minden napra egy zene

Azt a hétrét hajtogatott pszichedélikus rézangyalát nekijje! Ez aztán a komoly zene!
 

 Csak, hogy ez a nap is derűsen induljon:

Már elkezdtek nyakunkba zúdulni az év végi legjobb/legrosszabb lemezeket tárgyaló listák, ami nekem általában arra jó, hogy azokat a zenéket újra felfedezzem, amiket még év elején hallgattam sokat, csak az azóta eltelt időszakban valahogy kevesebbszer vagy egyáltalán nem jutottak eszembe.

Nos az idei év számomra egyik megkerülhetetlen tényezője volt az Unknown Mortal Orchestra nevű zenekar, ami azzal lopta be magát a szívembe, hogy az egyik legfurább (de mindeközben alattomosan fülbemászó) hangzást szállították cím nélküli debütáló albumukon. Tökös groove-ok, gitárszólók, fasza basszusfutamok, mindez kellemesen koszosra keverve. Mi kell még?

Erre biztosan emlékezni fogok 2011-ből:

Elég régóta nem hoztam szóba a filmeket, úgyhogy most már bátran teszem meg ezt, de az az igazság, hogy mostanában zenéhez is a vásznon keresztül jutok a leggyakrabban; na meg ezt a hangot hallgatni, miközben a western végnapjait nézem, az bármikor megér egy posztot.
Meg is lepődtem meg nem is, mikor megláttam Leonard Cohen nevét: egyrészt miért ne lehetne ő, hiszen sosem hallgattam, ugyanakkor pedig egészen elképedtem, hogy miért is nem? Nyilván egyszerű a válasz: mert nem tudtam, hogy ilyen jó. Vagy hogy ilyen jó is tud lenni, mert idáig csak a szimpla 'igen, nagy zenész, nagy költő, de igazából nem ismerem' státuszban volt, most azonban belépett azok közé, akik iránt egy-egy dal, illetve album alapján nem csak ezt az általános elismerést érzem, hanem kifejezetten tartalékolom a későbbiekre. Ezt például elegánsan a végnapokra.

 Úgy alakultak a dolgok, hogy ma csak egy villámposztra futja

... és mivel a Boards of Canadáról egyszer (egész pontosan ide az egyzenére először) már írtam hosszabban is, ők villámposztnak úgy gondolom éppen megfelelnek.

A zene itt meghallgatható jobb minőségben.

A klip pedig megnézhető alant.

már kész voltam egy másik bejegyzéssel, amikor a tegnapból ma lett, és a naptár azt csipogta, hogy ma lesz annak a napja, amikor hajózni fogunk a lamb-bel, a világ legjobb helyén.

(egy fonetikai hülyeség; hogy a viharba toldalékolod magyarul a lamb-bet - így? -, ha elvileg a végén lévő b-t nem is kellene ejteni, lam, lamra megyünk? brr)

nagy a csábítás hogy ilyen bibliai idézetekkel poénkodjak most, mint hogy eljött a bárány, ésatöbbi. ehelyett inkább abbéli aggodalmamat osztom meg a kedves olvasóval, hogy bár minden tiszteletem az a38-é, és megértem azt, aki szereti, én egyre inkább savanygok, ha a kedvenc zenekaraim pont ott kötnek ki, főleg mint ahogy a mostani esetben is, amikor a jegyek már majd egy hónapja elfogytak, tehát az esemény telt házas lesz. a sok ember kis helyen elfér sem a kedvenc jelenségem az életben, de az a38ra sajnos sokszor olyanok is betévednek - nyilván mivel elvileg a világ legjobb helye - akik sanszosan nem a zenéért jöttek, (hanem miért egyébként, ha már itt tartunk, tényleg a 'pult' miatt, az ötszázforintos műanyag sörért?;) ami egy lamb kaliberű és hangerejű zenekarnál nem biztos hogy nagy probléma, de például annó a soap & skin koncert igen tanulságosan alakult emiatt.

