harminchét fok fölé szökött a kor hőmérséklete, amerre nézek, elégedett diákok csücsülnek apple laptopokkal az ölükben, és egyzenét olvasnak. békés karácsonyi hangulat dereng a szitáló ónos esőben, és marcipánbaba szomorúság olvad szét az arcunkon, míg valahonnan, iszonyú messziről, talán még egy megállóval is arrébb, kihallatszik egy bevásárlóközpontból a this time of year; tényleg közeledik a karácsony, én már láttam is kőbányán, épp lábtyűt vett egy öregasszonytól. a szeretet meg egyszerűen tombol, aranyozott neonfénnyel teríti be a várost, árakat szállít le, munkahelyeket teremt, nagyképernyős tévéken ugrál, villamosokat szállít menetrend szerint, bankszámlákat tölt fel, és megvarrja a zoknijaimat, jézusom, oda se merek nézni, menjünk is inkább zenélni.
e vidám felvezető után már biztosak lehetünk benne, hogy megint valami boldog és életigenlő zenét hozott nekünk ez a nincs, minden napra egy aki nincs, ez se marad így sokáig, és hogy mennyire mulandóak a dolgok, ezt nézd: az izland mániának is vége lehet egyszer, mert a mai előadó elvileg már nem is izlandi. gyakorlatilag azért nem ilyen egyszerű, főleg ha meg is hallgatjuk ezt a videót:
az album leaf, született jimmy la velle valóban nem izlandi, egy kissé messzebb sikerült születnie, kaliforniában. hogy e csorbán egy kicsit köszörüljön, zenésznek állt, egy poszt rock körökben mozgó zenekarban rángatta a gitárt, a tristezában, meg egy csomó helyi bandában zajongott, dobolt (!), énekelt, billentyűzött, de egy idő után teljesen belezúgott az analóg szintikbe (főleg mr moog dolgaiba), oly annyira, hogy elkezdett szóló dolgokat készíteni, leginkább a közben körbezenélt bandák zenészeinek segítségével. lavelle önmagában is egy zenekar, annyi hangszeren játszik, de az analóg szintetizátoroknak köszönhetően már az első megjelenésével is markáns, egyedi hangzással rukkolt elő, ráadásul elég pontosan belőtte magát egy darabka senkiföldjére a posztrock, az ambient, az elektronikus zene, és a chill out között, így aztán hamarosan (két album múlva) nagyobb sikere lett, mint az anyazenekarának, a szomorúságnak (tristeza - szomorúság, szerintem ezek a macsó mediterránok azért is vidámkodnak ennyit, mert beletörne a nyelvük a saját szomorúságukba, de alighanem az ő szemszögükből a magyaros szomorúság is hasonló).
nade minket (engem legalábbis) nem ez érdekel, hanem izland; dzsimi úgy kerül izlandra, hogy ő is teljesen kész lett a második sigur rós és a múm lemeztől, és mivel a napfényes kaliforniában pálmafák és csinos farizmok mellett pénz, kiadók, meg lehetőségek is akadnak, a harmadik lemezének felvételén, kétezernégyben izlandon találja magát, a sigur rós stúdiójában, (ami ugye egy víz nélküli uszoda!) és amerre néz, jobbnál jobb arcok zenélnek neki; ott ül a teljes sigur rós pulcsigyűjtemény (a sigur rós dobosa orri saját bevallása szerint akkor tanult meg dobolni, jimmytől, és az tény, hogy a következő sigur lemezen - takk!- jóval hangsúlyosabb a dob), jónsi énekel a bejegyzés címét adó dalban is (ez volt az első jónsi vendégmunka, ki a fene gondolta volna akkor, hogy aztán odáig fajul évekre rá a dolog, hogy tiesto csürdöngölésére is odaadja a hangját, ráadásul jimmynek annyira tetszett a sigur tagok angol akcentusa, hogy az albumon többször is hallható a háttérben, ahogy beszélgetnek, például ennek a számnak a végén is) az amiinás csellós lány, és a múm hangbarkácsolója tekergeti a gombokat; csupa ismerős név, nem is csoda, hogy a végeredményt gyakran keverik össze a sigur rós dolgaival, ahogy az se, hogy emiatt pár, keveset googléző zenehallgató abban a hitben tengette napjait, hogy az album leaf is egy izlandi zseni.
azt viszont lehet mondani, főleg annak, akinek hozzám hasonlóan hobbija az efféle buta megállapítások, hogy ez a legizlandibb lemez, amit nem izlandi csinált (még akkor is, ha elég erős mezőny van versenyben, ben frost-tól alex empiren keresztül greg hainesen át akár a library tapes-ig, de a közreműködők tekintetében mindenképpen a safe place nyer). ezt a számot hallgatva (speciel nekem ez a kedvencem az albumról) tényleg lehetne akár egy amiina szám is, viszont mégiscsak a videó miatt cipeltem ide leginkább:
az in a safe place (mondjuk izland minden, csak nem safe, de az uszoda medencéje alighanem az lehetett) címet kapott lemez azóta is a legsikeresebb, és szerintem a legjobb album leaf album, nem utolsó sorban egy kitűnő téli lemez, az a ritka fajta, ami a mélytél elején éppen ugyanúgy működik, mint a végén, tavaszhoz közeledve. később szép lassan visszakanyarodott a gyökerekhez lavelle, a legutolsó lemeze már tulajdonképpen akár egy tristeza lemez is lehetne, nagyobb baj, hogy újabban elkezdett énekelni is jimmy barátunk, ami nélkül én mondjuk simán ellettem volna, ráadásul a zenéjében mindig is gyengéden csilingelő giccs faktort az utolsó lemezén nem zabolázta meg eléggé, így egykét dalnál az embernek úgy kell ellenőriznie az előadót, hogy biztosan ugyanazt az album leafot hallgatja e, amit eddig, de, mint mindent, ezt is meg lehet szokni. érdekesség, hogy ezt a bizonyos utolsó lemezt is az izlandi uszodában vették fel, a hangmérnök pedig ez esetben is az a biggi volt, akinek tulajdonképpen az összes izlandi előadó lemezét köszönhetjük, ráadásul mostanában izlandon nagyon dúl ez a hipszter indie láz, és talán neki is köszönhető, hogy az utolsó album leaf lemez ennyire gyenge, vagy diszkrétebben, jellegtelen lett. a kislemezes dal videóját viszont érdemes megnézni (nem merem ide alá beszúrni, mert már így is legalább két zene van egy bejegyzésen belül, nehogy valaki lelki békéje ezen múljon), kimondottan szép, színes alkotás, ha lehet ilyet mondani. reményre ad okot az is, hogy idén egy filmzene jelent meg lavelle keze alól, ami viszont meglepően hangulatos lett, és az in a safe hangzását idézi újra, ami részemről üdvözölendő.
(bónuszként, hogy teljes legyen az album leafból való felkészülésünk, egyrészt hallgassuk meg ezt, aminek semmi köze nincs izlandhoz, viszont a karácsonyhoz igen - a tim burton féle karácsonyi lidércnyomás témáját dolgozza fel úgy, hogy én legszívesebben ugrálnék a boldogságtól amikor hallom -, és ezt az elképesztő jeff buckley dalt, leaf féleképpen, aminek megint csak nincs köze izlandhoz, ellenben a bejegyzés elején illatozó depresszióhoz annál több, ráadásul egy elég tanulságos remix, legtöbbször megosztja az embereket; valakinek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem, james mentségére legyen mondva, ezen a dalon elég nehéz fogást találni.)
Utolsó kommentek