minden napra egy zene

Klasszikusokat illik, nem illik elővenni, hát még újrázni velük, igazán sajnálom, de kénytelen vagyok rendbontó lenni. Ugyanis a Másfél a nagybetűs Zenekar, amelyik főszerepet játszott serdülő korom kezdetén és bevezetett az alternatív zene izgalmaiba, anno a baross utcai bahia közreműködésével. Igen, én is voltam tarisznyával batikolt pólóban, és lóbáltam a karomat a sportszigeten életem egyik első koncertjén, amikor is ez a Másfél teljesen magával ragadt a zenéjével. Természetesen nekem is hangoztatnom kell a jól ismert "régen mindig minden jobb volt" szólamot, miszerint a csellós csajszival sokkan jobban szólt. Utána egyszerűen valami elveszett, mert pont azt adta, amivel az akusztik varázslatot művel az elektronikkal, amitől életet lehel a kütyük zenéjébe és feszültséget és izgalmakat képes szülni.

.

.

.

Május elején ellátogatott hozzánk a Toldiba egy film és egy zenekar - legalább is az, ami maradt belőle. A Miłość, azaz Szerelem a 90-es évek egyik meghatározó zenekara, stílusba való sorolásuk nehézségét pedig könnyen megérti az, aki látta a filmet, és hallotta a tagokat magukat is vitatkozni erről (hiszen alapvetően ez is volt az egyik problémájuk - nem tudták eldönteni, hogy akkor ez most avantgard jazz, rock esetleg punk - mindenkinek más irányba húzott a szíve) A moziban Mikołaj Trzaskát, a zenekar szaxofonosát hallhattuk, Rafał Mazurral és Pándi Balázzsal trióként kiegészülve. 

A zenekar a 90-es években meghatározta a lengyel jazzt, feloszása után azonban sokáig csendben maradtak. 2002-ben dobosuk, Jacek Olter tragikus halála vetett véget történetüknek. 2008-ban kereste meg őket a rendező Filip  Dzierżawski a dokumentumfilm ötletével, a tagok ekkor újra találkoztak, és próbálkoztak a közös zenéléssel, egy évvel később pedig az OFF fesztiválon is felléptek. Ahogy a filmből is kiderül, a srácok zenei teljesítményük csúcsának a Lester Bowie-val való közös zenélésük, és a Talkin' About Life and Death albumuk tartják. 

A büntetést valahol mindig igazságtalannak érzi az ember. Ha jogos, ha nem.

Ennek okát valahol a gyerekkorban látom gyökerezni. Az amúgy felhőtlen szabadságérzettel járó gyerekkor idilli képe akkor kezd töredezni amikor a szülői autokritás Tv-megvonásokkal, számítógépbillentyűzet eldugásokkal és úgynevezett szobafogsággal igyekszik felkészíteni serdülő lányátfiát arra a társadalomra amiben kénytelenek vagyunk élni.

Azonban a szülők nem viselnek egyenruhát. Legalábbis otthon nem. Viszont mások, az egyenruhások (nem a szüleink) megállítanak az utcán ha éppen békésen sétálsz egy kibontott sörrel a kezedben egy nyári nap késődélutánján. Megállítanak és az egyenruhájuk mögé bújva megbüntetnek. Arra köteleznek hogy pénzt fizess be az állam kasszájába, hogy abból újabb és újabb egyenruhásokat képezenek ki, és tartsanak fennt.

Ahogy az elején mondtam a büntetést mindig igazságtalannak érzem. Pedig az én esetemben még azt is mondhatom hogy a büntetés jogos volt. Miért is? Mert a paragrafusok feketén-fehéren leírják, hogy közterületen tilos nyitott alkoholtartalmú löttyöt tartalmaző üveggel közlekedni. TILOS!!! Egyszerűen tilos ezt mondja az egyenruha. Párbeszédre nincs esély. Sokszor érzi az ember magát a teremtés koronájának. Pedig a korona is csak egy egyenruha része.

„Fucked ambient”, bedroom-techno” - írták a kritikusok, avagy ha ma csak egy zenét hallgatsz meg, ami olyan, mintha Burial felcsapott volna techno-producernek, akkor ez legyen az!

