minden napra egy zene

Biztosan nektek is feltűnt (feltéve, hogy olvastátok a szóbanforgó bejegyzést), hogy a néhány héttel ezelőtti Deadpeach posztban megemlített összes "Dead" zenekar nevéhez link is tartozott... egy kivétellel.

Azért jószerével akadnak itt tisztelni való bajszok... már csak ezért sem szabadott volna kimaradniuk

Ez az egy kivétel azt jelentette, hogy az egyzene több mint másfél éves történetében nem sikerült helyet szorítanunk a The Gratful Dead-nek. Ez egyfelől remek, merthogy minden bizonnyal azért nem kellett eddig a bandához nyúlnunk, mert bőven akadtak kiváló zenék amiből tallózhattunk. Másfelől viszont egyben szégyen is. Tekintve a blogon fellelhető tetemes mennyiségű '60-as '70-es évek beli nótára, és a cimkefelhőben a pszichedélia szócska melletti számra (segítek: 59), igazán megemlékezhettünk volna a stílus és a korszak pionírjairól is.

Na én most éppen ezt készülök megtenni, és nem egy perc néma csenddel, hanem ezzel a kedves hanganyaggal itt: 

A formáció első fennállásanak 30 esztendeje alatt (2005-ben "The Dead" néven, néhány egykori, és új taggal újra alakultak, de ezt ebbe nem számoljuk bele) a zenekar magját alkotó zenészek névsora, Ron McKeat 1973-mas halálát leszámítva változatlan maradt, ami több, mint dicséretes.

Eredetileg, az akkoriban úgy tűnik igen népszerű The Warlocks néven működtek, majd miután egy másik The Warlocks lemezszerződést kapott, kénytelenek voltak új nevet kifundálni - a The Velvet Undergrounddal egyetemben, akik ekkoriban szintén The Warlocksként működtek (hozzáteszem, szerintem mindkét banda jól járt a névváltással).

Az átnevezés utáni első fellépésük 1965-ben történt, mégpedig az egy külön posztot is megérő, a san franciscoi pszichedelikus szubkultúra, és a hippi mozgalom kialakuásában jelentős szerepet betöltő, legendás Acid Test "parti-sorozatának" egyik "állomásán" (ez a mondat kiváló lenne Joey Tribiani számára, hogy gyakorolhassa az idézőjelek használatát). A következő évben már a Trip fesztivál plakátjáról láthatták viszont, saját, új nevüket. Innen mondhatnám egyenes út vezetett a Woodstock fesztiválig, de a zenekar tagjainak gondolom azért lenne néhány szavuk ehhez az "egyenes út" dologhoz. Minden bizonnyal tetemes mennyiségű munkára, LSD-re és DMT-re volt szükség, hogy a '66 és '69 közözött rendelkezésükre álló alig néhány év alatt, a pszichedélia pionírjaivá nőhessenek, és kvalifikálájk magukat a rocktörténelem legjelesebb eseményére.

Első osztályú LSD beszerzésével bizonyára nem akadt problémájuk, hiszen hangmérnökük az az Owsley "Bear" Stanley volt, aki a potméterek tologatása mellett észak amerika legnagyobb bélyeggyárosa is volt egyben. Az úriember '65 és '67-es letartóztatása között egyes becslések szerint 1,25 millió adag trippet állítótt elő. Bár az "adag" nem lelhető fel az SI mértékegység-rendszerben (ergo elég relatív, hogy 1 adag valójában milyen mennyiséget is takar), azért az érzékelhető, hogy Bear nem a külső sávban nyomult. Az általa előállított LSD komoly katalizátora volt a drog széles körű elterjedésének, és az ehhez szorosan köthető, san franciscoi hippi kultúra kibontakozásának.

Owsley "Bear" Stanley 

Bear mindazonáltal nem csak a laborban alkotott nagyot. Történt ugyanis, hogy a The Greatful Dead egyre és egyre elégedetlenebbé vált a koncertjei helyszínén található hangtechnikával, így Bear saját hangosító rendszert tervezett nekik. A rendszer prototípusa ugyan öszehasonlíthatatlanul szebben szólt a zenekar által eddig megszokottakhoz képest, cserébe viszont túl kényes és érzékeny volt, aminek rengeteg félbeszakadt koncert volt köszönhető.

