Az lesz, hogy ma este sztrájkolok és nem megyek sehova. A sok nyári program közepette néha el is felejti az ember értékelni az otthon, nemes magányban töltött időt. Ez eddig egészen úgy hangzik,mintha valami csajos blogra írtam volna, akkor már maradok is a kaptafánál. Tehát az egyzene mai divat, életstílus és szépségtippek rovatában azt ajánljuk, hogy a sok pörgés közepette engedélyezzetek magatoknak ti is egy-egy lazítós délutánt/estét.
Tegyetek kényeztető – hidratáló pakolást a fületekbe a Haiku D’ Etat (aka a producer, a Third Eye Blind dobosa, Adrian Burley, a Freestyle Fellowship-es Aceyalone és Myka 9, valamint Abstract Rude) 2004-es, egyszerűségében nagyszerű klasszikusával. A csapat Coup de Theatre – című albumán megjelent track - hogy témánál maradjunk – akár a „kis fekete ruha”, időtlen stílusosságával igazi alapdarab, amit örömmel vesz elő az ember újra és újra.
Ez a bejegyzés akkor most mégsem arról fog szólni, amiről eredetileg akart volna, pedig már napok óta idült fülkukacizmusban szenvedek, amire az agyonhallgatás és posztírás például kiváló gyógyírt jelenthetett volna. Ráadásul számomra fontos vetülete is lett volna bájos animációs filmekről, transzneműségről, ruandai konfliktusokról, de az ÉLET ezúttal közbeszólt. Konkrétan köszönés nélkül az arcomba ült.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy utolért a "sorsom" vagy a mi frász (tényleg inkább az utóbbi), pedig aki ismer, az igaz megmondhatója, hogy ha valaki, akkor én címerállata lehetnék a nagybetűs realizmusnak és inkvizítora mindenféle spirituális okosságnak. Csakhogy időközben szaladgál a wi-fi jel, elkerekedik a szem, leesik az áll, "Szó bennszakad, hang fennakad,/Lehelet megszegik", én leesem az ágyról és még mindig nem bírom abbahagyni a röhögést, hogy ilyen nincs! Egészen pontosan: ILYEN pont baszki pont NINCS. !!! Illetve ez az: pont hogy van!
Próbáltam egy szolidabb fejsérüléssel lefuttatni a mentális keresőprogramomat, hogy mi az az elementáris erő, ami zenében ennyire meg tud rázni, de a rendszer még kicsit akadozik, fent említett okoknál fogva, úgyhogy azt találtam ki, nosztalgiázom egy kicsit, és ideteszem azt, amiről ez az egész szól (és ami korábban már henriket is megihlette), így több mint tíz év távlatából. A felnövésemről. Az akkori és mostani életemről.
Pont olyan érzés ez, mint az Amélie csodálatos életében, amikor a pasas rátalál a gyerekkori kincsesdobozára, kinyitja, és jól tarkón vágja a múltja. Rögtön másik oldaról a jelene is, csakhogy meglegyen a balansz, hogy ez akkor most tényleg ott van előtte, nem tűnt el, létezett, és meglepő módon, az a fiók, amibe anno elpakolta magában, pontosan ugyanolyan olajozottan működik most is, és neki ezzel kezdenie kell valamit. Ilyen lehet az, amikor amikor két szikla közé hidat húznak, mint amikor megstoppolsz egy zoknit, vagy amikor szörfözöl Tarifánál, ahol a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán összeölelkezik. Amikor azt hiszed, hogy 10 év után te már teljesen más ember lettél, kicserélődtél. Ó, igen, hiszed. És akkor jön ez az arcba ülés, és hirtelen meglesz a híd, meglesz a fonál, összemosódik a kétféle víz és hirtelen olyan kerek és kompakt leszel, mint egy tökélyre vitt, egzotikus gombóc.
