Mióta nyilvánosságra hozták milyen zenék fognak szólni a mai tűzijáték alatt, többször elgondolkodtam, én vajon milyen dalokat hallgatnék szívesen a nagy durranások közepette. Az eredeti, zavarbaejtően sokszínű lista is megérne egy misét, mert van ott minden a szimfonikusokkal felturbózott Hiperkarma számtól kezdve a Vad Fruttikon keresztül egészen a Grand Budapest Hotel filmzenéjéig, de én szívem szerint még ennél is jobban zavarba ejteném a fényes csinadrattára összegyűlő tömeget, egy kis vérbeli, magyar újhullámos szintipoppal. Amúgy is valahogy olyan érzésem van, hogy a Spenót zenekar dalában szereplő évszámokat gond nélkül lehetne aktualizálni.
- bátorkodik javasolni a zenét Youtube-ra feltöltő felhasználó.
Így hát a Modern English ama korszakából származó muzsika következik, amikor még nem popzenét gyártottak, hanem a Joy Division hatott rájuk, én pedig még nem is éltem.
Ha valaki esetleg nem a brandépítés és háttértörténetek miatt lenne elkötelezett némely zene irányába, annak Zamilska tökéletes választás lehet. A lengyel lányról ugyanis ember legyen a talpán, aki nem polák karaktereket is képes kisajtolni a világháló amúgy gazdag információt tejelő tőgyéből. Ugyanakkor aki bírja a mássalhangzótorlódásos karakterhuszárkodást, az hamar rájön, hogy a lengyel lány mekkora felfordulást okozott eddig is kis hazájában.
Az biztos, hogy Natalie Zamilska olyan fémes, iparian dübörgő technót pakolt össze az áprilisban megjelent Untune c. lemezére, hogy simán lesodorja az embert egy ültő helyéről. A trekkek majdnem mindegyike (Flag, Effort) merész, veretős, kísérletező, sötét, mélyről feltoluló basszusokkal telített, ami kb. pofátlanul kicsontozza az embert. A magam részéről egészen nyugodtan fellobogóznám az új lengyel elektronika zászlóvivőjének, ő magától úgyis szeret ilyen lázadó szerepet (is) belevinni, abba amit csinál. És akkor még meg sem említettem a szuperszexi, a perzselően extravagáns videoklipeket és a levest kanállal evést.
Tökéletes! Évek óta vártunk ilyenre, és Zamilska a Quarell kimérten húzó ritmusával, némileg dubstepes áthallásával ajtóstul támadt a helyi elektronikus zenei szcénára s vívta ki magának azt az egyedülálló helyet, amiért most itt tudnék sikítozni, hogy "Még,még, kérlek: a csontvelőmet is szívd ki!"
Persze, van neki lágyabb oldala is, ahogy szinte éteri breakbeatek másokkal való kollaborációban, , szintén minőségi klipekkel, de az új lemez ofisöljeit nehezen veri, úgy látszik mostanra ért össze a zenei keménykedés a vizuális vagánysággal.
Ja, és fellép az idei Tauron Nowa Muzykán, jövő héten.
Van egy már-már tradicionálissá váló szokásom hazalátogatásaim alkalmával. Az első adandó alkalommal vásárolok egy aktuális MagyarNarancsot és két találkozó közötti, vagy a vécén ülés okozta, amúgy elpocsékoltnak érzett időt az újság bogarászásával töltöm el. A politika részt hamar átugrom és gyorsan hátralapozok a kultúra részre, de ha nagyon sok időm van akkor egyenként elolvasom az apróhirdetéseket és a napra bontott programajánlót is.
Nem volt ez másképp ezúttal sem, vettem egy újságot, a politika részt átugrottam, a kultúra részt elolvastam, így mivel még pontosan másfél órám volt odaérni a Grund-ra, jobb híján az apróbetűs részeket kezdtem el tanulmányozni. A csütörtöki napra egy A38-as koncertajánlót sodort elém a nyomtatott betűfolyam, a fellépő zenekarról őszintén szólva még sosem hallottam, de az előttük fellépő előadó neve ismerősen csengett. Mivel én péntek hajnalban indultam vissza pontosan oda,ahonnan ő is jött, (a különbség csak annyi hogy ő frissen diplomázva, egy érdekes záróprojektel a zsebében) nem tudtam meghallgatni őket, pedig az sem kizárt, nagyot nevettünk volna a nemvárt találkozáson.
Ismerjük egymást meg nem is, mi, itt tanuló magyarok, és tudtam is meg -inkább- nem is, hogy valahol már ismertnek számít a Kanagawa, szóval ahelyett hogy itt álokoskodnék a témáról, akit érdekel, olvassa el az album megjelenésekor készült interjút a kétszemélyes zenekar beszédesebb felével.
Régen volt már drum and bass, úgyhogy ezt a csorbát haladéktalanul ki is köszörüljük, méghozzá nem is akárkikkel. A brazil S.P.Y., csakúgy mint a hozzá képest veteránnak számító Total Science-ék A-ligás producerei a műfajnak, (akik egyébként itthon is több alkalommal játszottak már). A Testimony pedig egy igen jól sikerült kollaboráció, amit mintha direkt arra találtak volna ki, hogy nyáron különböző, lehetőleg szabadtéri helyeken megszólaljon. Ezenkívül hallgatása közben bizonyítottan jobban szaporodnak a karakterek a word dokumentumokban, rendeződnek az táblázat-sorok, illetve gyorsabban küldődnek az emailek is ezen az álmosító csütörtökön. Apropó, kispéntek:innentől már fél lábon is kihúzzuk!
Nem volt még a megannyi fel- meg alkart, bi- meg tricepszet, jobb megl bal vádlit, meg ahol csak akad hámréteg na azt, meg a megannyi klasszikust beborító borító? (ami kinézetre egyébként megszólalásig kompatibilis a Converge Jane Doe-jával ott balra a koncertplakátok sűrűjében)
Az Alkotótábor egy magyar techno fesztivál. Az idei, a tizenegyedik, két brutális Martin hangrendszerből, a magyar techno szkéna apraja-nagyjából, a szántódpusztai turisztikai központ pázsitjából, zsúptetős házaiból, lovaiból, és kis templomából állt; két nap dübörgés estétől reggelig, két színpadon, főleg dj szettek, egy kevés live produkció, 1-2 órás blokkokban.
Szubjektíva
A fellépők (idén csak hazaiak), és a vendégek, visszatérők, mintha egy zárt kör lenne. A hangrendszer profi és profin szól, de tényleg. Ehhez képest a zenei minőség hullámzó, ami a belterjes szervezés hozadéka is lehet; ez nem is baj, ha egy "baráti" fesztiválról van szó. Alapvetően két napig techno szól, amibe beszűrődik egy kis house és bass. A nagyszínpad egy zuzda, mint egy szabadtéri Tresor, ahol élményszámba megy egy olyan szett mint például Maksé (az alábbi mix nem az Alkotótáborból való). Összességében, az Alkotótábor unikum, ami jó.
Amikor az ember hétfőn nem a végigbulizott Alkotótábor miatt érzi úgy magát az irodában, mint akit két napig vertek, akkor megint mi más maradna a szomorkodás mellé, mint egy kis nosztalgia..
Utolsó kommentek