Telnek múlnak az évek, már két éve koptatom a második egyetemem padsorait, és szép lassan halványulnak az első által okozott örömök. Tudom még, hogy milyen perverzen bölcsészesen jó is volt kötelességből elolvasni novellákat, regényeket, drámákat, és nagy kedvenceket felfedezni közöttük, és milyen élmény volt elmenni angolos társaim és a KonzervArtaudrium által előadott darabokra. Tudom, de már nem érzem - és 220 kilométerrel odébb nem is sok esélyt láttam, hogy még valaha is fogom.
És akkor jön egy szombat este, amelyik visszarepít egyszerre a Debreceni Egyetem angol tanszékének Studio 111-ébe és a DOTE II kolijának pincéjébe (még ha valójában a fővárosi Rs9-ben ülök is), az akkori egyetemista társaimat látom megint játszani, újra átélem az öt év alatt lassan elásott emlékeket, és újra érzem őket.
Megszületett végre az egyensúly az "agyemelő" közgazdaságtannal és a lélekemelő irodalommal teli egyetemi évek között.
A zenét pedig ki másnak köszönhetném, mint egy kedves ismerősnek azokból az évekből :).
Az orosz maffia sántikálhat valamiben, ha már ilyen gyanús kinézetű zongoristákat küld ránk, ráadásul ilyen mézesmázos névvel, mint a Buccc.
Szívesen mesélnék róla, de a guglim és a lásztefemem se tud többet, úgyhogy csak annyit mondhatok: ez valami nagyon friss dolog, ugyanis a Menzel 3 névre hallgató albuma tegnap jelent meg, innen le is tölthetitek.
És hogy a napi okoskodás se maradjon el, fejtsük meg a szám címét is: a mindenttudó wikipédia szerint a June Bootids egy olyan meteoreső, mely június 26. és július 2. között tapasztalható, és az Ökörhajcsár csillagképhez kapcsolódik.
(Nekem az elején lévő zongora hangok inkább esőcseppek koppanásának tűntek, de ha így egy kicsit továbbgondoljuk, meteoreső is lehetne...)
A terv az volt, hogy Bével, Apróbetűsrésszel és még néhány romantikus szereplővel akik most a névtelenségbe burkolóznak jól becsűrünk szombaton, és hőstetteinket a blog sorai által tesszük közzé, hogy szolgálja az emberiség fejlődésének újtát. Nagyon komolyan vettük a küldetésünket, hiszen mindhármunkban túltengenek a szociális empátia személyiségjegyei, különösen bennem. Alapos tervet készítettünk az esemény lépéseiről, sokat próbáltunk rá, majd empírikus módon kiderült, hogy a Metaxa kontra sör kombináció lehet az, ami leginkább elősegítheti a tervezett hatást. Ezért szorgalmasan nyakaltuk a Görög "konyakot", még végre elértük azt a szintet, ami a hőstettek végrehajtásának elengedhetetlen feltétel.
Sajnos azonban semmi másra nem emlékszünk... Úgyhogy hallgassátok meg mit mond erről Greg Graffin és illusztrus bandája.
kopog az eső, kopog a cipő, jön fel a melankólia, az a kurva, kulcsa van hozzám, bejut mindenhova, kiölel az ágyból, kávét főz, és odanyomja a homlokom az ablakhoz. közben festeni kezd, főleg alá, zeneileg, és persze az ízlése is kurva jó:
például máris szól a világ egyik legszebb lemeze, persze aki minden vasárnap nagy szavakat ír, az könnyen mond ilyeneket, de erről mások is nagy szavakat írtak, ezt figyeld: minden idők legtöbb példányban eladott jazz szóló lemeze, ezzel együtt minden idők legsikeresebb zongora albuma, az ecm kiadó legjobban jövedelmező albuma, az ecm meg ugye a világ legsikeresebb kortárs zene kiadója.
a több mint hárommillió eladott példány szerint majd minden pesti fiúnak meg kellene lennie ennek eredetibe, és akkor lennének csak bajban a lányok: egy nálam először járó hölgy mesélte, hogy ha a hozzám hasonló, gyanús alakok invitálják a lakásukra, mindig óvatos, és menekülésre kész, de ha a polcukon megtalálja például a köln koncertet, vagy egy garbarek lemezt, akkor megnyugszik, mert tudja, hogy ott már olyan nagy baj nem lehet.
