A Hidden Orchestra az a zenekar amelyik végre képes a borongós hangulatból egy teljesen felemelő, energiával teli érzést kelteni. Nem jut eszembe szomorkodni és elmélyedni a napfény utáni sóvárgásba. Helyette inkább felfedezem a nyomasztásban és a vihar közeledtében rejlő feszültség izgalmát, és ahogy el kezd cseperegni az eső és felerősödik a szél, már alig várom, hogy feltámadjon és vihar kerekedjen, és legszívesebben kimennék a vihar közepébe, hogy beleharapjak a szélbe és megigyam az esőt szétázva csuromvizesre.
Edinburgh-ban alapult a zenekar, nem csoda, hogy a zenéjükben ennyire jelen van a Skóciára jellemző időjárás és a természet uralma, amihez több számukat is aláfestik az eső, a szélfúvás, vagy a morajló tenger hangmintáival. A felállásban az egyik legizgalmasabb, hogy az elektronikus beatek helyett két dobszetten viszik az ütemet, ami néha megtörik, kizökkent, de mégis van egy állandó lüktetése. Az alapító, Joe Acheson adja a mélyek dörgő dübörgő dinamikáját, amit pedig Poppy Ackroyd ellensúlyoz a hegedű, a zongora lágyságával, amibe beszáll olykor egy klarinét, trombita, vagy hárfa. A zenekarral többen is közreműködnek, mint például jóbarátjuk Floex, akivel többször is együtt lépnek fel, és remixelik egymást kölcsönösen, ráadásul többek között, egy másik nagy kedvenc, Long Arm bővíti tovább a remixek sorát.
Az egész zenéjükben azt szeretem, hogy olyan, mintha egy kettősséggel játszanának, amiben az állandó háborgás, lázadás és nyugtalanság állapota mellett egyszerre mégis jelen van az erőteljes kitartás és nyugodt békesség.
Utolsó kommentek