Akármennyien is próbálkoznak vele az elmúlt időszakban, még mindig le tud kenyerezni egy előadó azzal, ha tudomást sem vesz arról, ami az elmúlt cirka 40 évben történt a zenében. Persze, nyitott fülűnek kell lenni, meg az újdonság, progresszió, miegymás fontos dolgok, de nekem még mindig ezekhez az analóg hősökhöz húz a szívem. Jó, tudom, nem annyira kívülállóság ma már olyan lemezt készíteni, ami akár '69-ben is születhetett volna, de ez a Frank Maston nevű fiatalember most tényleg egy olyan albummal jelentkezett, amit annak idején simán a Pet Sounds meg a Sgt. Pepper mellé lehetett volna tenni, szemrebbenés nélkül.

Nem tudom, hogy vajon Frank Maston átaludta-e az elmúlt 40 évet, és csak annyira emlékszik, hogy Brian Wilson-t és Syd Barrett-et is kezdi felőrölni a saját démonjaikkal való küzdelem, de akár így van, akár nem, az említett úriemberek tevékenysége úgy tűnik mély nyomot hagyott az emlékezetében.

Azt írják a hivatalos zenekari bemutatóban, hogy a Maston zenéje olyasmi hangulatot áraszt, mintha Lynch a Twin Peaks-et Északnyugat-Amerika helyett Malibun forgatta volna. Napfényes melankólia, filmzene-szerű rövid kompozíciók; képzeljük csak el Cooper ügynököt szörfdeszkával!

Érthetetlen módon egyelőre egyetlen nagyobb zenei orgánum sem kapta fel az albumot, szóval (eddig) még mindennemű felesleges hype elkerülte ezt a mindössze fél óráig tartó pop-remekművet, amit úgy hívnak Maston-Shadows.