A mai nappal egy világ körüli úttal, a zongora hátán, és női túravezetők segítségével, kicsit cikkcakkban, eljutottunk Taiwanon/Amerikán át, Svédországon és Litvánián keresztül Oroszországba, és egyben vissza az Egyesült Államokba is. Regina Spektor ugyanis bár már amerikai állampolgár, Oroszországban született egy zsidó családban, '89-ben emigráltak az Egyesült Államokba.
Erről az énekesnőről mindig csupa pozitív szó jut az eszembe, boldogság, felszabadultság, nevetés, bohóckodás. Ha zongorista zeneszerzőként másik nagy kedvencemmel, Tori Amos-szal kellene összehasonlítanom, az érem két oldala lennének: a boldogan naívan mának élő lány és a már sok mindent megélt nő.
Örömzenéléséből fakad talán, hogy nem emeli magát a közönség fölé, vagy helyezi magát tőlük "én vagyok a nagy művész" távolságba - és ezt a képet erősíti olyan spontán tetteivel, mint például nemrég egyik dél-amerikai koncertje előtti nap a közönséget kérte meg, hogy ha valakinek van egy csellója, akkor adja már kölcsön, mert amit ők szereztek az eléggé ramaty.
Ez a hatalmas pozitív kisugárzás persze nem jelenti azt, hogy nincsenek melankólikusabb számai (mint például a mai), dehát mit tehet ez ellen az, akinek orosz vér is csörgedezik az ereiben (ezt be is bizonyítja 2:28-tól egy Paternak vers, a Február első versszakának az éneklésével). Ráadásul neki, ezeken a dalain keresztül, elhiszem, hogy egy kis szomorúság igenis része a boldog életnek.
Utolsó kommentek