Bear sajnos nem sokáig ügyködhetett a rendszer tökéletesítésén, ugyanis nem sokkal annak megépítése után, droglaborjának köszönhetően börtönbe került. A zenekar így néhány évig egy az Alembic által gyártott hangtechnikával turnézott. Majd Bear 1973-mas szabadulása után (immáron az Alembic segítségével) befejezhette a "The Wall of Sound" névre keresztelt "művét", ami a legnagyobb akkoriban használt - és valószínűleg máig a második legnagyobb mobil - hangosító rendszer volt.

Fél mérföldes távolságig kíváló, törzítás mentes hangminőséget produkált, ami nem csak a közel 27ezer Wattos teljesítménynek, de a hangszerenként külön jelútnak, és hangszóróknak is köszönhető (Phil Lesh basszusgitárjához, például húronként külön jelút, és hangszórók tartoztak).

A The Wall of Soundból mérete miatt két teljes rendszer állt a zenekar rendelkezésére. Míg az egyik éppen használatban volt, a másikat már a következő koncert helyszínén építették, hogy készen álljon mire a zenekar odaér. 4 teherautó és 21 fős szeméyzet volt szükséges ahhoz, hogy mozgassák, és munkába állítsák a 75 tonnás monstrumot.

Végül egy év turnézás után '75-ben, a rengeteg járulékos probléma miatt (logisztikai nehézségek, az üzemanyag és a személyzet növekvő költségei, a road-ok közti belső surlódások, és néhány, a komplexitásból adodó technikai gát miat) a máig egyedülállónak mondható hangrendszer nyugíjazásra került. Helyét egy könnyebben mozgatható, jóval egyszerűbb konstrukció vette át.

The Wall of Sound 

A zenakar tagjai változatos zenei előképzetséggel, és múlttal rendelkeztek, ráadásul mindegyikük igazi multiinstrumeltalista volt. Mindezek után nem meglepő, az a zenei sokszinűség ami lemezeiken hallható.

Jarry Garcia (szóló gitár és ének) és Bob Weir (gitár, ének) az '50-es '60-as évek amerikai folk zenéjében merültek el, majd nyitottak később az új elektromos gitár felé. Phil Lesh (basszus, tenor ének) a zenei konzervatóriumot a trombita avatott mestereként hagyta el, később pedig elektronikus zenei tanulmányokat folytatott. A '73-ban életét vesztett Ron McKeath (hammond orgona, harmónika, ének) a blues zene szerelmese. Bill Kreutzmann (dob), kiváló jazz és R'n'B zenész. A zenekarhoz később csatlakozó Mickey Hart pedig az ütős hangszerek széles skáláján játszott profi módon.

Élő előadásaik híresek voltak hosszas improvizációs játékukról, ami alapvetően megkülönböztette őket a többi turné zenekartól. Amíg a legtöbb banda egy kész show-val állt a közönség elé, melyet koncertről koncertre ismételtek, a The Grateful Dead ezt sohasem tette. Korai felvételeikre is ezek a hosszú, improvicációs, gyakran instrumentális jammelések voltak jellemzők (jó példája ennek a korszaknak a Dark Star), de mivel hiányzott belőlük az élő előadás varázsa, ezért a lemez eladások alulmulták a várakozásokat.

Későbbi lemezeik (Workingman's Dead, American Beauty) ugyan még mindig magukon hordozták a banda jellegzetességeit, azonban jóval hagyományosabb szerkezetű szerzemények kaptak helyet rajtuk, így ezek már üzleti sikereket is hoztak a zenekar számára.

Rengeteget lehetne még írni a zenekar 30 éves pályafutásáról, arról, hogy hogyan formálódott albumról albumra zenei világuk, a lemezborítóikról, felbomlásukról és újjáalakulásukról vagy éppen a The Deadheads-nek nevezett elkötelezett rajongótáborukról, de kedvcsinálónak ennyi talán most elég. Remélem sikerült sokak érdeklődését felkelteni a történelem egyik legnagyszerűbb zenekara iránt, és remélem aki eddig nem tette a jövőben sokat hallgatja majd őket.

még pattognak a fülemben a basszusbuborékok, amikkel egy mosolygós, ezeréves óvodás arcú úriember, bizonyos dave tipper őrjítette meg az áharmincnyolc utasait, pár órája, utolsó klub fellépésén, mint ahogy mosolyogva elmondta, ezután visszavonul stúdiózni, és ő az a fajta, hogy lehet hogy vége lesz addigra a világnak, mire végez vele. tipperől egy másik úriember írt le röviden és velősen majd mindent, amit érdemes, bő egy éve itt.

