Eufória és melankólia nem is állnak olyan távol egymástól. Sőt olykor kéz a kézben járnak.
Nem szoktam hangulathoz, vagy évszakhoz zenét választani. Ez a dolog nálam fordítva működik. Hogy jövök én ahhoz, hogy valamiről előre eldöntsem, hogy az majd feldob, vagy épp még mélyebb letargiába taszít? Nincs pofám ilyen előítélkezéshez.
Főleg azóta van ez így, mióta elkezdtek érdekelni az olyan produkciók, amelyek teljesen ellentétesnek tűnő hangulatokkal játszanak akár egyazon dalon belül. Nyilván nem tudatosan kerestem az ilyen zenéket: először megtetszik, csak utána keresed a megfejtést mögötte.
Itt van például a Stereolab. Többször is hivatkoztam rájuk, de - saját magam számára is - meglepő módon még soha nem kaptak külön bejegyzést a blogon. Pedig a Super Electric-et évről évre előszedem, mert minden egyes alkalommal oda kell figyelnem rá, és mert minden egyes hallgatás után azon gondolkodom, hogy a fenébe képes ez a (látszólag) monoton zakatolás újra és újra levenni a lábamról.
Prüntyögő hangok közepette, egy egyszerű gitártémára beúszik Laetitia Sadier eszköztelen, ám mégis játékos hangja. Leírva mennyire hülyén hangzik már ez? Eufória és melankólia: inkább maradjunk mégis ennél a két kifejezésnél. Ennél tovább még úgysem jutottam a megfejtésben.
„Mica Levi is a blessing!” – kiáltott fel barátnőm, amikor átküldtem neki a linket, hogy hallgassa meg az Under the Skin (akkor még frissen kijött) soundtrackjét. Nem túlzás, Mica Levi tényleg egy zseni. Ez volt az első alkalom, hogy filmhez komponált zenét – részben mondjuk pont emiatt esett rá a rendező, Jonathan Glazer választása. Na meg azért is, mert korábban a Micachu & the Shapes nevű avantgárd pop formációjával a londoni szimfonikusokkal karöltve ilyesmi csodákat sikerült letennie az asztalra.
Mielőtt láttam volna a filmet, sokáig kísérleteztem azzal, hogy különféle helyzetekben/napszakokban hallgattam a soundtracket. Az Under the Skin minden egyes hangja már akkor is tolakodott és lüktetett és felkavart fülben, fejben, gyomorban. Perverz módon kiforgatott a realitásból. Metróra várva, iskolában, verőfényes napsütésben vagy éjszaka, nem ugyanúgy érzékeli az ember a világot, ha ezek a súlyos hangok szólnak a fülében. Fejében. Ijesztően ránehezednek a lélekre, de mégis van bennük valami túlvilági, nem emberi gyönyörűség.
Aztán megnéztem a filmet, ahol minden hang a helyére került. És rá kellett jönnöm, hogy aligha hallottam gyönyörűbb és szívszorítóbb tracket, mint a Love. Íme.
A film a legfrissebb februári infók szerint nem kerül majd a magyar mozikba, de valahogy mindenképp nézzétek meg! A filmről még többet itt olvashattok.
P.S.: Mica tavaly isteni koncertet adott Tirzahval a Trafóban! Remélem, járnak még erre!
Egyet meg kell hagyni: a How To Dress Well öltözködni tényleg tud.
A Word’s I Don’t Remember kifutóra való. Szeretni igazán nem lehet, de kiráncigál valami perverz vonzalmat az emberből.
De ez a szabás még ügyesebb! Még azt hiszed, hogy hordanád is. Hiszen ez mount kimbie-s, és az elvileg jó! Hiszen ez a bass-eskedő, brékeskedő, treppeskedő! Hisz ez a nép hangja, nem a stúdióké, tök bedroom!
A Word’s I Don’t Remember kegyetlen ars musica. Még a Weeknd-nél is arcátlanabb, akik csak mintha túszul ejtették volna az R&B-t. Evvel szemben a How To Dress Well maga az R&B, akit elrabolt valami gonosz beat maker.
