Sűrűn szőtt esőfüggönny mögül pislákolnak a város... hjajj a civilizáció fényei. Mennydörög meg villámlik, meg minden a természet törvényi szerint zajlik ma éjjel odafent. Koromsötétségbe burkolóznék már szívem-lelkem szerint én is tetőtől-talpig, de, hogy szerdán se maradjunk zene nélkül, a képernyő billentyűzetre vetülő parányi fényében megpróbálom ezt most valahogy összehozni. A hangszórókból meg Darkthrone szól...
A klasszikus norvég black metál rövidke virágzása (1991-93) szerves részének (a Burzum mellett), az újpogányság kétfős seregének szentelve ezt a mai posztot. A fjordok kristálytiszta víztükre alól, a zord gerinceken át a dúvaddal teli koromfekete erdők mélyéről előbukkanó alakulat volt talán az első akik megreformálták a metál színteret ott északon. kardot rántva a death metallal szemben (pedig maguk is halálmetált zúdítottak addig) még mélyebb tónusú sötétséget felhordva az addig is félelmetes tónusra, kapkodóbbá, de mindeközben érzelmesebbé és közérthetőbbé téve azt, nyakon zúdítva egy kondérnyi gyilkos és szuicid atmoszférával. Végül a Burzum-mal s a Mayhem-mel karöltve templomégetésekkel, Euronymus és mások könyörtelen halálával, Varg Vikernes bebörtönzésével "fűszerezve" kíméletlenül és végérvényesen felvésték országukat a zenei világtérképre.
Az a trú hozzáállás pedig, ami a műfaj megteremtéséhez kellett, s ezekben a csapatokban egytől-egyig megvan sajnos szinte majdnem teljes egészében (tisztelet a kivételnek) kiveszett, s a szórakoztatóipar által kreált renegát, elprostituálódott északi műhordák zúdítják le a tömegek torkán összefércelt szarjaikat.
Ha kicsit összekutyulnánk a dolgokat és ez a blog a '90-es években működne, nagy valószínűséggel bő két év után nem fordulhatna elő az, hogy egyetlen bejegyzés sincs a trance taggel ellátva. Manapság viszont nincs ebben semmi meglepő; noha a műfaj hangzásvilága egyre többször található meg egyre különbözőbb stílusú megjelenésekben - hasonlóan nagyjából mindenhez, ami az elektronikus zenén belül zajlott a kezdetek óta, köszönhetően elsősorban a dubstep robbanása okozta lavinának -, ezekről azért mégsem beszélhetünk trance-ként (ráadásul úgy érzem, hogy sokan nem is szívesen veszik egy kalap alá őket, ami figyelembe véve, hogy a lenti darabhoz hasonlóktól milyen mélyre süllyedt a 2000-es évekre a kifejezés tartalma, nem is csoda). Nekem mindenesetre, ha jól emlékszem, igazán ezekkel indult meg az érdeklődésem az elektronikus zenék iránt; már alsóban teljesen le voltam nyűgözve a legendás Da Hool tracktől és a sok Love Parade meg Mayday himnusztól (például A cinege cipőjét a mai napig nem tudom úgy olvasni, hogy ne az előbbi dallamára tegyem, annyira összenőtt a kettő a fejemben). Érdekes módon a lenti darabbal csak egy pár évvel ezelőtt találkoztam, legalábbis akkor kaptam fel rá a fejem, azóta pedig minden kedves emlék ellenére ez az egyetlen olyan trance szám, amelyet időközönként muszáj meghallgatnom, és nem csak a nosztalgiázás miatt. Nem tudom, hogy van-e még egy olyan zene számomra, amely egyszerre ennyire szomorú és energikus. Egyszerűen benne van minden ebben a 7 és fél percben, ami magyarázatot ad arra, hogy miért volt ilyen őrülten nagy rajongótábora ennek a műfajnak, és miért van helye legalább egy poszt erejéig nálunk is.
Nem rég még fuldokoltam, de most már leér a lábujjam a szilárd léthez. Nem vagyok veszélyben.
Jaaa, egyébként tudok úszni is, csak úgy tűnik nem mindig akarok.
Nincsennek még válaszaim, és most nem is annak van itt az ideje, hogy általános törvényszerűséegeket leplezzek le. Ez a túlélés pillanata, most raktam egy vesszőt egy töbszörösen összetett mondatban, és most válik el, milyen lesz a következő tagmondat.
