A szürke rökamié bal oldalán volt az én helyem, közvetlenül az ajtó mellett - tökéletes rálátást biztosítva ezzel a kőbányai panellakás nagyszobájának túlsó, de mégsem túl messze lévő sarkában elhelyezett Videoton televízióra. Apu hozta be az almát, amit én mindig felszeletelve kértem, ő pedig újra s újra meg tudott tréfálni azzal, hogy a felnyesett darabokat összeillesztette, s ezek éppen a szám sírásra görbülésének ihletett pillanatában hullottak szét a kezemben, megelőzve bármiféle komolyabb traumát, illetve gerjesztve végül bennem sokkal intenzívebb örömérzetet, mint azt remélni mertem volna egy egyszerű almától.

A nyolcvanas években járunk, a konyhában Garzon tűzhely, Lehel hűtőszekrény és narancssárga Elekthermax grillsütő (a világ legjobb melegszendvicsei sültek benne). A Videotonunk ugyan már színes és távirányítós, a 16 beállítható csatorna azonban még mindig nincs a helyén: szinte kizárólag az 1-es és 2-es gombot nyomkodjuk - hamar le is kopnak róluk a számjegyek. Már rég túl vagyunk farkasbercin, sőt, az irapuatói nullhaton is. (A kötélidegzetű mazochistáknak ezzel a videóval kedveskedem.)

Ekkortájt (henrik_-éivel nagyjából egyidőben) kezdődnek a fentebb említetthez hasonló gyermekkori emlékeim, köztük az első zenei élmények is, melyek közül kétségbevonhatatlanul kiemelkednek a televíziós műsorok főcímzenéi. Mindenképpen és azon nyomban javítsatok ki, ha tévedek, de meggyőződésem, hogy nem csupán a mindig oly kellemes nosztalgia mondatja velem, s abban az időben tényleg sokkal jobb és egyben előremutatóbb muzsikákkal indultak az egyes programok. Kivételek persze itt is, ott is vannak, s nem kizárt, hogy 20 év múlva a Fókusz meg a Magellán főcímdala is helyet kap majd a blogunkon, de őszintén szólva kevés esélyt látok rá.

Az nem is lehet kérdés, hogy például a mai zenénk klasszikussá válásában sokat számított az a többlet, amit az egyébként jelenleg is futó tévéműsor adott hozzá nekünk, magyaroknak (gondolom, kitaláljátok, melyik ez a bizonyos műsor; és egyúttal számíthattok majd további - ennél nehezebb - feladványokra is az elkövetkezendő hetekben, hónapokban), de persze a Tangerine Dreamet mint zenekart nem kell félteni, klasszikusak ők önerőből, maguktól is: a 67-ben alakult berlini csapat óriási hatással volt a későbbi instrumentális muzsikákra, illetve slendriánság nem megemlíteni őket, mikor éppen az elektronikus zene őstörténetéről, illetve első nagyjairól értekezünk.

Na, szóval nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem még mindig átjár valami szavakkal nehezen leírható, igen-igen kellemes, borzongásszerű izé, amint meghallom ezt a zenét. Éppen olyan izé, mint akkor, kisfiúként, almával a kezemben, a szürke rökamién.