Éljenek az élő közvetítések. Ő, izé, illetve nem, de annyira azért mégsem szar, amikor a kis magyar konyhából lehet nézni, mit csinál a nagy Franciaországban az Emperor a Hellfesten. Meg hát, az sem egy utolsó dolog, ha az óriás sáskás eset után, a focitól, pontosabban az említett rovar feltünésre váró haverjaitól rettegve, becsatlakozhatok Sopronba, az Afghan Whigs koncertjébe, vagy esetleg szinkronban tolhatom a kettőt. Szóval, 2014-ben ismét sikerült felfedezni a technika csodáit, de amellett, ha eddig még nem, javaslom az Afghan Whigset is. Az amerikaiak indie, alternatív és leginkább soulos rock zenét játszanak, élükön azzal a Greg Dullival, aki a Gutter Twins-ben a szuperfantasztikus Mark Lanegannel, a Twilight Singersben meg egy csomó hasonszőrűvel működik. Lehet barátkozni.
A cool fogalma (etimológiailag "hűvös") az USA-ban jött létre a negyvenes évek végén. Miles Davis "The Birth of the Cool" című lemezével és Jack Kerouac könyveivel együtt. Az utóbbit tarthatjuk a "cool" ideológusának, ő 50-ben úgy írt a "nyers" és a "cool" tudat különbségéről, mint az öntudat egymással ellentétes formáiról. A "cool"-tudat a mai napig nem lelt szóbeli megfelelőre az orosz nyelvben; ez a tudat a befogadóban nem hagy reflektálatlan, "rejtett" vetületeket. Sajátja a nyíltság, az, hogy áttetsző, telve van belső erotikával, iróniával, markáns stílusjegyekkel, ami dzsesszig nyúló gyökerekből ered. A nyugatnak távolról sem az összes bálványa volt "cool". Sem Elvis Presley, sem Marilyn Monroe nem tartozik ebbe a kategóriába. Viszont hamisíthatatlanul cool mindaz, ami a legjobb a Beatlesben, no meg Leonard Berstein West Side Story című musicalje, akárcsak Bob Dylan dalai - másfelől pedig az John Kennedy elnök mosolya, frizurája, öltözködése (különösen, ha összehasonlítjuk Hruscsov megjelenésével akármelyik közös fényképükön).
A cool fokozatosan a foglalata lett az arcizmok, a hanglejtés, a divat, a reklám, a viselkedésmód globális amerikai-európai törekvéseinek. Nyugaton a szovjet diplomaták magatartását - miként hazánk kulturális termékeit is - jelentős adag irónia övezte. A nyugati divat és az "orosz stílus" közötti szakadás azt eredményezte, hogy a Nyugat tudatában a Szovjetunió szétesését követően az oroszok újfent az ellenség képét öltötték, de ez már nem ideológiai, hanem esztétikai ellenség lett, amelyik nem annyira veszélyes, mint inkább nevetséges. Különösen, ha összehasonlítjuk magunkat a "The cool Britannia" előadásával, a brit kormányfő interpretációjában (excentrikus, átgondolatlan, meg-megcsukló hanghordozás), úgy azt találjuk, hogy mi afféle ideges, rángatózó, szégyenlősen erőszakos tömeget alkotunk. Fehér emberek között (beleértve a románokat is) a világon nem létezik nagyobb anti-cool lelkülettel megáldott társaság, mint az oroszok.