többek között megemlítette az 5.1-ben felvett surroundedet is, ami részemről egyike azoknak a lemezeknek, amit mindenképpen hallania kell majd a gyerekemnek. az egész album tökéletes, nem is nagyon szabadna külön meghallgatni, koncepcionálisan és hangulatilag is egy kerek egészt alkot, és bár hülyén hangzik de azokat a boldog időket idézi, amikor még egy az egyben hallgattunk lemezeket, a borítót is böngészve közben, a oldalt, és bé oldalt váltogatva; ilyenformán nekem ez az album jean michel jarre oxigénje vagy vangelis heaven & helljének a kilencvenes évekbeli társa, egy ilyet tudok még, az l.s.g. into the deepjét, mind a kettőt kötelezővé kellene tenni az elektronikus zenék iránt érdeklődőknek.

és ha már úriemberek, egy harmadik sztorizik a surroundedről, mégpedig kevin a chi recordingsból, aki ma hajnalban is csinosra vágta a testeket a tipper után:

'az album alapkoncepciója volt kihasználni a dvd nyújtotta 5.1 surround hangtechnikát, úgyhogy miután a myutopia legénysége felkérte őt a frissen összetákolt surround stúdió felavatására, az egyébként nomád életmódot folytató tipper az államokba költözött a balance-joystic mellé, és ki sem jött az album befejezéséig. aztán amikor a zene már megpirult, saját bevallása szerint 800 óra 'helyezzük-el-a-hangokat-a-térben-joystickolás következett, meg persze, hogy azért a cd-playerek se maradjanak surrounded nélkül, egy külön sztereó verzió keverése (tessék kalkulálni és hasonlítani a két hét alatt cakumpakk elkészülő magyar poplemezekhez).

nos ezek után érthető, hogy aki eddig nem ismerte, az már venné is a kabátját, és rohanna egy lemezboltba beszerezni a surroundedet, ha még mindig a kilencvenes években élnénk, így viszont marad a google. bár, ahogy bátorkodtam, egyben kellene az egészet meghallgatni, ha erre valakinek (egyenlőre) mégsem lenne lehetősége, annak részemről a tear strips off című felvételt ajánlanám barátkozásra. ha lehet hinni a last.fm-nek, több mint harmincszor hallottam már ezt a számot, de nem lehet, ezért maradjunk annyiban, hogy legalább háromszázszor. az én világomban kevés ilyen felvétel van, mint ez, amit képes vagyok egymás után folyamatosan, gyakorlatilag órákig hallgatni. elképesztően okos zene, mind a ritmusváltásairól, mind a sejtelmesen felcsillanó dallamról ódákat kellene írni, de az, ahogy kétperc huszonötnél a dallam második megismétlődésekor bejön még egy kis magas cin, az még mindig olyasmi, hogy a fülem belemosolyodik.

ezt a fajta fülmosolygást érezhette ma az a több száz szerencsés, aki ott volt tipper szettjén; iszonyatosan okos, precíz váltások, zubogó basszusok, és nem mellesleg olyan szkreccs mutatványok, hogy hiába figyelted a kezét, nem láttad hogy mikor csal. bár tipper zenéjére simán lehet őrülten vonaglani, és kitáncolni magadból a felesleged, részemről az igazi szerelem, amikor lassan hömpölygő, csilingelő álomzenéket készít, amiktől az ember, ha beleül hallgatás közben a fotelébe, egy másik világba érkezik. hasonlóan a leginkább flashbulb néven alkotó benn jordannal, akiről szintén nem biztos hogy a lágy szépségre asszociálnál neve hallatára, de ha ismered az életművét, simán össze tudsz belőle állítani egy kanapéra valót.

ennek a jegyében imhol egy mix, ami tipper downtempós dolgait hivatott prezentálni, sajnos néhol csúnya hanghibákkal, de legalább a címszereplő szám is felcsendül.
 

Őszintén remélem, hogy az őrület közepén, egy héttel az előtt mindőtöknek jól esik meghallgatni ezt a lassan feledésbe merülő klasszikust.

Ha valaki valahol valamiért valahogy épp kimerítette dudorászható dallamainak tárházát, íme az utánpótlás:

TIZENNYOLCASKARIKA!

