a dolgok többé-kevésbé elvesztik a jelentőségüket, ha az ember testhőmérséklete harminckilenc fok fölé lép, negyven fok fölött pedig könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy olyanokból is gúnyt űzünk, mint a betegség, szenvedés, halál, csak hogy megfosszuk attól a félelmetes hatalomtól, amelyekkel az emberiség felruházta őket. negyvenegy fölött pedig az eddig nagyjából biztosnak hitt képletek dőlnek meg, például hogy mi van fönt, és mi lent, a plafon lesz a lábunk alatt, és az ágyunk helyet cserél a galériával, és az is előfordul, hogy ablak nyílik a takarónk helyén, amin kikandikálva láthatjuk, hogy régen halott nagyapánk hoz nekünk a pincéből valami kék folyadékot. bevallom negyvenegy fölött még nem jártam, gondolom a posztjaim száma is jelentősen csökkenne, ha egyszer mégis sikerülne.
mindez úgy kapcsolódik a napizenéhez, hogy amíg betegen a megszokott rendszerek többsége könnyen szétesik, addig a zene érdekes módon a helyén marad, sőt, ha lehet, szerepe még jobban felerősödik; az elmúlt pár órában, nekem például az egyetlen kapcsolatot a címben meglobogtatott felvétel jelentette a valósággal. nem mintha sok köze lenne ennek a számnak a valósághoz, a mélyről feltörő basszusok, és a tetejükön lágyan úszkáló szintifoszlányok egy olyan pillanatról mesélnek, ahol te mellettem ülsz valami lepusztult kanapén, ami épp egy tenger közepén ringatózik, míg én megbabonázva nézem, ahogy hajszálanként szednek szét, és visznek el tőlem a madarak.
nem feltétlen, de talán érdemes tudni eme felvétel szerzőiről, hogy csúnya német nevük mellett mindkettő veteránnak számít az elektromos zenében, egyikőjük konkrétan a city centre offices tulaja, biztos van olyan, akinek ez mond valamit. így duóban egy albumuk és két maxijuk jelent meg a találó nevű morr kiadónál, ami leginkább olyan zenéket terjeszt, amiktől az efféléket kedvelő egyéneknek valóban dorombolni támadna kedvük. ez a melletted ülök konkrétan a kickboard girl nevet viselő ep-n található, ami az egyik leggyönyörűbb dolog, ami történt velem azóta, amióta ilyen hideg az idő; az itt megismert számhoz hasonlóan, erős, néha már-már agresszív ritmusképeket öntenek le az idmnek becézett stílus összes előnyével, a végeredményt pedig leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy olyan, mintha altatókat próbálnánk énekelni egy kisgyereknek úgy, hogy közben a szomszéd szobából egy vége felé járó révparti hangjai szűrődnek át.
azt viszont feltétlen meg kell még említenem, hogy eme kislemez ugyanennek a számnak a lenyugtatott, puha és meleg verziójával zárul: ahogy azt a mellé biggyesztett zárójel is elárulja, ilyen amikor még közelebb ülsz. három percet vesz el az idődből, ezért az árért kár lenne kihagyni, szerintem gyönyörű.
Utolsó kommentek