Persze mindenki eldöntheti magának, mennyire coolság orosznak lenni, vagy éppen mennyire nem. Én az első próbálkozásomat épp most teszem meg: amikor ezeket a sorokat olvassátok, épp valahol félúton a moszkvai repülőtér és az ideiglenes szállásom között egy buszon ásítozok (és mivel ott vagyok, talán keresztet is vetek a szám előtt, mivel Viktor Jerofejev szerint ez az oroszoknál kötelező - attól félnek ugyanis, hogy ásítás közben az ördög belebújik a szájukba). Ti pedig, akik otthon maradtatok és elég coolak vagytok, tegyétek meg nekünk azt a szívességet, hogy helyettünk is elmentek a PRIDE-ra. Úgy tűnik, Putyin barátunk se fog megharagudni érte:
Idáig , egészen pontosan a nyárközépelejéig sikerült tartogatnom az egyik legeslegkedvencebb előadómat és zenéjét. Nem hiszem hogy a blogot olvasók számára ismeretlenül cseng a név,(sőt ha nem tévedek érintőlegesen már esett róla ezen hasábokon szó) hisz az utóbbi 2 évben rendesen befutott ez a harminc éves dublin-i szakállas. Hogy miért ragasztom rá én is ezt a jelzőt? Mert ez a valóság. Itt egy ember aki zenél és történetesen éppen szakállat növesztett magának. Nem akarok újra arról okoskodni, hogy mennyit jelent a megjelenés a zeneiparban, de nem lehet elmenni a tény mellett hogy James-t pontosan emiatt a szakáll miatt (is) helyezték el az indiefolk/nu-folk kategóriába. Szó se róla, énekel ő bőszen, kivágja az áriákat, és nekem személy szerint semmi bajom a folk énekesekkel de szerintem ő pont egy kockás inggel kevesebb és a gitáron kívül pár hangszerrel több mint egy átlagos -általánosítok- folk zenész.
Most direkt csak a második albumáról írok, ami körülbelül fél éve jelent meg Post Tropical címen. Azért is teszem mindezt, mert ezt az albumot körülvevő párbeszédben említi a zenész többször is hangsúlyosabban, hogy a készítése közben változott a legtöbbet és hogy nem "csak" mint zenész aposztrofálja magát hanem mint művész. Hogy neki nem dolga meggyőzni az embereket arról, hogy szeressék őt és alkotását, hanem -és itt tőle kell idéznem-
"Just be real, don't bullshit people. It's like half the campaign of selling a record is trying to convince people that you're an artist. Well, I am an artist. This is what I do. I don't have to get Jeff Koons to make a fucking replica of me to try and convince you that it's art."
És itt erre gondolt. Én meg arra gondolok, hogy mégis miért dől a pénz a művészvilág egyik felébe és miért nyomorog a másik fele szakadatlanul. De mielőtt elmerülnék itt a közgazdaságtan egyik legújabb teóriatengerébe megálljt kell parancsolnom gondolatvezetésemnek. Elmegyek görkorcsolyázni picit.
A "női James Blake"? "Grimes felnőtteknek"? Az ismerőseim több pártra szakadtak: a rajongók ellenében mások álláspontja inkább az, hogy a művésznő - akit már méltattunk itt a blogon- tulajdonképpena 90-es évek triphopját "csomagolja újra". Ha így is van, baj ez? Szerintetek?
Idén augusztusban minden kiderül, jön FKA twigs debütáló albuma a Young Turks-nél. Mára legyen mégis egy zene korábbi EP-jéről.
Most pedig én is fogok egy kalapácsot és irány a ház parkolószintje...
Van most egy új srác, Kyle Hall a neve. Mindössze tizenhat éves, de már most olyan elképzelési vannak a technóban, amik egyszerűen lenyűgözőek. Néha lejött a stúdiómba, és mutatott pár olyan dolgot, amik eddig számomra elképzelhetetlenek voltak. Ő most hatalmas inspirációt jelent a többi fiatalnak srácnak Detroitban, és jó látni, hogy újra történik valami olyan, ami lassan harminc éve volt. Úgy értem, hogy most megint tizenévesek írják a legjobb zenéket. Ha valakiről így nyilatkozott 5 évvel ezelőtt Carl Craig, akkor nem csoda, hogy jó néhány ember teljes lázban ég, amiért ez az immár 21 éves detroiti kölyök péntek este a Toldiban fogja megmutatni, hogy miért is van rajta a house szcéna szeme. Ritkaság, hogy egy ilyen kaliberű, minden bizonnyal fényes jövő előtt álló előadót még fiatalon, ennyire elemében kaphassunk el élőben, úgyhogy mindenképpen vétek lesz otthon maradni vagy mást választani péntek este, mert hasonló szetthez nem sokszor lesz lehetőségünk.