A hétvégi selejtezés során előkerült belépőjegy/karszalag gyűjteménynek köszönhetően ismét elkapott egy hatalmas nosztalgiahullám, még annál is látványosabb, mint amit a nem sokkal előtte megtalált legók okoztak (emlékszik valaki a gyerekkori utolsókra? g.i. joe-kkal, legóval, dinókkal, matchboxokkal, akármivel?). Mert azt az ember még csak-csak fel tudja dolgozni, hogy többé nem gyerek (oké, nekem pont nem sikerült, de ez részletkérdés), de hogy az életének már nem szerves része a végtelen wishlist-pipálgatás és a fesztiválozás, már kevésbé. Pedig aztán nem húsz évnyi végeláthatatlan bulizás van a hátam mögött, de talán épp emiatt érint ilyen érzékenyen, hogy már mennyire kis szeletet foglal csak el ez az életemből. És hogy ez mennyire nem tűnik fel.. Bár azt azért nagyon remélem, hogy a most húsz éves kedvenceim fellépéseire húsz év múlva is el-ellátogatok. Mindenesetre alaposan átgondoltam rengeteg dolgot, amik azt hiszem még egy jó ideig nem fognak hagyni nyugodni. Ennek kapcsán adja magát, hogy az első trófeámról szóljon a zene, de szerencsére már annyiszor volt szó a Coldcutról itt a blogon, hogy inkább azt a Bonobót választottam, aki a legközelebb állt ahhoz a Ninja Tune szülei előtt, hogy az a bizonyos első legyen. Még bő 200 km-re laktam a fővárostól és naiv zeneőrültként egyáltalán nem számoltam olyan dolgokkal, hogy a "lányoknak koktélakció" vagy valami hasonló szöveg a flyeren ilyen jelentős lehet, de végül az estét egy újpesti barátom lakásában töltöttük, miután egy órát álldogáltunk jó pár Ninja Tune rajongó társaságában a Merlin előtt egy hideg tavaszi estén, miközben néha kijött egy-két leányzó, hogy teamúgykiezabonobó? Aztán egy másfél évvel később sikerült hallanom az addigra már valahogy sokkal kevésbé érdekes Simon Greent (zenekarozás helyett egy elég közepes dj szettel), akinek amennyire oda voltam az első két lemezéért, annyira nem tudott lázba hozni azóta sem, ennek megfelelően az egyik korai EP-jéről választottam egy talán kevésbé ismert darabot tőle; egy ilyen esős hétfő befejezéséhez aligha lehet megfelelőbb választást találni.
Ha tehetném, a vízparti büfék zenei repertoárját rendeletileg reformáltatnám meg, hogy a suttyótrensz és hasonszőrű társai helyett játsszanak például Molly Nilssont, indokolatlan mennyiségben méghozzá. Jó, mondjuk belőlem ne induljunk ki, mert én eleve nem konyítok a strandoláshoz: valószínűleg előbb fogom megérteni a kvantumfizikát, mint azt, hogy miért jó egy hetet eltölteni bármilyen parton, meztelen felsőtesttel. Üvöltözés, gyerekzsivaj, becsapódó labdák, pózolás, muszklik, napozás, víz, jaj, nem is sorolom. Na de mondom, ez legyen az én bajom.
De hogy amikor az események alakulása folytán mégis ott találom magam, ahol nem kéne, szememet jobb híján ugye más embereken legeltetem, merthogy semmi egyéb látnivaló nincs (persze, tudom, mit panaszkodom, hát csöcsök, seggek meg minden); s akkor legalább a fülemet leköthetné valami egy fokkal értelmesebb muzsika, ha már egész nap így is zajszennyezésnek van kitéve az elmém. De nem. :(
(És akkor nem ejtettünk szót méltán híres magyar konyhaművészetünkről, ami arra nevelt minket, hogy még a strandon, 47 fokban is lángost, kolbászt, gulyást, ti. zsírt, zsírt és zsírt együnk, de hát ez meg legyen a mi mindannyiunk baja.)
Szóval ma menjetek mindahányan strandra, találkozni biztos nem fogunk, de lélekben veletek leszek, ha visztek magatokkal egy kis Molly Nilssont, aki nyilván svéd - kitől is ajánlanék zenét napozáshoz, ha nem egy skandinávtól? Nem baj.
A múltban való kalandozásaim után visszatérnék a mai zenékhez. Mostani alanyom Johann Healing bristoli producer lesz, aki Sorrow néven szórja zenéit. Sokat nem tudok róla. 2011 óta adja ki szeményeit EP-k formájában. Eleinte UK Garage és 2 Step témákban döngölt, később elkezdett a lágyabb hangzás felé kacsingatni. Persze úgy, hogy a rá jellemező súly megmaradt a számaiban. Annyira megtalálta az Ambient és a 2 Step Garage keverékének vonalán magát, hogy tavaly az orosz Volor Flex-el együtt Burial zeneiségének méltó követőiként említették a sajtóban. 2013-ban kidobta első albumát Dreamstone címmel a Monotreme kiadónál, szigorúan a fentebb említett stílusban. Aztán idén áprilisban megjelent egy ASA remixe amiben ott van minden, súly és szépség:
Ezen a héten rendezik meg az idei Rakéta Fesztivált (hétfőtől vasárnapig, szóval már javában tart), amit mostanság szokás agyon dicsérni különböző oldalakon ilyen-olyan nagyzoló jelzőkkel, és bár ezekben azért van több-kevesebb túlzás, ettől függetlenül ez a kis rendezvény-sorozat - amely néhány kivételtől eltekintve nagyrészt kevésbé vagy még annyira sem ismert fiatal és tehetséges hazai zenészek és a szervezők haverjainak mini-fesztiválja - mindenképp érdekes és üde színfoltja a város zenei életének. Stílusok szempontjából ugyan nehéz egy címszó alá terelni a fellépőket (a garázs poptól, poszt rocktól a kísérleti, lo-fi zenéken át az elektronikáig, house-ig sok mindennel lehet majd találkozni), de valami közös mégis van ezekben a koncertekben: a lelkes és őszinte, néhol még a kezdeti szárnypróbálgatásokkal is „küzdő” előadók, és a baráti légkört teremtő, zeneszerető közönség (ehhez azért az is nagyban hozzájárul, hogy kb. mindenki valakinek az ismerőse a fellépőkből és/vagy a közönségből, a hipszterfaktor is kritikus érték közeli, de azért közel sem olyan vészes mint pl. ha egy tetszőleges estén a madách térről a gozsdu udvarba a központ-telep veszélyzóna érintésével kívánnánk eljutni).