Ez a momentuma annak is, hogy köszenetet mondjak, mindenkinek akik segítettek nekem a túlélésben.
a hotel ablakából figyelem az elcsendesedő parkot, és közben hallgatom, ahogy szuszogsz, a kocsik zaja és a madarak üdvözlése közt, ahhoz képest, hogy ennek a városnak a mérete évekkel ezelőtt megijesztett, ez most egy nyugodtabb este, nem sokban különbözik a tengerparti estéinktől; az asztalon tőlem jobbra van egy magazin, egy halott majom képével, aki éppen kigúnyolja azt, amit én művészetnek neveznék, de vajon tudok-e eleget a város színteréről, amely magába szívott barátokat, szeretőket és családot; inkább lenne egy falum, csak egy teáscsészényi méretű, bár te boldogabb vagy itt, kinyújtózva, behunyt szemekkel, és úgy érzem, rendelnem kéne egy italt, hogy megünnepeljem a nyarat, melynek első napja pont most múlik el;
te erre felébrednél, persze, kábultan néznél és megkérdeznéd, milyen alkalomból iszunk még egyet; elkezdek kutatni az emlékezetemben a tegnapi esküvő után, ahol kiborultunk és lerészegedtünk; mindent megtettem, hogy udvarias legyek egy családhoz, akikkel még sosem találkoztam, de számos esetben azt hiszem, megpróbálhattam volna jobban, persze a nap végére így is mindenkinek a legjobb barátja voltam, és még a feleségeiknek is, de ebben a pillanatban egyikük nevére sem tudok visszaemlékezni, bármennyire is próbálok,
a nap átragyog az ablakon, és én a jövőnkön ábrándozom, azon, hogy merre fog vezetni, vajon 10, 20 vagy 30 év múlva is itt fogsz-e így feküdni, és én akkor is ilyen zavarodottan fogok kibámulni az ablakon, és életről meg szerelemről merengek majd, érdekelne, hogy megvette-e bárki azokat a dalaimat, hallotta-e bárki azokat a szavaimat, amiket sose találtam el pontosan; azt hiszem, ha őszinte vagyok, hogy a világ nem éppen azon van, hogy ágyából kipattanva gazdaggá tegyen azzal, hogy a dalaimat reklámokhoz használja fel, melyek narancsokat és citromokat árulnak, bár ki tudja, lehet úgy végzem, hogy addigra enyém lesz az egész utca, vagy inkább úgy, mint akik ott alszanak szemben a park fái alatt, és a reggeli futókra fogok ébredni, vagy miattam futnak majd másfele, remélem egyszer eljutok odáig, hogy haza költözhetek, egy olyan szép napon, mint a mai, bár szeretném úgy képzelni, hogy a tél ott hidegebb lesz;
elmondtam már évekkel ezelőtt, hogy az ördögnek voltak a legjobb dallamai, és hogy az ördög is itt lakott velünk lenn, és közben mi, folk énekesek még annyit sem értünk, mint az út pora, vagy az expat magazin szerkesztők, akik azt választották, hogy elvesztik a józan eszüket, az amúgy könnyen meggyőzhető északi falvak lakóival, és 99%-a az embereknek kevés eséllyel rendelkezett hogy elszórakoztasson; úgy tűnik túl öreg vagyok, túl lassú, túl csendes, csak rossz;
és büszke, a kokainnal elárasztott elektromos kabarékban én leszek az a férfi, aki issza a bárban a jó minőségű whisky-t, és a bárpultos lány, aki túl jó ahhoz, hogy elkapja a szemem, csak két éjjel dolgozik a héten, maradék idejében énekes egy rock and roll együttesben, de lefogadom, megváltoztatná a hangnemét, ha mesélnék neki arról, hogy az új albumom felkúszott a 172-es helyre, és hogy nekem is voltak barátaim, akik bárokban dolgoztak, és nem fedték fel kilétüket, bár ez jócskán megnövelte az ital kapacitásukat is;
de eltértem a tárgytól:
most át fogok hajolni feletted és felébresztelek; te meg majd rám sandítasz a szemhéjaid réseiből, almabortólkábultan, éppen mintha azt kérdenéd, hogy hol vagyunk, meg mit akarok tőled, és én boldog leszek, mert többé semmit nem fogunk túl komolyan venni.
A Swayzak egyik fele úgy döntött, hogy önálló albummal örvendeztet meg minket, én már a nyitó nóta alapján úgy gondolom, hogy ezt bizony nagyon jól tette.
Az elmúlt évek során úgy tűnt, hogy a freak-folk stílusmegjelölés szép lassan értelmét veszti, és megmarad egy nyáron át divatosnak számító, aztán egyre inkább semmitmondó szókapcsolatnak. Most mégis vissza kell nyúlnom ehhez a kifejezéshez, mert amit ez az olasz, mexikói(!), osztrák(!), és angol tagokból verbuválódott csapat produkál, arra nehezen találnék pontosabb jelzőt. Elég csak elindítani az alábbi videót, és minden világossá válik.