(csak a vizuális miheztartást végett, ez a kép elvileg középen van, viszont a blogpont hu motorja egész egyszerűen nem nőtt fel ehhez a feladathoz, ráadásul a szöveget se lehet mellé normálisan megszerkeszteni, csak ilyen csúnyán, a hiba az ottani készülékben van)
mint minden jó lemeznek, ennek is meg van a maga története, igaz erről is már csak akkor tudsz újat mondani, ha hülyeségeket beszélsz: én például sokáig azt hittem, hogy betegen és lázasan játszotta el, és hogy nem is kölnben, és hogy több részletben, mert hogy az első után annyira szarul volt, hogy félbe kellett hagyni a koncertet, meg ilyenek.
ehhez képes hetvenöt januárjában történt, a kölni operaházban, késő éjszaka. előtte egy opera előadás volt ugyanis, ahogy illik egy operaházhoz, jazz koncertből viszont ez volt az első (akkoriban a jazztól még idegen volt ez a fennhéjazó ünnepélyesség és sznobizmus, ami a művészeteket palotába pakolja, és több köze volt még a füstös kiskocsmás undegroundhoz).
egy kislány szervezte az egészet, egy bizonyos vera, aki akkor még alig tizenhét éves volt. jarrett előtte zürichben játszott, holtfáradtan érkezett meg kölnbe a hosszú út után, ráadásul a háta is fájt, és már napok óta alváshiánnyal küszködött. egy interjúban elárulta később, hogy a kurjongatások amiket zenélés közben hallatott, egyaránt voltak köszönhetőek a beleélés okozta örömnek, és a hátába nyilalló fájdalomnak. a lánykától egy bösendorfert kért, és azt is kapott, csak némi kavarodás miatt egy jóval kisebb, un. bébi verziót toltak a színpadra, ráadásul azt is lehangoltan. az ecm producer szakija szerint ez lehetett az oka, hogy jarrett a szokásostól eltérően főleg a középrészen játszik, és a balkezes futamokat is inkább a zongora közepére görgeti, mert egyszerűen szarul szólt az utolsó regiszter, és a pedálok sem voltak rendben, tehát azzal se lehetett úgy játszani mint máskor.
jarrett saját bevallása szerint ilyen körülmények miatt máskor már rég lemondta volna a koncertet, de egyrészt az operaház nagy dolog volt, másrészt meg egyszerűen túl fáradt volt ahhoz hogy balhézzon; leült, és egy ültő helyében eljátszotta a világ egyik csodáját. később sokat szekálták zongoristák, zeneszakik, hogy adja már ki ezt kottán, de nagyon sokáig nem volt hajlandó rá, mondván hogy ez ott, akkor és úgy könnyen jött és könnyen ment, már amennyire; aztán a kilencvenes évek elején csak beadta a derekát, és kiadták a kottát, de minden zongoristának azt ajánlotta hogy a fő támpont inkább a felvétel legyen, mint a kotta, magyaránt, ezt bizony kottából nem lehet eljátszani. egy ismerősöm, most speciel nem egy lányról van szó, nagy zongora és jarrett buzi volt, nem utolsó sorban felvették már azóta a zeneakadémiára, ő áradozott szerelmesen a kottát simogatva hogy 'nézd meg, ezt így, ebben a formában nem is lehet eljátszani, itt meg az osztinátója félig hamis, hát nem gyönyörű?'
ha szeretnéd, és van otthon mindenféle billentyűzeted, próbálkozhatsz te is vele.