Öt éve halt meg Michael Jackson, ennek az írásnak azonban mégsem halála évfordulója adja az apropóját. A többi főszereplő, Jimi Hendrix, John Lennonn és Sid Vicious halálának ugyanis éppen nincs évfordulója… Mégis van bennük valami közös, túl azon persze, hogy mindannyian ikonok, akik többnyire tragikusan fiatalon hunytak el. Tudniillik ennek a négy kiváló zenésznek köszönhető, hogy Újvidéken megszületett a magyar underground egyik legfontosabb zenekara, a korai dadaista káoszba jazz- és drum’n’bass-elemeket is becsempésző Tudósok.
A Rege a Tudósokról című dalban drMáriás elmeséli, hogy mindössze négy éves volt, amikor Jimi Hendrix felhívta őt a halála előtti napon, hogy kezdjen el zenélni, sőt legyen egy zenész tudós. A kis Béla tehát elkezdett muzsikálni, hogy aztán tíz évvel később John Lennon keresse meg, ugyancsak a halála előtti napon, megerősítve, hogy jól döntött, amikor elkezdett hangszeren játszani, de nem ártana most már zenekart is alapítania. Az éppen kamaszkorba lépő fiú tehát az ő tanácsára állt össze zenésztársaival, ráadásul a „Tudósok” név is a Beatles egykori frontemberétől ered.
Ezek után egy kis időzavarba kerülünk, de mindez megbocsátható, mivel regéről van szó, amelyben minden további nélkül keveredhet a képzelet és a valóság, a legendás zenekarok történetét meg amúgy is nehéz tévedhetetlen pontossággal rekonstruálni. Szóval a Sex Pistols énekese, Sid Vicuous, aki – csak a történeti hűség kedvéért jegyezzük meg, korábban távozott az élők sorából, mint Lennon – szintén telefonált Máriásnak, természetesen szintén a halálát megelőző napon, hogy kizárólag a jó Tudósokat hallgatja, de szeretné, ha vadabbul és hangosabban játszanának. A tanács nem talált süket fülekre.
Több évtized zenélés után azonban elkerülhetetlenek a hullámvölgyek, és bár az ilyesmiről nem mindenki szeret beszélni, valószínűleg a Tudósok is éppen megtorpantak. Éppen a legjobbkor hívta fel az íróként és képzőművészként is aktív drMáriást a legnagyobb mester, a király, azaz Jackson Mihály, a többiekhez hasonlóan éppen a halála előtti napon. Kérte, hogy játsszanak egy kicsit lelkesebben és még többször, és véletlenül se hagyják abba, hogy James Brownnal és Mozarttal együtt legyen mit hallgatnia odafent. Mert hát nem meglepő módon maga Jacko is Tudósokat hallgat. Talán ennek is köszönhető, hogy a zenekar a mai napig aktív.
És többek között ezt a remek nótát is eljátssza minden koncerten. Sőt előfordul, hogy a szöveget egy kicsit átdolgozza, aktualizálja. A választások előtt például arról szólt a rege, hogy Szijjártó Péter, Semjén Zsolt és Szanyi Tibor is felhívta drMáriást, mindannyian súlyos milliókat felajánlva neki egy kampánydal megírásához. A Tudósok frontembere azonban mindannyiukat kikosarazta, mondván, őket nem lehet megvesztegetni! Így maradhat tehát örökké hiteles egy underground zenekar: mindig meg tud újulni, csak a példaképeit követi, ugyanakkor senki másnak nem fogad szót, és még a pénz sem érdekli.
Utolsó kommentek