Tavaly az egész heti rendezvénysorozat egy helyszínre, az A38 hajó különböző egységeire (orrterasz, tetőterasz, nagyterem, kiállító terem) összpontosult, idén ez annyiban változott, hogy mind a 7 napi program 7 különböző helyszínre került (viszont továbbra is ingyen látogatható minden). A hajó önmagában jó választás volt, a gond csak azzal volt, mikor például az orrteraszon egyszálgitározgatós zenekarok koncertjei alatt a tetőteraszon épp egy metálbanda hangolt. Ilyenekre idén nem kell számítani, ha minden igaz egy rendezvénynek sem kell más zajával osztoznia. Viszont a 7 helyszín megválasztása elég vegyes összképet mutat, anélkül hogy az első két nap eseményeit bővebben részleteznénk (erre remélhetőleg majd jövő héten egyben sor kerül), elmondható, hogy eddig mindenhol nagyobb volt az érdeklődés és a páratartalom az előzetesen vártnál. Néhány hete a Budapest Essentials 3 napos, nagyon urbánusnak kikiáltott fesztivál jól kihangsúlyozta pont mindazt, ami rossz a budapesti urbánus éjszakában és annak rendezvényeiben, de úgy látszik az a jelenség, hogy gyakorlatilag minden jót az arra legkevésbé alkalmas helyszínre szerveznek, továbbra is állandó jelenség az szervezők többségénél. A Rakéta Fesztivál első két napja ebből a megközelítésből felemásra sikerült (mínusz a Vittula miatt, plusz a MÜSZI miatt), a harmadik nap a Beat Ont he Breatben meg nekünk kimaradt. A hét hátralévő részéből a fesztivál két legizgalmasabbnak ígérkező napját, a csütörtöki és a pénteki programot ajánlanák.
Először a mai napot, ami a Fogas Kertben lesz megtartva (szinté egy „lehetetlen” rendezvényhelyszín a sok közül). A fellépők:
18:00 - 19:00 Kloggs
19:00 - 20:00 The Boy And The Tele
20:00 - 21:00 Berriloom
21:00 - 22:00 Belle Belle
22:00 - 23:00 Tape
közben és azután a Decentralizált Pálmafák dj-znek.
Közülük nagy valószínűséggel Belle Belle a legismertebb (ha nagyon béna és hatásvadász hasonlattal akarnánk beharangozni az eseményt, akkor mondhatnánk hogy a magyar M83), aki nagyon jó kis melankólikus/szintis dalokat ír már jó ideje, és a koncertjei is nagyon jók szoktak lenni (a szintizni és gitározni egyszerre akaró zenészek mindegyikét jellemző bájos esetlenség ellenére is, amihez a szokásos félénk, csendben meghúzódó színpadi jelenlét is hozzáteszi a maga hangulatát).
Szintén remek választás volt Berrilom, akit ugyancsak ez a fajta „szomorkás” hangulat jellemez, shoegazeres, álmodozva gitározgatós lágy ambientes zenéi nagyon jól illenek Belle Belle koncertjéhez (Bár újabb zenéiben - az Alpárral „megosztott” Ep-n - mintha egy hangosabb, zajosabb irányba próbálna nyitni. Az előttük fellépő The Boy And The Tele-vel is van közös zenéjük, amiről leginkább Rafael Anton Irisarri munkássága juthat eszünkbe).