Vibráló, animációsan foltozott pornográfia az elsalakosodott szövetek labirintusában.

Zenét hallgatni valószínűleg egyedül érdemes. Bár vannak kivételek szép számmal (talán oly szép számmal, hogy már nem is kivételnek számítanak), azért az mégiscsak általános szabálynak tűnik, hogy a mélyebb dolgokat legalábbis nem szükséges megosztanunk senkivel. Amit adnak, azt nekünk adják, nem kell hozzá társ, pláne nem társaság, különösen nem tömeg. Gyaníthatóan mindenkinek vannak zenei élményei , amelyeket megrontott a nem odaillő közeg - nem kell bemutatnom a jelenséget, azt hiszem. Szóval ezeknél a zenéknél nem szükséges senkinek fogni a kezét, nem érdemes táncolni, nem szabad beszélgetni. Alighanem kitaláltátok, hogy egy ilyesmi muzsikát próbálok most itt felvezetni.

Meglehetősen vonzódom ahhoz a cipőbámuló dream popos vonalhoz, amit a Slowdive képvisel(t). Számomra ezek ilyen magányos zenék, pont jól elvagyok velük egyedül. Ha koncerten hallanám, ott is szemlehunyással szeparálnám el magam a körülöttem állóktól, méltatlan lenne, ha felkérnék valakit lassúzni rájuk, mint tettem azt anno mondjuk a 67-es útonra, a salgótarjáni nyári táborban (éppen abban az évben, amikor a  Slowdive feloszlott). Szóval hát ha van rá mód, akkor küldjetek ki mindenkit a helyiségből, csak aztán indítsátok el a zenét. 

Néniket a bácsiknak!

Induljunk ki onnan, hogy a cím jelentését illetően az emberiség fenntartásában hasznos részt alkotó elemek nem ellenkezhetnek a dologgal, a maradékot pedig már megszoktuk, hogy toleráljuk. Azonban már itt is érezni egy kis kommersz vonást, ami egyébként majdnem végig jelen van a Kiscsillag legújabb lemezén. Jó, tudom, hogy ez már nem a Kispál, de... Kissé szkeptikusan közeledtem az anyaghoz, úgyhogy a vettem a fáradságot eléggé helytálló lefestése az aktivitásomnak, midőn nekiálltam a hallgatásnak, talán emiatt lett ennyire pozitív csalódás a vége.

Általánosságban elmondható, hogy érezni a jótékony hatását annak, hogy a frontember ismerkedik a hangszerével, ami azt eredményezi, hogy egyszerű, letisztult, de kreatív és bátor gitártémák uralják az egész lemezt. Bátran fölvállalják a technika hiányát és ez nemcsak, hogy szimpatikus, de a néha primitívnek tűnő harmóniák nagyszerű hangulatot varázsolnak a hallgatóknak. Igazán szép munka. Az énekdallammenetek kivételesen jól sikerültek, gyönyörű ívet húznak a nem mindig tökéletesre komponált szövegre, és precízen illeszkednek a témákra.

A szöveg elég kettős.
A Lecsós részek erőltetettek, mint mindig, így ez nem okozott meglepetést, azért jó lenne minél kevesebbszer tollat ragadnia. A Kossuth-díjas szerzőről nehéz átfogóan nyilatkozni, mert tényleg felemás. Akadnak kifejezetten remekbe szabott költemények, amik a Kispál késői elmélyült dadaizmusát idézik bennem, egyébként ezek máig mérföldkőnek számítanak az életemben. Viszont néhány helyen olyan hatást keltenek a megoldások, mintha vagy Lecsó kiragadta a Lovasi kezéből tollat és odakaristolt néhány elcsépelt erőltetett gondolat, vagy egyszerűen csak nem sikerült túl jól.