bár a négy lemezt összefoglaló válogatás címe is azt a jogos megbántódást éreztette - best keep secrets - hogy a lamb hiába hódított meg majd mindenkit, aki hallotta, a világhír valahogy mégsem jött össze nekik. ami az első két lemez zseniális frusztráltsága alapján mégcsak érthető is, de azóta sok víz lefolyt a tévében is például, és a különböző népszerű sorozatokban hallható gabriel mára már túlzás nélkül világsláger. így aztán megvan annak az esélye, hogy olyanok is megvették a jegyet a ma estére, akik egyébként az életmű jelentős részével nem biztos hogy tudnak mit kezdeni, ettől függetlenül nem hiszem hogy neki fognak állni beszélgetni vagy iszogatni, miután lement a gabirel meg a gorecki, mert aki ott volt a szigetes koncerten, ahol az időjárás egyrészről jobban emelte a hangulatot (esett az eső) de meg is rövidítette a koncertet (lou infulenzás lett), az emlékezhet rá, hogy a lamb élőben egyszerre rock és jazz, ha lehet ilyen baromságot mondani, vagy még hülyébb szavakkal vad és szexi, tisztára mint egy cosmopolitan címlap. azt is simán el tudom képzelni hogy egy juventus rádión szocializálódott egyszeri koncertlátogató is rohan megvenni az utolsó három lemezből bármelyiket, miután hallotta őket, és később se fogja megbánni, sőt.

ma este valószínűleg az új lemezzel jönnek, amit a levelet kapó kolléga beharangozott már itt az egyzenén, rávilágítva arra, hogy sok újat nem mondanak rajta; nos azóta a sokadik hallgatás azt is megmutatta, hogy az új lamb lemez tökéletesen konszolidált, mondhatni kiegyensúlyozott album lett, ami bár a popzenei befogadásra még jobban rásegít, azoknak viszont, akiknek a lamb épp a végleteiben izgalmas, vagyis pont az első lemezeik kiszámíthatatlan hullámvasútja, azoknak némileg csalódás, szebben fogalmazva sajnos semmi extra. (ugyanez a bajom az új radiohead lemezzel is egyébként, bár élek a gyanúperrel, hogy ez nem mindenkit zavar ennyire, úgy tűnik menthetetlenül öregszem)

lou a szakításos években folkpacsirtaként kiadott szólólemezein megtanult szelíden és kevésbé modorosan énekelni, andy pedig még jobban tökélyre fejlesztette ezt az akusztikus - gép keveredést, ami miatt egy lamb számot húsz másodperc alatt felismerhetsz, még akkor is, ha lou épp nem énekel azalatt.
(bár lou szólólemezei viszonylag ismertebbek lettek, már csak a kiadó miatt is, andy projektje a lowb nem kapott akkora vízhangot, pedig egy kurvajó lemez, szerintem izgalmasabb mint az ötödik lamb, érdemes meghallgatni) 
mondhatni az ötödik lemezre teljesen kidolgozták azt a lamb-bet, ami egy profi popzenekarrá nőtte ki magát, annak minden előnyével és hátrányával együtt. gondolom a mai produkció is hasonlóan megcsinált és profi lesz, ettől függetlenül nagyon remélem hogy az édes kamaszévek zseniális számaiból hallhatunk majd párat - a górecki borítékolható, de én nagyon örülnék egy b-line-nak, egy softly-nak, vagy egy zero-nak, vagy legalább az i cry-nak.

és akkor meg is érkeztünk a mai bejegyzés legnehezebb részéhez, vagyis hogy mi az isten zenét válasszak tőlük. érdekelne, hogy az olvasóknak mik a kedvenc lamb számaik, még ha elég ciki is efféle baromságokat kérdezgetni; de a lamb pont azok közé a zenekarok közé tartozik, amiknek nincs ilyen könnyen megfogható csúcspontjaik - gabirel, gorecki nem ér -, és én eddig ahány embertől kérdeztem, mindegyik meglepően mást mondott.

részemről a kedvenc lamb számaim számok; az one és a five, aztán talán a heaven és az i cry, mégsem ezeket fogom e bejegyzés alá biggyeszteni, hanem egy kis különbejáratú kedvencet, ami érdekes módon lemaradt a már emlegetett best keep secrets mellé pakolt dvdről. ebbe a videóba a szemérmetlen szerelmessége mellett azért szerettem bele, mert a három cinnél én is mindig hármat szoktam pislogni, és lou az elején (húsz másodpercnél) szintén ezt csinálja, meg kell tőle őrülni.

Milyen kapóra jött ez az új Óriás-szám. Nem mintha olyan jó lenne, viszont éppen betalált. 

"Az irracionális tényezőt

most megnevezhetem a te neveddel,

és személyed kiiktatva a rendszer,

talán úgy tűnne, áttekinthetőbb"

(Szlukovényi Katalin)

 Szombaton lesz egy éve, hogy először szembesültem az alábbi zeneszámmal, s most, eme dicső jubileum közeledtével úgy döntöttem, hogy nem leszek irigy és bedobom a közösbe. A vokál a sajnos már megboldogult reggae/dub-fenomén Michael Smith-től származik, a mókás klipet pedig ezúttal is a kedvenc félprofijaim hegesztették. 

Szörnykéz ujja a ravaszon...