A 1080p label művészei, az angol Perfume Advert duó és az amerikai M/M éppen tegnapelőtt adták közre kollaborációik eredményét ATM név alatt, az alig több, mint egy éve létező, viszont nem kevés (főként kazetta formátumú!) megjelenéssel büszkélkedő vancouveri kiadónál.  A tízszámos  Xerox –ról már első hallgatásra is megragadott a Failed Interaction, kapcsolatunk azóta is meghitt és boldog. (Nem mintha a többi zene közül ez lenne egyedül említésre méltó, sőt..)

A Burial-t idéző derengő, mantraszerűen ismétlődő vokál-töredékeket a háttérben statikus zaj kíséri, hogy aztán mindez az ambient, a (dub)techno és a deep house fülledt egyvelegében oldódjon fel. Mint valamilyen „zenei délibáb”, amelyben a 4/4 –es ritmusnak köszönhetően távolról felsejlik a táncparkett, de a track inkább csendes-ülős-hallgatós. Filmzene hőségriadóhoz, mozdulatlan, az aszfaltról visszasugárzó hővel súlyosbított nyári éjszakákhoz. 

ami szép, az szép.

de nagyon.

Most már bevallhatom, amit oly sokáig véka alá rejtettem, vagy inkább csak nem vertem nagy dobra. Nem igazán tetszett/tetszik nekem az Alt-J. A nagy felbuzdulás, rajongás, földindulás közepette csak magamban nyugtáztam a dolgot, de megvolt rá a jó okom. Legalábbis most már pontosan tudom, hogy miért nem tetszett: mert lehet ezt a stílust még sokkal-sokkal jobban is képviselni. A Glass Animals az idei év Alt-J-je, csak annál jóval izgalmasabb.

"... kísértetholdak és holdutánzatok, Sol, Héliosz, Phoebus, Mars, Szaturnusz, Göncöl, Serpenyő, Nagymedve és Kismedve, mind megütköznek, színesben, itt, a mocsár nyeldeklőjében, magányosan, háborúban a makrokozmosszal, alászálltamban, míg szemem összeszorítom és tekerem-forgatom, kipréselem az utolsó színképcseppeket a szemhéjam mögül, míg újra ki nem nyitom a szememet, és érzem, hogy visszaszokik a szürkéhez, mer minden mindörökre szürke ..."

think pink!

.

.

.

Folytatnám a közelmúlt álltalam vélt remek és időtlen zenéinek bemutatását.
Már megint egy különleges kollaborációról lesz szó...nem bírom ki, annyira remek dolgok születnek így : ) Ismét a villanyzene, azon belűl is az IDM.
Most a Scone nevű, egy albumos projektről lesz szó, ami a Funckarma páros és Kettel közös gyermeke. Őket külön-külön is követtem, de nagy öröm volt,hogy összefogtak egy album erejéig. Az LP 2006-ban a Moamoo/Art Union gondozásában látott napvilágot japánban.

A Funckarma 1999-ben alakult ami Don és Roel Funcken holland származású testvérpárost takarja. Első albumuk máris landolt a legendás Djak-Up-Bitch rotterdami kiadónál Parts címmel, mely négy vinyl-en megjelnet EP-k összesítése egy cd-n. Ők képviselik nálam a haladó elektronikus zenehallgató muzsikáját. Szilánkokra tört ritmusképek között kiszűrődő harmonikus dallamok jellemzik őket...kicsit olyan számomra mint a nagyvárosi élet: a dobok, pergők és cinek zaklatotságot, a köztük kibúvó dallamok pedig a megnyugvást éreztetik. Működik ez együtt, mint itt a városban...ahogy keressük magunkat. Rengeteg zenét írtak, különböző alteregók és projektek mögé bújva. Quench néven "lágyabb" ütemekkel mélyülnek, de Shadow Huntaz-ként meg három amerikai repperrel csinálnak szétcsavart hip hop-ot. Mostanság már csak Roel Funcken zenélget és saját nevén jelenteti meg szerzeményeit.