Összességében nekem nagyon tetszik az új lemez, elsőre kicsit furcsa, de többszöri hallgatás után bele lehet szeretni. Egy biztos, Andrást nem lehet még mindig leírni, sőt, tud újat mutatni időről időre.

ma nem esünk a zászlónktól messze, bár zenélni fogunk, nem politizálni. és ha már így alakult, nézzük is meg a kultúra fővárosát, egy szombat, álmos, esős, hideg délután; istván pince, kockás műanyagterítő, vizezett bor vizeskancsóban, és egy bácsi, egy bácsi, akinek a homlokára van írva hogy törzsvendég, akinek olyan az arca, mint a hely, vagy a hely lett olyan, mint a bácsi arca, az az arc, amiben ugyanígy lépcső vezet befelé, ahol odabent áll a füst, a fapadok, a reménytelenség, és az olcsó ízű pillanatok.

nem tudom milyen lehet oroszország, biztos gogol, hagymaszagú templomok, vodkanarancs, és a lányok, akik az asztal alá isznak egy egész hadsereget, mindenesetre a kártyázni nagyon tudnak. dosztojevszkij maga is nagy kártyás volt, a felesége utolsó szoknyáját is eljátszotta (a szívét is talán csak azért nem, mert meg kellett írni vele egy bűnt és bűnhődést); vagy volt egy költő, aki a verseit kártyázta el, halála után úgy kellett összeszedni mindet.

ezt a verset, amit elvileg 'tizennégy és hatvan év között mindenki ismer magyarországon (dinnyés józsef megzenésítésében)' mondja bodor béla a holmiban, hell istván írta, és erre ahol lehet, felhívja a figyelmet: 'az alábbi verset 1973-ban írtam, közép-oroszországban, vlagyimirban, amikor én még költő (és 22 éves) voltam. sokan ismerik, éneklik, de romlott szöveggel. hát - ez a hiteles. megjelent az elve fogó csapda c. kötetemben, 1992 körül. előtte a 'régi' mozgóban, még a hetvenes években.'

nem tudom milyen lehet oroszország, hát még hogy pont ott költeni, huszonkétévesen; nekem ez a dal pécs, az istván pince, az a bácsi, annak a bácsinak az arca, és az az állapot, amikor inni akarsz valami sűrű, durvát, ami majd hátrahajít. jellemző módon én sokáig abban a tévhitben éltem, hogy a kedvenc amorf ördögök számom, a látom magam a poharamba' ennek a feldolgozása, annyira hasonló a hangulata mindkettőnek.

sokan elénekelték ezt a dalt, és remélhetőleg még el is fogják, ezzel a pattogós, forgós, haldoklós dallammal rengeteget lehet hozzáadni a szöveg hangulatához. legfrissebben a budapest bár borzasztóan ripacskodó, lovasi énekelte verzióját lehet megtalálni; szót érdemel még a vakvágány teljesen balkánira hangszerelt feldolgozása, egyre gyorsuló darbukával és harmonikával, vagy pintér tibor előadásában, ahol tényleg szaladnak az ősi dobok, de a legjobb mind közül a már emlegetett dinnyés józsefé, mellesleg ez a legelső is, ha minden igaz a dallamot dinnyés írta. a bansky graffikás youtubos videón hallható verzió valószínűleg élőben készült, és irtó rossz a minősége, mit nem adnék, ha ezt meg lehetne hallgatni normálisan. négy napnyi kemény googlézés és lemezboltozás után sikeresen megszereztem a dinnyés szerény című 'aranyalbum' lemezét, de ott meg már-már katonás dobokkal van leöntve ez a dal, a jutub videós sokkal búsabb, van benne valami lemondás, ami hiányzik az aranyalbum verziójától. hell istván blogján a már idézett magyarázkodás alatt találhatunk egy másik dinnyés verziót, ez a legjobb, mind a háttér vokálok miatt, mind a minőség miatt. jó lenne tudni, hogy ebben a formában hol lehetne megtalálni, mert ez egész más mint a cédés változat; valószínűleg így jelenhetett meg kazettán.

pont az a dinnyés előadásában a jó, amikor nem megy el a csábítás felé, hogy begyorsuljon, hanem ahogy a vers is mondja; nehezen, halkan. mennyi keserűség van a hangjában; mennyit kell vajon inni ahhoz, hogy ilyen legyen a hangod, és mennyit kell élni ahhoz, hogy ennyit kelljen inni miatta? huszonkét évet? még annyit se?

nevetés nekem a véred.
és milyen lehet, amikor pálinkát lehelnek rád, szelíden?

Jó, jó, tudom, ezzel a dallal most elvetettem a sulykot. Kicsit talán elveszi az eset élét, hogy nem december 24-én kerül ki az egyzene szégyenfalára; akkor, ha jól tudom, egészen másfajta zene fogja burzulni az idegeket. Meg, így, késő este már talán belefér.

Talán tekintsünk rá a "hogy csináljunk szar dalból jó dalt" verseny közönségdíjasaként.