A The Boy And The Tele néven zenélő sráccal először pont a tavalyi Rakéta Fesztiválon találkoztunk, és egyből nagy kedvencünk lett az ottani koncertjével. A néhol visszafogott Placebo dalokat idéző ének, és a végtelenbe ismétlődő, aztán egy ponton mindig kiteljesedő egyszálgitározgatós zenéje nagyon kellemes és hangulatos elegyet alkot, néhol drone-abb vagy „slágeresebb” irányba is elkanyarodva. A tavalyi fesztiválról - természetesen a feledhetetlen Fél Fény koncertje mellett - talán ez maradt meg bennünk leginkább:
A nap fellépői közül még a TAPE. is érdekes abból a szempontból, hogy én személy szerint soha nem hallottam róla, viszont itt nagyon változatos stílusokban meglepően érett zenéket találni tőle, mindenképp megnézzük élőben is:
A pénteki lesz az egész Fesztivál legjobban várt napja, és szerencsére ez a legjobb helyszínen: az egyre inkább éledező Kontra klubban „Live Electroics Day” címen futó rendezvényen annyira erős lesz a line up, hogy nehéz lenne bárkit is kiemelni belőle. A hazai elektronika nemrégiben feltűnt és egyre komolyabb sikereket elérő fiatal zenészei mellett külföldi vendégek is fellépnek: a 2013-ban már egy Lay Up alkalmával itt járt szlovák Palmovka, a Farbweschel kiadó révén már igencsak ismert S Olbricht és Route8 közös projektje, a STE PWRI TMOD (na ezt hogy a jó életbe lehet kiejteni és mit jelenthet..), a hihetetlenül fiatal és tehetséges Alley Catss, a Visionary Mind Records-os Utero, és még jópáran. A legnagyobb kihívás az agynak/fülnek talán a der Tanz zenekarban is zenélő Lanuk fellépése lesz, akit egy tavalyi UH Demo esten sikerült meghallgatni, ahol végig a földön térdelve a laptopja előtt olyan absztrakt zajdózist zúdított a jelenlévőkre, amit azóta se felejtettünk el. Erős este lesz. Teljes program itt:
20:00 - 20:45 Palmovka (SK) live (visual: Kinoschwarz)
20:45 - 21:30 Lanuk live
21:30 - 22:15 Alley Catss live
22:15 - 23:30 utero live (visual: eerie)
23:30 - 00:30 KURO live (visual: eerie)
00:30 - 01:30 Modeo (Official) live (visual: eerie)
01:30 - 02:30 Jacques Kustod + Chaosdroid (SK) AV live
02:30 - 04:00 Ste Pwri Tmod (S Olbricht & Route 8) live (visual: eerie)
Ha már a még a várakozásokat is felülmúló múltkori Kyle Hall fellépésről nem írtam meg a beszámolót (hiába gyűjtöttem össze a három órás szettje alatt azt a sok-sok szuperlatívuszt), gondoltam legalább maradok Detroitnál és egy másik nagy tehetségének adok helyet a helyi elektronikus zenei szcéna újabb generációjából. Alex Omar Smith bő tíz éve kezdte el megjelentetni zenéit FXHE nevű kiadóján, melyekre sorra figyeltek fel egyre többen, az igazi ugrást azonban 2009 jelentette (vagyis amikor már nem csak a legnagyobb szakik tudták egy buliban, hogy az éppen szóló track egy Omar-S nevű detroiti srác szerzeménye), miután egy 12"-ese Theo Parrish Sound Signature-jén jött ki, majd a Fabric mixszéria 45. darabját ő állíthatta össze (Pure Science és Ricardo Vilallobos után egyébként harmadikként tartalmazott a mixlemez kizárólag saját darabokat a sorozat történetében). Négy album, rengeteg EP és számos mixlemez után már egy ideje egyértemlű, hogy megkerülhetetlen figurája az elektronikus tánczenének. Mindezt pedig nem annak köszönheti, hogy a detroiti zenészekkel elfogultak vagyunk, hanem annak, hogy a rá hagyott örökséggel nem visszaél, hanem bámulatosan bánik. Hasonlóan Kyle Hall szettje alatt, Omar-S megjelenéseit hallgatva is csak arra tudok gondolni - legyen az akár újabb hangzású techno, akár a legszebb időket idéző acid house -, hogy Detroitban minden a legnagyobb rendben van.
Ritka a jó pop lemez, gondolta. Vagy csak neki van rá ritkán igénye. A pop zenétől mindig nagyon jó vagy nagyon rossz kedve szokott lenni. A rossz pop zene meg csak felerősíti ezt a hatást. Tetszett neki a Sunny Day In Glasgow neve. Vajon miért van az hogy minden "shoegaze", amiről valakinek valaha eszébe jutott a My Bloody Valentine?! Neki is eszébe jutott a Sea When Absent albumot hallgatva. De Whitney Houston is eszébe jutott. Meg húszon éves szexis tweenagerek is. Az MGMT viszont nem, például. Mi is az a pop zene?, gondolta. Egy bizonyos zenei eklektika, állítólag. Íme, egy napos nap Glasgowban. De ha ez pop, akkor talán az Einstürzende Neubauten is, amit, úgy hitte, minden valamirevaló pop zene definíciónak kutya kötelessége kizárni. Talán a pop zene mégis populáris zene, illetve az arra való hajlandóság.
Utolsó kommentek