenne már évek óta; cassandra wilson, és a closer to you.

ha ez a reggel később kezdődött volna (délután), és kávé is járna hozzá, egy csomó hülyeséget tudnék mondani wilson néniről, a hajáról, a jelenségéről, az öntörvényűségéről a jazz - és nincs mese, a pop bizniszben -, a müpás koncertjéről, de így maradjunk abban, hogy a 'neked melyik a kedvenc jazz lemezed, ami kétezer után készült' kellően hülye kérdésre csípőből rávágott thunderbird című albuma szinte konkrét hiphop pillanatokat is tartalmazott, loopal, elektronikával, de énekelt már sztenderdeket, írt számokat magának és másnak, és majd teljes albumot szentelt miles davisnak (!), mellesleg elszívott pár szivart, és besöpört pár grammy díjat. a lényeg persze nem ez, hanem ami a torkon kifér; azt pedig talán csak joni mitchellhez lehetne hasonlítani. úgy van valami borongós lemondás, valamiféle égnek szálló füst a hangjában, hogy ezzel nem él vissza, nem erőlteti, mégcsak nem is mutogatja; egyszerűen ott van, benne van, és úgy száll át a füleden, hogy összeborzongsz tőle. semmiféle pózt, vagy erőltetettséget nem érzek nála, ami pedig műfaj társainál (nem akarok neveket mondani, ezért nem is mondom például krall nénit se) bizony azért előfordul néha.

pár éve megjelent egy válogatás a pop feldolgozásaiból, szintén closer to you címen, u2, neil young, bob dylan, van morrison számokkal, és itt találjuk a valaha készített legjobb sting feldolgozást is, igaz, szegény sting számait már nem egy esetben játszották el jobban, mint ő. a finoman lüktető, bossás fragile azafajta zene, amitől a dolgok táncolni kezdenek körülötted, és megáll az idő. úgy hagyja meg az eredeti mondanivalóját, és hangulatát cassandra változata, hogy közben hozzá adja a sajátját is, és teljesen más kontextusba rakja; szinte érzed az eső illatát a leveleken. és alig éltük túl a tökéletes törékenységet, máris jön a lemez címadó dala, amitől e sorok írója éppen az eszét veszti, remélhetőleg az olvasója is; a már emlegetett thunderbird albumról hozták ide, szinte már triphoppos ritmussal, és egy olyan bőgő szólóval a végére, amitől nem lehet mást csinálni, csak csendben megőrülni, és légibőgőzni (lásd hofi, 2:53-tól). reginald veal bőgő játéka valami elképesztő, az meg főleg, ahogy a zenekar engedi érvényesülni.

Felkeltem, gondoltam, reggelire készítek egy kis pudingot. Hiba volt.

A probléma azzal kezdődött, hogy nincs itthon tej. Márpedig tej nélkül elég nehéz a puding elkészítése, sőt, azt is mondhatnám, lehetetlen. 

A probléma ott folytatódott, hogy lusták vagyunk. Nem csak én, most valójában ujjal mutogatok a hátam mögé aki nincsre, aki szintén lusta lemenni a boltba egy doboz tejért. Így hát pudingtalan lett a reggelünk. Illetve lett volna, ha nem érkezik megmentésünkre kedvenc szuperhős csapatunk, Chinese Man, és nem hoz nekünk egy jó nagy adag Grandmaster Flash-sel fűszerezett pudingot. Még azt is megengedi, hogy eldöntsük, vajon arab módra kérjük -e, hogy a végén krokodillá változzunk:

Vagy inkább a koncert dévédéjükön látható baseballos-kínaikislányokkal-legózós változatot kívántuk meg:

Mi lehetne értelmetlenebb egy olyan posztnál, amelyik tuti nem jut el a címzetthez? Kódolt üzenet: a Tinti napot nem felejtettem el, boldogat messziről.