belátom, hogy az esélye egészen minimális, de én továbbra is várom az olyan pillanatokat, amikor mondjuk a reggeli (tehát délután) vasárnapi kávémat fogyasztanám valami kedves és hangulatos helyen, amikor is odalépne hozzám mondjuk egy kedves és hangulatos leány, és a szokásos beszélgetési folyamatokból egyszerre csak egy olyan kérdéssel lógna meg, hogy 'tényleg, ha már itt tartunk, neked mi a kedvenc nagybőgő szólód?', például. de egy rakat ehhez hasonló kérdésre fel vagyok készülve, (szerinted ki a legjobb dobos a világon, melyik számban mondják el legtöbbször ugyanazt a szót, mit tennék fel a temetésemen, mire a legjobb kutyát sétáltatni, mit hallgasson az ember ha nem akar hallgatni semmit, és milyen zenére lehet megtalálni a legjobban az elveszett dolgokat, és így tovább), én a szegény zenebuzi, akitől a lányok egészen másféléket kérdeznek, ha, ahelyett hogy, de ezeket diszkréten hagyjuk is.
ellenben ha továbbra is eljátszunk a gondolattal, hogy egy kedves és hangulatos leánnyal épp a nagybőgő szólókról beszélgetünk, az én válaszom gondolkozás nélkül meglenne már évek óta; cassandra wilson, és a closer to you.
ha ez a reggel később kezdődött volna (délután), és kávé is járna hozzá, egy csomó hülyeséget tudnék mondani wilson néniről, a hajáról, a jelenségéről, az öntörvényűségéről a jazz - és nincs mese, a pop bizniszben -, a müpás koncertjéről, de így maradjunk abban, hogy a 'neked melyik a kedvenc jazz lemezed, ami kétezer után készült' kellően hülye kérdésre csípőből rávágott thunderbird című albuma szinte konkrét hiphop pillanatokat is tartalmazott, loopal, elektronikával, de énekelt már sztenderdeket, írt számokat magának és másnak, és majd teljes albumot szentelt miles davisnak (!), mellesleg elszívott pár szivart, és besöpört pár grammy díjat. a lényeg persze nem ez, hanem ami a torkon kifér; azt pedig talán csak joni mitchellhez lehetne hasonlítani. úgy van valami borongós lemondás, valamiféle égnek szálló füst a hangjában, hogy ezzel nem él vissza, nem erőlteti, mégcsak nem is mutogatja; egyszerűen ott van, benne van, és úgy száll át a füleden, hogy összeborzongsz tőle. semmiféle pózt, vagy erőltetettséget nem érzek nála, ami pedig műfaj társainál (nem akarok neveket mondani, ezért nem is mondom például krall nénit se) bizony azért előfordul néha.
pár éve megjelent egy válogatás a pop feldolgozásaiból, szintén closer to you címen, u2, neil young, bob dylan, van morrison számokkal, és itt találjuk a valaha készített legjobb sting feldolgozást is, igaz, szegény sting számait már nem egy esetben játszották el jobban, mint ő. a finoman lüktető, bossás fragile azafajta zene, amitől a dolgok táncolni kezdenek körülötted, és megáll az idő. úgy hagyja meg az eredeti mondanivalóját, és hangulatát cassandra változata, hogy közben hozzá adja a sajátját is, és teljesen más kontextusba rakja; szinte érzed az eső illatát a leveleken. és alig éltük túl a tökéletes törékenységet, máris jön a lemez címadó dala, amitől e sorok írója éppen az eszét veszti, remélhetőleg az olvasója is; a már emlegetett thunderbird albumról hozták ide, szinte már triphoppos ritmussal, és egy olyan bőgő szólóval a végére, amitől nem lehet mást csinálni, csak csendben megőrülni, és légibőgőzni (lásd hofi, 2:53-tól). reginald veal bőgő játéka valami elképesztő, az meg főleg, ahogy a zenekar engedi érvényesülni.
Utolsó kommentek