Szűk egy évvel ezelőtt, amikor elkapott a szégyenérzet, hogy ahhoz képest, hogy diplomám van belőle, milyen mesterien elhanyagolom a francia nyelvet, elkezdtem olvasni a Le Figaro-t a neten. Mit ne mondjak, pár hét után a lelkesedés kezdett alábbhagyni, és ekkor kitűnő időzítéssel az újság elindította (vagy én csak ekkor vettem észre, hogy megy) a Le Live sorozatát, amelyben bizonyos időközönként egy-egy zenészt/zenekart meghívnak (címéből kiindulva elég meglepő módon) élőben zenélni. A sorozatot egyébként ajánlom mindenkinek, nem csak francia zenészek mutatkoznak be benne, hanem olykor-olykor külföldiek is. Így ismertem meg a svéd Agnes Obel-t.
Már akkor is, és azóta is nagy zongora lázban égek, kellene nekem egy zongora (na nem olyan, mint amilyen Tetkós néninek van). Tori Amos rajongásomnak köszönhetően mindig is vonzott ez a hangszer - de valahogy őt és a dalait messziről csodáltam, gondolva, ilyet és így sosem tudnék kicsikarni egy pianinóból. Viszont amikor ilyen egyszerű, de mégis magával ragadó dalokat hallok meg, mint a Riverside, akkor bizony elönt a vágy (aminek csak a hangszer ára, és persze nehezen elhelyezhetősége szab határt, különben biztosan rohannék a legközelebbi hangszerüzletbe, és hosszú időkig a zongorámon klimpíroznék).
Ami pedig még megfogott ebben a dalban, az a klipje - nagyon szeretem a fekete fehér videókat, és ebben a filmben ráadásul van egy ugyanolyan magával sodró egyszerűség, mint a dalban magában.
Utolsó kommentek