minden napra egy zene

Mielőtt a múlt héten megkezdett Ninja Tune sorozatban a második évtized kerülne terítékre, mindenképpen kell egy kis kitérőt tenni. Ugyanis a Zen címkékkel ellátott megjelenések mellett van néhány alkiadó, amelyekre érdemes egy (illetve ezúttal két) pillantást vetni. A 20. születésnap alkalmából készített Ninja Tune XX-szel nem nagyon kell foglalkozni, ami hasonlóan igaz a Ninja Tuna-ra, melyen a tea-mániás Mr Scruff jelenteti meg egy pár éve már a zenéit. A '90-es évek közepén néhány esztendőt megélt Ntone (Ninja Tone-ként indult, de túlságosan zavaró volt a hasonlóság - amivel úgy tűnik közel 10 évvel később a Ninja Tuna-nál már nem törődtek) már talán megérne egy posztot, de a legtöbb kiadványuk nem igazán maradandó szerintem, illetve a kiemelkedőbb nevek említésre kerülnek a többi posztban (Hexstatic, Fink), de akinek soha sem lesz elege a downtempo, futurisztikus jazz, idm vagy az úgynevezett breaks világából, annak érdemes egy kört tennie itt is.
Így szól ez, és a következő bejegyzés a Ninja Tune két legfontosabb gyerekéről, a Counter Records-ról és a Big Dada Recordings-ról. Bár a megbukott Ntone után illene a középső, hip-hop-centrikus Big Dadával folytatni, de előbb jöjjön a reményteli legkisebb.
A történet hasonló, mint a ninja tonhalnál, csak ezúttal Pop Levi kapott egy felületet a szóló cuccai megjelentetéséhez 2006-ban. Róla érdemes tudni, hogy sok hangszeren játszik, ezekhez még énekel is, korábban meg például a Ladytron-ban basszgitározott. Egyszer olyasmit olvastam róla (azt nem tudom, hogy ő vagy más mondta-e), hogy a bandája kombinációja minden fajta pop zenének amit valaha hallottál. Egy órányi rádió vagy zenei adó után valószínűleg ez nem a legbíztatóbb jellemzés, de legalább jól érzékelteti azt az eklektikusságot, amit az albumok tartalmaznak.
Viszont amíg a Mr Scruff-nak készült felület közel 3 év után is csak róla szól, addig a Counter egyre szebben növekszik. 2007-ben az azóta is talán legjobb igazolásuk, a The Heavy debütált. Amíg Pop Levi inkább az alternatív és glam rockban kalandozott, addig a négy fős csapat inkább a soul és funk felől közelítette meg a stílust. Rá egy évre jött egy számomra különösebb húzás: az ausztráliában alakult The Death Set. Ők aztán végképp jó kiegészítés voltak zeneileg: a punk gyökereket nem hagyták el, és még hozzádobtak egy kis elektronikát is meg zajt. Az azóta csatlakozó előadókkal (John Matthias, Ape School, Spokes, Cougar) pedig még én sem ismerkedtem meg igazán, de pár szám alapján azt hiszem méltó folytatása a megkezdett útnak.
Amíg a szülőkiadó próbál már 20 éve nagyon eklektikus alternatívát nyújtani az elektronikus zenében, addig több-kevesebb sikerrel csinálják ezt a rockosabb vonalon is - persze kétségkívül nem lesz soha olyan meghatározó fogalom a Counter, de én egyre fényesebb jövőt érzek, és remélhetőleg a 30. születésnapi posztban nem úgy kell megemlékezni róla, mint egy egész jó, de hosszú távon nem maradandó kiadóról, ami eltűnt a 2010-es évek elején. Elhallgatva a Blue Honey-t, nem hiszem.