én addig próbálkozok a melankóliával szakítani, de mindig visszajön, és nem ereszt. szerinte mi egymásnak vagyunk rendelve, meg minden, és most is itt ül mellettem, épp a boldogságról beszél; hogy mi így vagyunk boldogok, igen, mert a boldogságnak is megvan a melankóliája, nehogy azt higgyem, hogy az egy annyira vidám dolog, mint ahogy a nyár se annyira konkrét, nézzek csak oda, az égre fel, ahonnét csöpög az ősz, ez a lemez se kizárólag téli, nehogy azt gondoljam, és azt se, hogy ez itt most szomorúság, mert ez se ilyen egyszerű, figyeljem csak a zongorát, ő is ezt mondja, és én figyelek:
hét perc tíznél még nem értem, hogy mit beszél, csak azt, hogy ez szép, ahogy a melankólia is szép, a fene essen bele, azért engedek neki mindig, az utolsó öt percnél viszont már érzem is, és a francba, már megint csak az lesz belőle, hogy táncolunk, mint az egymásba teremtettek, én és a melankólia, ó az a kurva, itt szorít magába gubancolva, szomorú-boldogan.
Na jó, be kell vallanom, a mai előadónk az előzőekkel összehasonlítva nem kimondottam szláv, bár a neve bolgárul sós tengerpartot jelent, a tisztességes neve mégiscsak Steven R. Smith, de mondjuk csaljunk egy kicsit, és legyen Sztyepan R. Kuznyec, és még mindig nem rugaszkodtunk el annyira. Egyébként a mi kedves Sztyepanunk 2002-ben felkerekedett, hogy megismerje a kelet-európai népzenét, ennek keretében megjárta kis hazánk mellett még Romániát, Horvátországot, Ukrajnát, Albániát és Bulgáriát, és felfedezte a legszebb nevű hangszereket, olyanokat, mint a nyenyere, a buzuki, a harmónium vagy a bul bul tarang.
A These Villages című albumán pedig megmutatja nekünk, mit is tud kihozni ebből, azaz, hogy ő hogyan értelmezi a kelet-európai népzenét. (És ha most ének órán lennénk, akkor kapna a kottásfüzete sarkába egy fekete-fehér Kodály-fejet, azt a matricát, amit a jó gyerekek kapnak, azok, akik valami jót is csináltak zeneileg.)
A Modest Mouse nevezetű indiezenekar egyik zseniális mellékterméke az alanti videó, amit excrementumfóbiások meg ne nézzenek! A zene alatt addig bámuljanak ki az ablakon, vagy hunyják le a szemüket, takarják el tenyerükkel (de ki ne kakics kukucskáljanak az ujjaik között). Bár akkor soha nem tudják meg, milyen is lehet célbakakálni.
És egy jótanács: mielőtt lehúzod, mindig nézz utána!
A technó bírálói általában azzal indokolják a stílus iránti ellenszenvüket, hogy ez csak egy agyatlan, lélektelen menetelés. Pedig ha kicsit jobban utánajárnának (például követnék szerény blogunkat), akkor kifejezetten érzelemdús darabokra is lelhetnének.
Az alább meghallgatható számról nem lehet, nem is szabad hosszasan értekezni. Inkább mondok egy lemezcímet: Celebration Rock. És ehhez még annyit, hogy a fiúk (ketten) hűek is maradnak a címben megfogalmazattakhoz. És még megjegyzendő, hogy volt már itt szó a rövidnadrágban gitározásról, nos ezt a módit a zenekar énekes-gitárosa, Brian King sem veti meg.
Kié ez a motorbicikli? - csattan fel a klasszikus kérdés a fejemben, miközben a klottgatyák és a tekintélyes, tiszteletre méltó arcszőrzetek viselője, a kiváló Wooden Shjipsből már egyszer és kétszer megismert Ripley Johnson elmeséli, hogy ő szereti a motorbiciklit.
Én mondjuk nem, de ha egyszer megszeretem, abban biztos lesz szerepe ennek a kellemes előadásnak.
.jpg)
(csak a vizuális miheztartást végett, ez a kép elvileg középen van, viszont a blogpont hu motorja egész egyszerűen nem nőtt fel ehhez a feladathoz, ráadásul a szöveget se lehet mellé normálisan megszerkeszteni, csak ilyen csúnyán, a hiba az ottani készülékben van)
Utolsó kommentek