Blogunk nyitóposztjában említést tettünk egy koncertről, ami annak idején majd megrendezésre kerül odaát, Bécsben. Nos, az annak ideje múlt kedden volt esedékes, így hát illendő módon ellátogattunk a zene városába, mert ugye jó okunk volt rá. A Dead Meadow, amerikai együttes lévén ritkán jár errefelé, a rajongóknak nagyon meg kell becsülni minden kínálkozó alkalmat. Mert rajongók bizony vannak, de minthogy nem világsztárokról van szó, mi sem egy többtízezres koncertre készültünk. A szervezők is hasonlóképpen gondolkodhattak, ezért nem az Ernst-Happel Stadion gyepére hívták meg a srácokat, hanem egy kis, földalatti klubba, melynek Fluc a neve. No, ezzel kapcsolatban fogadjatok meg egy jó tanácsot: ha már másfél órája keresitek a helyszínt, menjetek vissza oda, ahol először feljöttetek a metróból (ami szinte rögtön a Prater mellett található), merthogy ott lesz a Fluc az orrotok előtt. Könnyebb lenne persze, ha az épületre ki lenne írva például a neve, de azért - ha nem is könnyen, de - így is rá lehet lelni a klubra. Fent a teraszon sörözhettek a derék sógorokkal, lent pedig, a földfelszín alatt maga a koncertterem is bejárható.

Az európai turné apropója a nemrégiben megjelent Three Kings néven anyakönyvezett koncertfilm népszerűsítése, mely a legutóbbi 5 hónapos amerikai turnéjuk, és annak Los Angeles-i záró fellépéséről készült hang- és mozgóképfelvételeket mutatja be, ami itt-ott megszakításra kerül a zenekar tagjainak főszereplésével készült rövid, fél-egy perces kisfilmekkel (melyek természetesen mindegyike valamilyen üzenetet hordoz); így a rajongók egy egészen komplex alkotással lettek megörvendeztetve.

Mivel tényleg nem a Metallicáról beszélünk, egy keddi éjszakán, egy Európában alig ismert, mondhatni réteg-zenét játszó banda koncertjére nem érdemes egymást tipró tömegeket vizionálni. Ennek megfelelően 70-80 embernél nem is táncolt több a színpad előtt. Viszont ők kivétel nélkül jól érezték magukat, ez bizonyos. A hangulat minden tekintetben családias volt, aki kedvet kapott rá, még a koncert előtt az együttes tagjaival is beszélgethetett, illetve egy kis standról beszerezhetők voltak a különféle ereklyék, melyek közül mi egy Three Kings DVD-vel ellátott dupla-bakelit kombót tettünk magunkévá.
Miután a cirka 2 perces intró alatt a basszer, Steve Kille is kikérte az utolsó sörét, felszaladt a többiek közé, és kezdődhetett az utazás.

A közel két órásra sikeredett fellépés alatt az eddig nem hallott darabok mellett az összes korábbi albumról is kerültek elő nagy kedvencek, így a teljes Dead Meadow-diszkográfiából kaphattunk egy kis ízelítőt, aminek nagyon örültünk. A közönség mellett a zenekar tagjai is láthatóan jól érezték magukat, ami valószínűleg nem csak annak volt betudható, hogy a dobokért felelős Stephen McCarty (akire egyébként már csak nem akármilyen bajszáért és barkójáért is kiemelt tisztelettel tekintettünk) éppen eme kedden ünnepelte születése napját.

A már említett bevezető után az alant is meghallgatható 'Till Kingdom Come akkordjai csendültek fel elsőként. Nem csak azért esett rá a választásunk, mert ez volt a nyitódal, hanem mert a zenekar egy egészen más oldalát ismerteti meg a hallgatóval, mint a korábban bemutatott tömény pszichedéliában tocsogó Sleepy Silver Door. A nótát a 2008-ban megjelent Old Growth-ról ismerhetik a rajongók, ami annak ellenére, hogy elsőre nem nyerte el a tetszésünket, jobban meghallgatva rájöttünk, hogy valószínűleg a banda legkiforrottabb albuma. Kicsit könnyedebb, és kevésbé elborult, mint elődei, de mégis egyértelműen, és összetéveszthetetlenül megmaradt Dead Meadow-nak. Na... pont ilyen lesz a 'Till Kingdom Come is. Jó utat! :)