Hát mikor reggel felkeltem én sem számítottam rá, hogy ez lesz. Éppen előző éjszaka értünk haza 3 hetes balatoni vakációnkról, hulla fáradtan (mert, hogy az ember nyilván mindig hulla fáradtan tér vissza ha hetekre hátrahagyja a melót, és elvonul a családjával pihenni... vagy, ha az ember nem is, én legalábbis biztosan). Aztán másnap reggel sikerült méghullafáradtabban ébredni, és ez volt az a pont ahol azt mondtuk: najó. Akkor találjunk ki valamit, és vessünk véget az egy éve tartó kanapén-alvásnak. Egy éve, merthogy közel annyi ideje született a kiscsávó, aki kedvéért gyerekszobát csináltunk a hálószobánkból.
Szóval felkeltünk, és úgy döntöttünk, valahogy helyet kell csinálnunk a nappaliban egykori ágyikónknak. Az elhatározást tett követte. Hatalmas rendetlenséget csináltunk, húzogattuk, tologattuk a bútorokat, nézegettünk méricskéltünk. Majd pár óra tanakodás, és vitatkozás után végre lett egy IGAZI gyerekszobánk, aminek nem foglalja el a felét egy hatalmas ágy, plusz újra lett egy kényelmes fekhelyünk, és igazi meglepetésemre még a nappali sem lett zsúfolt, és ocsmány.
Jó... ez utóbbihoz az is hozzátartozik, hogy időközben felhívtam fatert, hogy jöjjön a kisbusszal, és elszállítottunk egy rakat fölöslegessé vált bútort és egyéb holmit.
Aztán persze, ha az ember lendületbe jön, akkor nehezen van megállás. Ahogy álltunk újdonsült nappalink közepén és konstatáltuk, hogy ez még jobb lett mint vót, belémnyilalt a vágy, hogy dobjuk ki régi, rozoga íróasztalomat, és vegyünk egy szépet, s nagyot, amilyet már régóta szeretnék.
Elég türelmetlen hülyegyerek vagyok ahhoz, hogy ezek után ne legyek rest, és este 8kor még elinduljak az IKEÁba. Még úgy is, hogy előtte gyorsan átnéztem az internetet, és láttam, hogy se nekik, se másnak nincs olyan asztala amilyet én szeretnék. Jó nagy legyen, és barna... esetleg fekete. Más szín nem passzol a nappaliba, kicsin-közepesen meg nem fér el a sok kütyüm. De azért bementem, hátha találok valamit.
Na, hát az íróasztal részlegen hamar rájöttem, hogy a jelen esetben a valóság pontosan megegyezik azzal ami az webkatalógusban is látható volt. Volt nagy és otromba, kicsi és szép, valamin olyan ami nagy is, szép is, és kapható fehér valamint zöld színben. Király.
Úgyhogy lehorgasztott orral, búsan tovább cammogtam a konyhabútorok felé. Bánatosan simogattam a sütőket, és a különféle színű munkalapokat, szomorkásan gyönyörködtem a konyhabútorokban, és az étkező asztalokban. Le is ültem az egyikhez. Szép barna volt, pont amilyet szerettem volna... jó nagy, és több lépcsőben még nagyobbra nyitható... miért nem gyártanak ilyet íróasztalban is? Éppen ilyen kellene nekem is... tökéletes a magasság, az asztal lap mérete, a szín... de kár, hogy nincs ilyen asztal. Majd egy nagy sóhajtás kíséretében felálltam, még egyszer utoljára rácsaptam egyet búcsúzóúl - de kár, hogy nem lehet ilyet venni.
Majd ahogy ezt kimondtam, kigyulladt a takarékos villanykörte a fejem fölött: már hogy a picsába ne lehetne ilyet venni baszki? Már majdnem azt hittem, hogy ez az asztal nem lenne jó nekem, csak azért mert az irodabútorok helyett véletlenül a konyhafelszerelések közé rejtették. Mekkora barom állat vagyok!
Úgyhogy gyorsan fel is pakoltam belőle egy példányt a kis szekeremre, siettem a pénztárhoz, és még aznap este össze is szereltem. Végre volt helyem! Végre kipakolhattam az összes kacatomat, amit az évek során elrejtettem a hálószoba szekrény tetejére. Ideértve a lemezjátszómat, és a bakelit kollekciómat is, amire éveken keresztül büszkén költöttem teljes uzsonna és zsebpénzállományomat. Úgyhogy hosszú idő után végre újra itt pattognak a fekete korongok a fülem mellett. Esténként ideülök, morfondírozgatok, olvasgatok, netán (késve) posztot írok (ide, vagy oda), esetleg onlájn pókerezek. Mindeközben pedig hatalmas megelégedéssel tölt el, hogy az itunes helyett a lemezjátszómból árad a muzsika :)
Utolsó kommentek