Gondolom, minden családban rituálék sora kapcsolódik a karácsonyfa díszítéséhez. Nálunk például gyerekkorom óta megvannak azok a zenék, amik fadíszítés közben szólnak - és mivel a vezérdíszítő mindig is a családfő volt, így még jó, hogy a zenéket Apa válogatta. Így lett a The Legendary Pink Dots számomra annak idején a karácsonyi készülődés egyik legkellemesebb velejárója. A Cocteau Twins mellett ez az az együttes, amelyik a szülői gyűjteményből a legnagyobb hatással volt rám, és a legjobban képviseli talán azt a zenei sokszínűséget, amiben felnőttem.

A Wikipédia így jellemzi őket: "elements of neo-psychedelia, ambient music, electronic music, tape music, industrial, psych folk, synth-pop, post-punk, progressive, jazz, noise, pop, and goth rock, with a distinctly experimental / avant-garde bent; their sound has evolved over time and remains distinctive, making it difficult to place the group into a concise style or genre." És valóban ennyire besorolhatatlanok - igazi kísérletező zene, amilyenre nehéz rátalálni: elég bátor ahhoz, hogy nem kényelmesen beleül egy stílusba, hanem sok-sok stílusból, a határok kitágításával összegyúr egy újat, félreismerhetetlenül a sajátját.

A zenekar 30 éve működik töretlen kreativitással, így elég nehéz volt tőlük dalt választani, és főleg eldönteni, hogy a fő helyre ki kerüljön. Ha az egyik első élményemet választottam volna (7-8 éves koromból) akkor a Waiting for the Cloud került volna oda (hirtelen váltásaival a fenti stíluskavalkádra is jó példa), ha a legutóbbit, akkor pedig egy 2010-es szerzemény - és még sok-sok értékes darab sorakozik fel a két dátum között; így választottam ezt a jó kis dalt 1995-ből az arany középút elvén.