Kettel aka Reimer Eising 2001-ben jelentette meg első albumát, egy pici japán kiadónal a Kracfive-nál Dreim címmel. Ő is nagyon termékeny és nemcsak IDM, hanem ambient, sőt néhol népzenei elemeket is használt a zenéjében. Szinte minden évben kidobott valamit itt-ott, majd kikötött a Sending Orbs kiadónál. Elkalandozott a trip-hop irányába, csinált remixet Björk-nek és a Depeche Mode-nak, valamint készült kifejezetten ambient stílusú LP-je is. Nekem kicsit olyan, mint aki tovább gondolja a Plaid hangulatát, néhol meg felhúzza az acid zene fő hangszerével, a Tb303-as prüntyögésével és komoly tempót diktál. Róla nem lehet olyan konkrétan írni, mint a Funckarma tesókról. Kettel sokkal szerteágazóbban készíti zenéit, amiket albumokként fog össze...hallgatni kell!

Tehát ők hárman álltak össze Scone néven, hogy létrehozzák a Maze című lemezt. Ami érezhetően közös munka: Funckarma hangulatú zajos bítek és Kettel érzetű harmóniák. Szépen hangzik, de attól még elég mély tételeket hallhatunk tőlük.Van egy érdekesség rajta a Second című trekk, ami valójában egy azonos című Kettel szám dallamára a Funckarma tett egy teljesen más alapot, lassab és tökjó :)
(tudjátok a kiemelt szövegek mögött infók és zenék bújnak meg -> klikk!)
És mivel egyzene.blog, ezért itt van a kedvencem erről a megjelenésről: 

megtudtam milyen bilincsbe verve falhoz állítva nézni a világot, bamba ábrazatú emberek érdektelensége és jelvényekkel felturbózott egójú betanított munkások erőszakéhsége közé szorítva

(a bérletemet nem tudták leellenőrizni a villamoson, mert ugye itt chipkártya van, ami nem mindig működik és mondtam, hogy akkor én inkább nem vennék jegyet, hanem leszállok, erre mondta az ellenőr, hogy hívja a kollégát, én hülye meg örültem, jön valaki segíteni és vártam..)

az igazságtalanságok miatti felesleges traumák után általában az ellentmondások között tátongó ürességben keresek menedéket

így lettem az évek során oximoronbuzi

amikor jó zenéket megspékelnek egy szaftos verbális ellentmodással, kifejezetten izgatott leszek, hirtelen példának Yondeboi Passive Control-ja vagy a múlt heti kedvencem; Mauoq Wet Fire és Dry Water-t tartalmazó lemeze jut eszembe

most is egy ellentmondásra gondolok

biztosan hallottatok a detroiti Sixto Rodriguez történetét bemutató dokumentumfilmről, amiben két dél-afrikai rajangó keresi a hőst, akinek zenéje ételjegyként terjedt az apartheid alatt kiéhezett liberális elmék körében

a Searching for Sugar Man azt tárgyalja, hogy hogyan maradhatott egy tehetséges zenész saját környezetében észrevétlen, miközben egy másik földrészen Elvist is zavarbaejtő rajongótáborra talált

a film nagy siker lett és bár megkésve, de Rodriguez is belekóstolhatott a rocksztárok életébe, a filmrendező Malik Bendjelloul pedig hirtelet az oscardíjasok táborában találta magát, ezzel a film elkészítésének története is romantikus fordulatot vett, hiszen a szponzorok korai visszalépése után kölcsönökből fejezte be a projektet

a történet fő drámai eleme (spoiler alert), hogy Rodriguezt megelőzte a saját halálhíre, a dalok hangulatából ítélve senkinek nem esett nehezére elhinni, hogy felgyújtotta magát egy eldugott kocsma színpadán, nem okozott gondot összemosni a kiábrándultságot az öncsilkoshajlammal

de erről szó nincs, a ma 71 éves építőmunkás-gitáros-énekes él és virul, gratulálunk

hol itt az ellentmodás?

alig két évvel a Sugar Man megjelenés után, jön a hír hogy a 36 éves, éppen új filmjén dolgozó Bendjelloul meghalt, depressziós volt, öngyilkos lett